A nevem Eve, 25 éves vagyok és egy olyan történetet szeretnék Veletek megosztani, amely nagyon tanulságos lehet, átélője én magam voltam. Szeretném Nektek elmesélni hogyan süllyedtem le az önvád és az önmarcangolás egy olyan szintjére, ahonnan nagyon nehezen lehet visszajönni. Talán nekem sem sikerül, ha nem kerül veszélybe az egészségem, a jövőm. Ám amikor ott feküdtem a műtőasztalon már tisztán láttam az utat, amely odáig vezetett, a hibákat, amelyeket elkövettem. Jött a fájó szembesülés, de a múlton változtatni nem tudtam, csak megbocsátani magamnak és mindenki másnak, aki történetem szereplője, majd elengedni, elengedni minden fájdalmával és kínjával együtt. Elengedni azért, hogy új lapokkal, új esélyekkel, egy jobb és boldogabb életet élhessek, egészségesen, kínzó emlékek nélkül.
Most pedig elmesélem hogyan pottyant az életembe Sam.
Találkozás
Mielőtt a Sam nevezetű hurrikán lecsapott rám, életem egyik újabb krízisét éltem meg. Diplomaosztóm után jött a rideg valóság, így, hogy már nem vagyok diák, közel sem alkalmaznak olyan előszeretettel a munkaerő piacon. Diákként három évig dolgoztam folyamatosan a tanulmányaim mellett, nem volt arra gondom, hogy munkát keressek, mindig akadt valami kisebb munka, amit a tanulókkal szívesen elvégeztettek.
Három hónap keresgélés után egy hirdetésszervező irodában találtam meg a helyem. Nem is nagyon volt más választási lehetőségem, az álláslehetőségek igen csak ritkaság számba mentek. Elkezdtem hirdetési felületeket értékesíteni cégvezetőknek. Eleinte sikeres voltam, kezdő létemre szép számmal hajtottam fel az új ügyfeleket. Egy hónap után azonban ígéretes szárnyalásom abba maradt, nem tudtam újabb hirdetőket beszervezni, elbocsátottak. Különösebben nem sajnáltam, ez nem én voltam, nem az én világom volt hirdetési felületeket tukmálni idegen emberekre. Majd lesz valahogy, gondoltam én.
Ami sokkal inkább bántott, az a céltalanságom, hiába való útkeresésem volt. Nem tudtam mihez kezdjek az életemmel, dolgozom, mert dolgozni muszáj, pénz nélkül nem lehet megélni. De hol marad a motiváció, a céltudatosság, mi lesz az álmokkal? Ezek sajnos nem voltak. Én túlélő voltam, egész addigi életemben az motivált, hogy túléljem a gyermekkoromat, az anyám depresszióját és öngyilkossági kísérleteit. Egészséges, felnőtt ember szerettem volna lenni, kiegyensúlyozott, olyan nő, aki fényévnyi távolságra van attól az élettől, amit az anyja élt. Nem akartam, hogy bárki is megmondja rólam milyen embert próbáló körülmények közül jövök. Szóval túlélésre játszottam, és miután bekerültem a „felnőttek” világába és kellő távolságra kerültem az anyámtól, nem volt mit túlélnem. Hatalmas lelkierőmet, kitartásomat nem volt mire fordítani.
A karrierem, ami még el sem indult, elakadt. De még ha csak ennyi lett volna a gond. Életem másik fontos területe szintén haldoklott. Párkapcsolataim sorra futottak zátonyra, ami a legjobban bosszantott, hogy úgy éreztem, körbe-körbe futok. Mindig ugyanaz a séma, csak a szerelmeim nevei változtak. Alkoholos állapotban ismerkedtem, majd szintén alkoholos állapotban történtek meg az első intim együttlétek is. Mire észrevettem, hogy valami nagyon nem stimmel, már nyakig benne voltam és természetemből adódóan kitartottam a végsőkig, csak akkor léptem ki a kapcsolatból, amikor már nagyon nem bírtam tovább, amikor már kellően mély sebeket sikerült szereznem vagy okoznom.
Mivel az élet újra és újra ugyanazt dobta elém, így tudtam, hogy valamit meg kell tanulnom, hogy most már ideje változtatni a szerelmi életemen. Jó-jó, de mit? Hol is van a nagy tanulság? Utólag mindig könnyű okosnak lenni, de ma már látom, hogy kapcsolataim menekülési útvonalak voltak számomra. Kellett egy olyan pont az életemben, ahol kapok egy kis szeretetet, megnyugvást, ahol megfeledkezhetem arról, hogy nincs családom, hogy az anyám a fájdalmon és lelkiismeret furdaláson kívül, nem tud mást adni nekünk, a gyerekeinek. A szerelmet kerestem és véltem felfedezni minden kapcsolatom elején, holott fogalmam sem volt arról, mi is a szerelem. Életem első, igazi nagy szerelme hatalmas csalódás volt, évek múltán derült ki, hogy mellettem menyasszonya volt. Ez volt az első összeroppanásom és az a pont, ahol megkérdőjeleződött bennem minden, amit addig a szerelemről hittem. Bizalmatlan lettem és a múlt sérelmét tovább hordoztam egyik kapcsolatomból, a másikba. Szomjaztam a szerelemre, csak sajnos nem tudtam, hogy mi is az.
Munkanélkülivé válásommal egy időben zártam le egy régóta húzódó párkapcsolatomat is. A lelkemben dúló indulatok, felvetődő kérdéseket, Edittel, az albérlőtársammal igyekeztem megbeszélni. Több éve ismertük már egymást, barátság is szövődött közöttünk, problémáinkat sokszor egymással osztottuk meg. Volt egy közös érdeklődési körünk, a spiritualizmus, az ezoterika világa, amivel nem is lett volna semmi baj, ha nem lépünk át egy bizonyos határt. Edit évek óta kutatott ebben a világban, talán túlságosan mélyre ásta magát, átesett a ló másik oldalára. Nem hiszem, hogy volt bármilyen önálló döntése is vagy olyan esemény, amibe ne magyarázott volna bele misztikus szálakat is. Nem indult el úgy otthonról, hogy ne húzott volna Tarot kártyát vagy az internetet használta, vagy engem kért meg, hogy keverjem meg a pakliját. Mivel Edit világa számomra is vonzó volt, emellett tele voltam bizonytalansággal és félelemmel, az életemmel kapcsolatosan, idő kérdése volt, mikor lépem át én is azt a határt és válok a kártya és egyéb jelek, útmutatások rabjává. Edit mellettem állt a nehéz időkben, sokat bíztatott.
- Ne keseredj el Eve, hidd el nekem, nem véletlen, hogy így alakultak a dolgaid, változás előtt állsz, nagy dolgok vannak készülőben – mosolygott sejtelmesen.
- Ettől nem érzem magam jobban, nincsen rendben nagyon sok minden, ezt én is tudom, de azt a legkönnyebb mondani, hogy változtassak. Mintha az olyan egyszerű lenne. Megmondanád mégis hogyan??? – fakadtam ki.
- Feleslegesen hergeled magad, majd szépen elrendeződik minden, ha meg megtalálod az igazit, azt úgy is érezni fogod – mérgemet látva értetlenkedve csóválta a fejét.
- Az igazit? Na persze, van egy olyan érzésem, hogy sem az igazi, sem a szerelem nem létezik.
- Ne hívd ki magad ellen a sorsot Eve, vigyázz nagyon arra, hogy milyen kijelentéseket teszel – intett.
- Már pedig én akkor sem hiszek a szerelemben – dacoltam és igenis ki akartam magam ellen hívni a sorsot. Hajrá, lássunk egy kis változást és szerelmet.
- Na jó, nézzük meg kártyán, megnézem neked a párkapcsolatot, utána meg megnézzük, hogy hogyan alakulnak a dolgaim ha eladom a kocsit. Úgy érzem már csak visszatartó erő, az exemtől kaptam. Te mit gondolsz? – kérdezte
- Öö, ahogy érzed, szabadulj meg tőle, ha szeretnél, de igazán nem szeretnék ebbe beleszólni – nem tudtam mit kellene mondanom neki, nem akartam befolyásolni.
Hasonló beszélgetéseink lassan állandósultak, Edit vonzott magához, volt benne valami, ami magával ragadott, én pedig olyan szerettem volna lenni, mint ő, így hát el is kezdtem élni az ő életét.
A kevéske lehetőségekhez mérten egy héten belül állásinterjú időpontot kaptam. Adminisztrátort kerestek, szuper, gondoltam, nem kell eladni semmit. Edit és egy másik ismerősöm tanácsára angyalmágiát alkalmaztam. Megvettem egy kis, fehér gyertyát, elmondtam a kívánságom, már csak meg kell várnom, amíg elég és sikeresen indulhatok neki az interjúnak. Nem is értem, hogyan hihettem, hogy ezzel minden el van intézve, a cég történetéről és tevékenységi köréről szinte semmit nem tudtam, utána sem néztem. Az ominózus interjún pedig elhangzott a kérdés:
- És mondja csak Eve, mit tud cégünk történetéről és tevékenységéről? Milyen szolgáltatást nyújtunk az embereknek?
- Hűha, hát sajnos…izé, öö, ennek nem néztem utána részletesen – habogtam.
Olyan pillantást vetettek rám, hogy rögtön tudtam, engem ide már biztosan nem vesznek fel. Sebaj, szívesen áltattam magam, mire kiléptem az épületből meg voltam győződve arról, hogy nagyon jók az esélyeim. Sőt mi több, nálam alkalmasabb személyt nehezen találhatnának a pozícióra.
Hazaérkezésem után ellenőriztem a leveleimet, egy figyelemre méltó értesítést kaptam, valami Sam ismerősnek jelölt az egyik közösségi oldalon. Remek már megint valami külföldi ismerősöket gyűjt, mindegy, visszaigazolom, abból nagy bajom nem lehet. Gyorsan átfutottam az adatlapját, legnagyobb meglepetésemre a városban tanult cserediákként és származását tekintve török volt. Wow. Végigpörgettem a képeit, többször is, kék szemű, fehér bőrű srác volt, picit markánsabb orral. Számomra is meglepő módon úgy vonzott magához, mint a mágnes, amiben annak is szerepe volt, hogy külföldi, ráadásul muzulmán vallású, kíváncsi voltam erre a fiúra, még sosem találkoztam senkivel, aki egy idegen országból, kultúrából érkezett. Miután sikerült befejeznem a fényképei bámulását, azért fohászkodtam, hogy mielőbb hívjon el egy randevúra, időm, mint a tenger.
Kívánságom az este folyamán teljesült, Sam másnapra találkozót egyeztetett velem. Délután négykor találkozunk majd a belvárosban. Örültem is, meg nem is. A beszélgetésünk alatt derült ki, hogy Sam pár szót leszámítva, nem tud magyarul. Közös nyelvnek az angolt tudjuk csak használni. Ez egy elég kínos és érdekes találkozás lesz, volt ugyan nyelvvizsgám, de évek óta meg sem szólaltam angolul. Az este hátralévő részét tudásom felfrissítésére szántam, legalább tudjam elmondani, ki vagyok vagy azt, hogy merre induljunk tovább.
Másnap korán keltem, a gyomromat görcs rántotta össze, nyugtalan voltam a találkozó miatt, izgultam. Én, aki sem a vizsgái, sem az állásinterjúk előtt nem volt ideges, most egy ártatlan randi előtt annyira izgulok, hogy hajnalok hajnalán kelek. Lázas készülődésben telt a délután, mit vegyek fel, milyen legyen a sminkem. Miután már ötödik alkalommal öltöztem át, időszerűnek láttam, hogy döntést hozzak és befejezzem a szoba teledobálását ruhákkal. Úgy nézett ki, mint valami csatatér, még a tv-m tetején is ruhadarabok lógtak. Harisnyát viseltem rövidnadrággal és egy bordó felsővel, a sminkem szolid volt, de azért kitettem magamért. Vetettem még egy pillantást az összképre és elindultam.
A belvárosban már megjelentek a karácsonyi árusok, a levegőt kürtöskalács és forralt bor illata járta át. A megbeszélt helyen várakoztam, pár perccel hamarabb érkeztem. Már annyira izgultam, hogy legszívesebben hazáig szaladtam volna. Mibe mentem bele? És ha el sem jön, csak a bolondját járatja velem? Lehet, itt figyel valahol és rajtam nevet. Még három perc, mondogattam magamban, még annyit várok, és ha nem érkezik meg, akkor visszamegyek az albérletembe.
Pont akkor fordultam hátra, amikor ő befordult az épület sarkán. Rögtön megismertem és arra gondoltam, hogy na végre hogy itt vagy, hol voltál ennyi ideig. Akár azt is mondhatnám, hogy ráismertem, megismertem. Kicsit bénán kezet nyújtottam, hogy bemutatkozzam, majd ügyetlenül megpusziltuk egymást.
- Mit szólnál hozzá, ha innánk egy forralt bort, utána meg majd beülünk valahová? –vetette fel az ötletet.
- Rendben, menjünk – ennyire futotta tőlem.
Miközben a cél felé sétáltunk beszélgettünk, vagyis csak próbáltunk, az angolom amúgy is szegényes volt és erre rátett egy lapáttal az is, hogy zavarban voltam. Tehát ő beszélt én pedig próbáltam makogni valamit. Fura elragadtatással nézett rám.
- Sokkal szebb vagy élőben, mint a képeken – csodálkozó pillantást vetett rám, szemei a rezdüléseimet figyelték.
- Köszönöm szépen- még szerencse hogy sötét volt, az arcom bíborban játszott zavaromban.
Mondta, hogyan kell kiejteni a nevét, na persze, én biztos, hogy egy darabig nem próbálkozom meg a kiejtésével. (a Sam a török nevének egy egyszerűsített változata) Megvettük a borunkat, majd elsétáltunk a fenyőfa irányába, a fenyőfától nem messze volt felállítva a betlehemi jászol.
- Mi ez itt Eve? Mit szimbolizál? – tette fel óvatosan a kérdést
- Nem tudom, hogyan mondjam el angolul Sam. Sajnálom. – szégyenemben szerettem volna a föld alá süllyedni. Gondoltam, hogy lesznek kommunikációs nehézségeink, de zavaromban azt a kevés angolt is elfelejtettem, amire emlékeztem.
- Tudod, én muzulmán vagyok és nem igazán értem ezeket a dolgokat – próbált mentegetőzni.
- Olvastam az adatlapodon, azt is tudom, hogy négy feleséged lehet – villogtattam büszkén a tudásom.
- Nem, csak egy lehet, nem arab, hanem török vagyok, nálunk tilos a többnejűség – válaszolta mosolyogva.
Ez érdekes, ennyivel is okosabb lettem. És megnyugodtam, nyugtatólag hatott rám ez a gondolat. Nem tudom, miért foglalkoztatott, hogy hány felesége lehet, az esélyeimet latolgattam azt hiszem. Annak ellenére, hogy kapcsolataimba ittasan vágtam bele, nem voltak pár hónapos kalandjaim. Nem tudtam elképzelni, hogy ez Sam-el ne így legyen. Olyan vibrálás volt közöttünk, hogy nem volt kérdéses miként alakul kapcsolatunk további menete.
A rövid séta után megálltunk, ő velem szemben állt. És csak nézett, nézett és nézett, olyan furcsa volt a pillantása.
Annyira gyönyörű vagy Eve – szemei őszinte elragadtatást tükröztek, még senki nem nézett így rám.
Aztán egyszer csak megérintett, egy hajtincsemet, ami takarta az arcomat, a fülem mögé simította. Ebben a pillanatban tudtam, hogy elvesztem, hogy innen nincs visszaút. Nagyon különleges érzés tombolt bennem. Volt ebben a mozdulatban valami megfoghatatlan, valami kimondhatatlan, valami varázs, mintha összetartoznánk. Igen, azt hiszem ez a legjobb szó erre: összetartozás.
Elvesztettem az eszem, a gépezet beindult, a műsor elkezdődött és egy olyan szerelemnek hitt ködfátyol ereszkedett rám, aminek létezéséről fogalmam sem volt. Szerelmes lettem Sam-be, és ez az újonnan felfedezett szerelem-érzés teljes súlyával rám nehezedett, burkot vont körém, amely elvágott a valóságtól és mindentől, ami Sam megismerése előtt voltam. Imáim meghallgattatásra találtak, már láttam magam előtt létezésem célját, életem kirakós darabkái a helyükre kerültek, minden egyes mozzanat, esemény azért történt meg, hogy egyszer eljuthassak Sam-hez. Húsz perce ismertem, villámként sújtott le rám. Ködfátyol ide vagy oda, lelkem kicsi vészjelző csengői megkondultak, halkan kondultak egyet-egyet, majd kis időre elnémultak.
Ittunk még egy forralt bort, majd beültünk a Blues nevű kocsmába, amely a későbbiek folyamán a törzshelyünkké vált. Nem szerettem volna, ha mellém ült, tudtam, hogy akkor esélyem sem lesz ellenállni neki. Mégis megtörtént, nem mondtam nemet.
- Mit szólnál hozzá Eve, hogyha a barátod lennék? – kérdezte, miközben szorosan hozzám simult.
- Nem is tudom, Sam, talán később – hezitáltam, nem tudtam mit kellene mondanom.
- Tudok valamit, ami majd segít meghozni a döntést – búgta a fülembe, majd megcsókolt.
Nem a csók jelentette a legnagyobb problémát, hanem a bőre illata. Az az illat, semmi ahhoz foghatót nem éreztem még előtte, édes volt és bódító, teljesen megrészegített. Persze ez csak kémia, mindenkinek van egy sajátos illata, van, akiét vonzónak találjuk, és van, akiét taszítónak. Sam illata úgy hatott rám, mint valami méreg, édes méreg, amelyet azért találtak ki, hogy engem megrészegítsen és a pokol fenekére taszítson. Miután kiszabadítottam magam az öleléséből, a családja felől érdeklődtem.
- Hiányzik a családod? Szoktál velük beszélni? Biztos nagyon rossz lehet nélkülük – sajnáltam, hogy egy félévre ilyen messzire került a szeretteitől.
- Néha nagyon hiányoznak, de interneten keresztül sokat beszélünk, jó azért távol lenni tőlük és élni a saját életemet – a távolba révedt, majd kis idő után folytatta – Lassan betöltöm a 26. életévemet, ha hazamentem meg kell majd nősülnöm, találnom egy lányt, akivel leélem az életem…talán te is lehetnél az – huncut mosolyt küldött felém.
Nem feleltem, csak félszegen mosolyogtam. Nem kellett volna könyörögnie, hogy tartsak vele, úgy sem kötött semmi sem ide, a családommal nem volt jó a kapcsolatom, a céljaim pedig még előttem sem körvonalazódtak. Elejtett megjegyzése szöget ütött a fejembe és elültette bennem a vele együtt való elutazás lehetőségét. Éreztem, hogy Sam-el való találkozásommal a sorsom megpecsételődött és ismeretlen vizekre evezem. El sem tudtam képzelni mennyi veszély vár rám ezen az úton.
Mielőtt Sam hazakísért, bevitt a török étterembe és bemutatott a barátainak, egy csapat török férfi, akik olyan szemeket meresztettek rám, hogy meztelennek éreztem magam. És az a nyelv, amin beszéltek, majdnem kipukkant belőlem a nevetés, mikor először meghallottam. Úristen, hogyan lehet ezeket a szavakat egyáltalán kimondani?
Az albérletemben belezuhantam az ágyamba és mély álomba merültem, amiben a kimerülésnek és az elfogyasztott alkohol mennyiségének is szerepe volt. Ébredésem után két méterrel a föld felett jártam. Még életemben nem voltam ennyire boldog, visszagondoltam az előző éjszakára és a gyomromban pillangók ezrei perdültek táncra. A világ kiszínesedett és értelmet nyert minden mozzanat, levegővétel. Nem gondoltam bele sem Sam elutazásába, sem abba, hogy milyen tervei, céljai vannak velem. Olyan fanatikus rajongás lett úrrá rajtam, ami nem engedett teret a józanésznek és a racionalitásnak. Még sosem történt velem ilyesmi, sosem vesztettem el ennyire a valóságérzetemet és csúszott ki a lábam alól a talaj. Megéreztem ennek a találkozásnak és a kapcsolatnak a végzetszerűségét is, nem tudtam volna megindokolni, hogy miért, de tudtam, hogy az életem megváltozott, egy olyan irányt vett, amely nem tudom hová tart. Akármi is történjék, esélyem sincs kikerülni ezeket a dolgokat.
Hogy tartsam magam a megállapodásunkhoz, délután meglátogattam Sam-et a kollégiumban. Mackónadrágban, kócosan, álmosan jött le a váróba értem. Mondhatnám, hogy teljesen kiábrándított a viselete és a kinézete, de nem így történt. Nem evilági szemmel néztem őt, nekem így is ő volt a világ leghelyesebb, legsármosabb férfija. Imádtam.
A szobában két ágy és két íróasztal kapott helyet, a háttérben halk, török zene szólt.
- Ez az én ágyam – mutatott Sam a szoba jobb sarkában elhelyezkedő fekvőhelyre – Most egy ideig egyedül leszünk, Mustee-nak a szobatársamnak órája van. Mit szólnál ahhoz, ha lefeküdnénk pihenni? Nagyon fáradt vagyok – kérlelt mosolyogva.
- Én benne vagyok – feleltem, bár biztos voltam benne, hogy egy percet sem fogok aludni. Túl izgatott voltam. Lázban tartott a varázs, az, hogy belecsöppentem egy teljesen ismeretlen világba. Sam világába.
- Nem kellene átöltöznöd valami kényelmesebb viseletbe? – végig nézett rajtam és megcsóválta a fejét. Igaza volt, az ágyban hempergéshez nem volt túl ideális a vastag, kötött pulcsim, amúgy is nagyon meleg volt odabent.
- Adok neked egy pólót, vedd fel, ha jó rád neked is adom, rám már kicsi – majd előhúzott a szekrényből egy fekete pólót, amin egy menyasszony és egy vőlegény volt látható. A férfi kezében pisztoly, amit a fejéhez tart, a mintázat alatt egy felirat: game over.
A fürdőszobában kaptam magamra, a méret jó volt, a célnak pedig tökéletesen megfelelt.
- Köszönöm Sam, nekem tetszik – mutattam meg neki lelkesen.
- Hűha, nagyon szexi vagy, jól áll, mostantól a tiéd – majdnem felfalt a szemével, úgy nézett rajtam végig.
Zavartan mosolyogtam, majd bebújtam mellé az ágyba. Minden egyes nap és perc, amelyet együtt töltöttünk, meghatározó volt számomra, nagyon intenzíven éltem át az eseményeket, amelyek még inkább elhatalmasították rajtam azt a mesebeli fátylat, amely Sam megismerésével fonódott körém. Ez a kollégiumi szobában eltöltött délután is ide tartozott, habár az események a délután második részében inkább nevezhetőek siralmasnak, mint romantikusan szerelmesnek. Amíg Sam el nem aludt, hosszú perceken keresztül csak nézett, nézett és nézett, okozva ezzel igen nagy kellemetlenséget nekem.
Nem szeretem, ha folyamatosan néznek, pláne nem, ha közelről, szégyenlős voltam, túlságosan is, és igyekeztem elkerülni az olyan helyzeteket, ahol testi hibáimra fény derülhet, közelről természetesen minden észrevehető, az apró hibák kirajzolódnak. Sam meg másból sem állt ki, mint abból, hogy elragadtatással bámult, úgy nézett rám, mintha én lennék a világ legnagyobb csodája, és talán attól félt, hogy ha egy pillanatra elfordítja a tekintetét, akkor eltűnök az életéből. Szerettem volna elfordítani a fejem, de nem engedte.
- Nézz rám Eve, kérlek, ne fordulj el – kérlelt. Én pedig engedtem neki. Mit is tehettem volna? Annyira magával ragadott a lelkesedése, szinte fürödtem az imádatában, a rajongásában, pillantásában egy eddig ismeretlen valómat pillantottam meg. Valóban ilyen lennék? Csodálnivaló? Valakinek tényleg én lennék a minden?
Lassan elaludt, de előtte még úgy igazgatta a kezeimet, hogy minden porcikámmal átölelhessem. Álomba merült én pedig hallgattam a csend rezdüléseit, a szuszogását, a szíve dobbanását. Ott voltam, ahol lennem kellett, hazataláltam. Azután a sok céltalanság után, mégiscsak sikerült megtalálnom létezésem értelmét. A tévedés lehetősége fel sem merülhetett, most már nem tévedhetek többet.
Az ajtóban elforduló kulcs zörgésére riadtunk, megérkezett Mustee. Egy fél pillantásra méltatott csak, majd Sam-hez kezdett el beszélni. Előző este már találkoztunk a török étteremben, bemutatkozásra nem volt szükség. Mustee hirtelen betoppanása zavarral töltött el, Sam-hez fordultam:
- Most hogy már nem vagyunk egyedül, ne öltözzek inkább fel? – kérdeztem feszélyezetten.
- Nem kell, úgy is mindjárt elmegy – majd egy határozott mozdulattal rám húzta a takarót.
Sam-nek igaza volt Mustee egy pár percen belül már ott sem volt, de mielőtt elrohant volna a másik órájára, öntött magának egy nagy pohár vodkát. A döbbenettől leesett az állam, értetlenkedő kifejezés ült ki az arcomra.
- Mustee-nak elég komoly problémái vannak – magyarázta Sam. – Paranoiás, gyógyszereket is szedett, de abbahagyta. Pár hete szakított a barátnőjével is, azóta keményen iszik, szinte minden pénzét italra költi. Jót tenne neki, ha találna egy barátnőt. Igazán segíthetnél.
- Öö, jó majd megpróbálom- eszem ágában sem volt megpróbálni, még az ellenségemet sem hoztam volna vele össze. Jobbnak láttam, ha tartom vele a két lépés távolságot. Mogorva, alkoholista és problémák vannak az idegeivel, egy barátnőmet sem hagytam volna vele kettesben.
Miután magunkra maradtunk, Sam újult erővel fordította rám a figyelmét, de a pár órával ezelőtti csodálatot felváltotta egy kielégíthetetlen mohóság. Ajaj, gondoltam, pedig már kezdtem azt hinni, hogy nem fogja ezt a dolgot annyira erőltetni. Nagyot tévedtem. Sam le akart velem feküdni, akkor, ott, azonnal. Nem egy nappal később, vagy akár egy órával később. Akart engem és hirtelen rohama felkészületlenül ért, nem így terveztem. Senki nem nézett rám még olyan odaadással és senki sem volt még velem annyira erőszakos sem. Újra megszólaltak a vészjelzők odabent, de én idő előtt elnémítottam őket. Átsuhant néhány gondolat az agyamon, talán nemet kellene mondanom. De mi van, ha nemet mondok? Mi lenne, ha felvenném a ruháimat és amilyen gyorsan csak tudok, eltűnnék innen? A kérdéseim pillanatok alatt semmivé foszlottak, az agyam kikapcsolt, engedtem Sam-nek.
Nem tudtam nemet mondani, soha senkinek. Ez nem jelenti azt, hogy mindenkivel lefeküdtem, aki csak az utamba került. De ha valamire megkértek, akkor én nem tudtam elutasítani a kérést, még akkor sem, ha megszakadtam a feladataim súlya alatt. Nem mertem nemet mondani, attól féltem, hogy magamra haragítom az embereket, azt akartam, hogy szeressenek, így meg szerettem volna felelni mindenkinek. Tudtam, hogy lehetetlen küldetés, de még mindig egyszerűbbnek tűnt, mint megbirkózni az ellenszenvvel, a haraggal, a nehezteléssel.
Sam-nek sem mondtam nemet annál az egyszerű oknál fogva, mert azt szerettem volna, ha szeret. Ma már persze látom, hogy ez volt az egyik legnagyobb hiba, amit elkövethettem, nem azért válok szerethetővé, mert lefekszem valakivel, vagy azért mert mindenre igent mondok. Szeretkezésünk esetlen volt, nem esett jól, kifosztva, kizsákmányolva éreztem magam, de nem engedtem teret ezeknek az érzelmeimnek. Szedd össze magad Eve, most már megtörtént, jöjjön, aminek jönnie kell.
- Nézd Sam, most már túl vagyunk rajta, szóval, ha csak ennyit akartál, akkor nyugodtan megmondhatod, nem vagyok már kislány, túl fogom élni - kérleltem
- Ne beszélj butaságokat, nagyon kedvellek Eve és veled szeretnék lenni – szemében újra ott tükröződött a csodálat.
- Csak mindig mondd el nekem az igazat, rendben?
- Nincs mitől félned, őszinte leszek veled, megígérem, most pedig öltözzünk fel és nézzük meg, merre jár Mustee – mondta, majd készülődni kezdett.
Nekünk egy valamiből nem adatott túl sok, az pedig nem más, mint az idő. Nem törődtem vele, egyszerűen nem is akartam, az én fejemben nem villogott a február 3-a, az övében igen. Megtalált és talán túl későn, az utolsó másfél hónapban bukkant rám, akart engem, úgy ahogy voltam, mindenestől, akarta a testem, a lelkem, az életem. Meg akart velem élni mindent, amit csak lehetett. Magával rántott egy eszméletlenül száguldó örvénybe, egy olyan vonatra szálltam fel vele, amely nem ismerte a megállókat, csak robogott az ismeretlen felé, a végtelenbe, amiről nem volt leszállás és a vészjelzőt sem lehetett meghúzni, a vészjelző nem létezett, vagy ha létezett is, akkor annak a hollétét egyedül Sam ismerte. Igen azon a délutánon, amit elsőként töltöttünk együtt abban a kollégiumi szobában, ő a kezét nyújtotta és én megfogtam, és az örvény magával ragadott mindkettőnket, elindultunk a végzetünk felé és fogalmunk sem volt róla hol állunk meg. Legalábbis nekem nem sok.
Mustee-t a Bluesban találtuk meg, már nagyon el volt ázva, egy darabig hallgattuk szürke monológjait különböző rock együttesek halhatatlanságáról, majd fogtuk magunkat és hazamentünk, én az albérletembe, ők vissza a kollégiumba.
Két nap. Ennyi ideje ismertem Sam-et de valami visszavonhatatlanul megváltozott. Sam maga volt a válasz kétségbeesett imáimra, elveszett voltam, eltévedtem és nem találtam a kivezető utat a sötétségből, ám ekkor belépett Sam az életembe és szürkeségemnek fényt adott, az értelmetlennek pedig értelmet. Elkezdtem hát élni az ő életét, kacagva vesztem bele a világába, egykori önmagam minden részecskéje kezdett eggyé válni vele. Gondtalan és gyanútlan voltam, eddig is megtörtént már, csak sosem kísérte egybeolvadásomat ennyire mély és intenzív érzelem hullám.
A múltban minden összeolvadásom után visszakaptam régi valómat, gondolataimat, személyiségemet. Kísértetként siklottam be az életekbe, majd csusszantam ki belőlük észrevétlenül, érdektelenül, nem érdekelt mit hagyok magam után és a lecke sem nagyon, ami tanulásomat szolgálta volna. Csak mentem előre, felelőtlenül, fejjel a falnak, nem hittem, hogy megégethetem magam. Hiszen erős voltam, ura az érzelmeimnek, a gondolataimnak, a testemnek, az elmémnek. Miért veszteném el a fejem, a kontrolt?
Úgy olvadtam bele Sam-be, mint kés a vajba, nem féltem semmitől, ugyan mi bajom lehet majd? Majd kisétálok innen is, mint ahogy már számtalanszor tettem, rutinos vagyok. De minden egyes pillanatban, percben, másodpercben egy láthatatlan erő tovább fonta körém a varázsburkot, tartós börtönömet. Átfonta egyszer, kétszer, háromszor, számtalanszor, míg végül olyan erős lett, hogy ollóval sem lehetett volna átvágni. Még nem éreztem a bajt, de a távolban már sűrű, sötét esőfelhők gyülekeztek. Vészjelzőim sűrűn megkondultak és egy hangocska ezt súgta:
„Innen nincs menekvés Eve, innen nem surransz csak úgy el. Ez most nagyon fájni fog, de nincs mese, tanulnod kell.”
Ugyan már, nem olyan fából faragtak engem, majd figyelmen kívül hagyva a hangocskát visszasüllyedtem világomba és Sam-re gondoltam, nem is tudtam másra.
Ismeretségünk harmadik napján az események nem várt fordulatot vettek. Szerettük volna az éjszakát a lakásomon tölteni, de amikor a kulcs elfordításán fáradoztam, döbbenten fedeztem fel, hogy Edit az ajtóban felejtette saját kulcsát. Ezt nem hiszem el, éjfél van, Edit biztosan az igazak álmát alussza, hogyan ébresszem fel? Csengettem, egyszer, kétszer, semmi reakció, dörömböltem, szintén semmi reakció. A helyzet több volt, mint kínos, Sam tekintetét rám szegezve várta, hogyan döntök.
- Nézd Sam, az lenne a legjobb, ha te most szépen visszamennél a kollégiumba, én meg majd elleszek itt valahogy. Megoldom, hidd el.
- Te sem gondoltad komolyan, hogy itt hagylak az éjszaka kellős közepén egyedül. Most szépen elindulunk és keresünk egy motelt, ahol elalszunk – ellentmondást nem tűrően nézett rám.
- Jaj Sam, ez annyira kínos, nem akartam neked problémát csinálni. Nem azt a cipőmet húztam fel, amit szoktam, a másikat meg az ajtó mellett hagytam, Edit biztos azt hitte, hogy otthon vagyok – mentegetőztem.
- Eve, nyugodj már meg, tényleg nincs semmi gond, megoldjuk valahogy – kérlelt.
Jobbnak láttam, ha nem szólalok meg. Annyira mérges voltam, és fáradt is. Miért kell nekünk az éjszaka közepén fagyoskodnunk a városban, ahelyett hogy a meleg szobámban feküdnénk? Ráadásul kidobni a pénzt egy pár óra miatt. Azt hittem felrobbanok. Miután egy taxis útbaigazított minket, kivettünk egy szobát egy olcsóbb panzióban. Duzzogva léptem be az ajtón.
- Annyira sajnálom, tényleg nem így akartam, nem hiszem el, ahelyett, hogy a saját ágyamban feküdnénk, most itt kell…hagyjuk – durrogtam tovább.
- Szerintem is hagyjuk. Nem a te hibád Eve, nyugodj meg, most már jó helyen vagyunk, inkább feküdjünk végre le – kérlelt.
Igaza volt, teljesen felesleges volt azért bánkódnom, mert nem jutottunk be a lakásba. Nem volt véletlen. Aznap éjszaka nekünk abban a motelszobában kellett szorosan egymáshoz simulnunk a takaró alatt. Ha nem jutunk el oda, talán sosem hangzanak el azok a szavak, amelyek bilincsként fonódtak rám és velem zuhantak alá a mélybe, mikor az esőfelhők végképp eltakarták a napot. Ezeket a szavakat sikoltottam a néma éjszakába, mikor minden haldoklásnak indult körülöttem, amikor a dolgok nagyon rosszra fordultak.
- Eve mondanom kell neked valamit – suttogta.
- Mondd csak Sam, figyelek rád – majd karomat szorosan átfontam rajta.
- Volt már egy pár barátnőm mióta itt vagyok Magyarországon, de te valamiért nagyon különleges vagy nekem – kezdett bele mondandójába.
- De mégis miért?
- Azért, mert ha veled vagyok, nem törődöm a múltammal, nem aggódom a jövőmön, olyan békés leszek a közeledben. Régebben volt egy álmom… - hirtelen elhallgatott.
- Mi volt az az álom? – sürgettem.
- Az, hogy csak egy nő lesz az életemben, akivel majd leélem az életem, akit majd feleségül veszek, de az életem más fordulatot vett, nem tudom helyes ez így vagy sem. De akármi is történik, van egy nagyon fontos szabály. Ne szeress belém Eve, nem lehet, egy jó hónap múlva haza kell mennem. Nincs választásom, ezért nagyon fontos, hogy ne légy szerelmes. Rendben?
- Rendben, megpróbálom – válaszom elég bizonytalanra sikeredett.
- Nem megpróbálod Eve, hanem be is tartod, nagyon fontos. Ígérd meg!!
- Megígérem…. – már ekkor tudtam, hogy egy betarthatatlan ígéretet tettem, szerettem, már akkor érthetetlen lángolásra gyúltam, mikor még csak öt perce ismertem. Éreznie kellett, különben nem kérte volna ennyire kétségbeesetten. Néma könnyeket hullattam a párnámra, a mellkasom pedig őrült sajgásba kezdett, a szívemet láthatatlan kezek markolták meg és akarták kitépni helyéről. Érthetetlen, mély, őrületes fájdalom kerített hatalmába. Miért éreztem? Nem tudom, de azt már akkor tudtam, hogy Sam-től való elválásom mégsem lesz olyan egyszerű, mint hiszem, jobban fog fájni, mint eddig bármi, ebben biztos voltam. Visszanyeltem a könnyeimet, nem érzékelt belőlük semmit, jelét legalábbis nem adta, újra megtörte a csendet.
- Egy valamit azért ne felejts el Eve, azt, hogy ebben az életben, nincs olyan, hogy lehetetlen, minden, de minden lehetséges. És valaki megváltoztathatja az életedet, örökre – magához húzott, leheletét a bőrömön éreztem. – Ne törődj a jövővel, csak a pillanat számít, az, hogy most itt vagyunk, magamhoz ölellek, érzem a bőröd illatát.
Magához szorított, nem volt testének olyan felülete, amely ne tapadt volna szorosan hozzám. Így merültünk álomba és ebben a kétségbeesett összeölelkezésben ért minket a hajnal is. Olyanok voltunk, mint a gyermekek, ez volt a mi törékeny örökkévalóságunk, rettegtünk, hogy arra ébredünk, hogy elmúlik, hogy egy reggel majd egyedül ébredünk fel, egymás nélkül, a világ két távoli pontján. Pedig eljön majd, mindketten tudtuk. Nem akartam belegondolni, nem akartam beletörődni, hogy egy reggel majd arra ébredek, hogy eltűnt az életemből. Ez nem történhet meg, történnie kell valaminek, ami megállítja az elkerülhetetlent.
