De az idő minden könyörgésem ellenére sem állt meg, az események pedig feltartóztathatatlanul követték egymást, elősegítve ezzel végzetemet. Naponta többször merengtem el az élet fordulatosságán, néhány napja még azt sem tudtam, hogy Sam a világon van, most meg elképzelni sem tudom, hogy egy percig is nélküle létezzem. Álmatlanságom megkezdődött, az agyam egy folyamatos készenléti állapotba került, állandóan Sam-et figyelte. Történt közöttünk valami megmagyarázhatatlan, valami egészen különleges, összekapcsolódásnak neveztem el. Néha megtörténik az ilyesmi olyan emberekkel, akik nagyon fontosak nekünk. Akarva-akaratlanul rájuk hangolódunk és minden finom rezdüléseiket megérezzük. Valahogy én is így voltam Sam-el, megszűntem egyedül létezni a gondolataimmal, érzéseimmel, lelkemben teret engedtem egy idegen világnak. Terjedni kezdett gyorsan és mindent elnyelt, ami az útjába került.
Elérkezett a hétvége, Sam kikísért az állomásra, mielőtt felszálltam a buszra, hosszasan búcsúzkodtunk.
- Ne felejts el Eve!
- Ne viccelj már, holnap visszajövök, egy nap alatt lehetetlenség lenne téged elfelejteni – mosolyogtam, kérése annyira abszurdnak tűnt.
- Komolyan gondoltam, tényleg ne felejts el és nagyon vigyázz magadra – olyan elveszetten nézett rám, mintha a távozásommal a világ összes fájdalma és magánya a nyakába zúdulna. Nem értettem a viselkedését, szavai valódi kétségbeesést takartak, én is éreztem, ami benne zajlott. Szorosan magamhoz öleltem, megcsókoltam és elindultam.
- Siess vissza hozzám- szólt utánam.
- Sietek, megígérem – válaszoltam, majd felléptem a buszra.
A hétvége delíriumos állapotban telt, különös tündér-köd lengett körül, mindenki észrevette, aki velem egy helyiségben tartózkodott, szerelmes vagyok, mondták sokan, én pedig nem is tagadtam. Valóban szerelmes voltam, vagy mégsem? Szerelemnek neveztem el, mert még sohasem éltem meg hasonlót, ilyen lehet az igaz szerelem, gondoltam. Utólag az eszelős kifejezést használnám, tűzbe mentem volna egy olyan férfiért, akit négy napja ismertem, sőt, az életemet adtam volna érte. Boldogság mámor így vagy úgy, de ebbe az idillbe belevegyült a pusztulás baljós előérzete is, átjárt mindent, ott volt minden lélegzetvételemben. Nem akartam tudomást venni róla, minden igyekezetemmel azon voltam, hogy figyelmen kívül hagyjam. Talán nem kellett volna, ha egy kicsit megállok és átgondolom, akkor nem fájt volna úgy. De én már nem irányítottam, elvesztettem az uralmat minden felett, amit addig irányíthatónak, megzabolázhatónak véltem.
Ígéretemet betartottam, úgy rohantam vissza Sam-hez, mintha az életem múlna rajta, nem volt sem ember, sem Isten, aki akkor megállíthatott volna, megígértem, hogy sietni fogok. Nem is volt más vágyam azon kívül, hogy vele legyek, nem is érdekelt senki és semmi más rajta kívül. Megszűnt minden. Csak Ő maradt. Ugyanott találkoztunk, ahol a legelső alkalommal is, de most a forralt bor elmaradt.
- Nem szeretnék többet alkoholt inni Eve – jelentette ki.
- Jó rendben, ne igyunk több alkoholt, én nem bánom, de miért döntöttél így? – érdeklődtem.
- Azért, mert én olyan családból jövök, ahol senki sem fogyaszt alkoholt, mióta itt vagyok, mást sem csinálok, mint iszom, egy hónap múlva visszatérek a régi életemhez, ideje abbahagynom.
- Akkor hagyjuk a forralt bor és menjünk hozzám – megragadtam a kezét és magammal húztam, alig vártam, hogy szorosan hozzábújjak a takaró alatt.
A következő hetet szinte éjjel-nappal együtt töltöttük, talán egy éjszaka volt, amikor Sam visszament a kollégiumba, hogy Mustee ne legyen teljesen egyedül. Olyan volt az az egy hét mintegy álom, egy csodálatos, gyönyörű álom, amiből nem akartam felébredni és talán ő sem akart. Megérinthető valóságként bontakozott ki bennem egy álomkép, amely közös jövőnket vetítette előre. Tisztán láttam magam előtt és bizonyosságként kezdett bennem lassan gyökeret verni, nem is lehet ez másképpen, Sam magával kell, hogy vigyen. Ha mégsem vinne el, vissza fog jönni értem. Hiszen ő maga mondtam, hogy a lehetetlen nem létezik, elejtett megjegyzései csak gyanúmat igazolták.
- Mióta megismertelek Eve, nagyon sok minden megváltozott az életemben – mondta, miközben magához ölelt.
- Például?- alig vártam, hogy valami olyasmit mondjon, ami elméletemet támasztja alá.
- Például nem iszom, és már nem vagyok az a szoknyavadász, aki a megismerésed előtt voltam.
- Na persze, persze – hitetlenkedtem, de a mosoly nem hervadt le az arcomról.
- Komolyan beszélek, pár napja vagy 50 lányt töröltem az ismerőseim közül, valamiért nem foglalkoztatnak. Sok szép lányt ismerek, de egy sem érdekel.
Vallomásába belepirultam, hittem neki, minden egyes szavát elhittem és mélyen magamba szívtam. Mégis mi oka lenne becsapni vagy mélyítenie a kötődésemet csak úgy, bármiféle cél nélkül?
Olyanok voltunk ezekben a napokban mintha világ életünkben ismertük volna egymást és együtt lettünk volna, ismertük egymást régről, a világ kezdetétől fogva, halhatatlanok voltunk együtt, szárnyaltunk, nem voltak határok. Nem hittem, hogy bármi is elválaszthat minket egymástól. Boltba jártunk, bevásároltunk, főztünk, főztünk magunknak, főztünk Editnek. Egyik éjszaka olyan éjfél körül járhatott már az idő, amikor kedvünk támadt főzőcskézni, Sam már javában sütötte a burgonyát, amikor Edit belépett az ajtón.
- Edit nem vagy éhes? Sam kérdi, azt mondja, szívesen csinál neked is valamit.
- Milyen tündér, mondd meg neki, hogy elfogadom az ajánlatát – kiáltott ki Edit a szobájából.
Sam már neki is látott egy újabb adag krumpli kisütéséhez, miközben le sem vette a szemét rólam, mosolygott, magához húzott, majd megcsókolt.
- Találd ki Edit hány éves, úgy sem fogod kitalálni – szegeztem neki a kérdést.
- Nem tudom, olyan 28-29 éves lehet, attól több biztos nem – tippelt.
- Akkor most kapaszkodj meg, 37 éves elmúlt – fürkésztem az arcát, tudtam, hogy meg fog döbbenni, Edit kora ellenére, nagyon fiatalnak tűnt, 8 évet simán letagadhatott volna.
- Most ez komoly? És miért nincs még férjnél – hitetlenkedés ült ki az arcára.
- Nem tudom, de nyílván azért, mert még nem találta meg az igazit – elfordultam tőle és a mosogatóhoz léptem. Hirtelen megéreztem a lélegzetét a nyakamnál.
- Férjhez kell menned, házasnak kell lenned – kijelentése csendes, de ellentmondást nem tűrő volt.
- Mire gondolsz? –pördültem meg, a szemei a távolba révedtek, értetlenkedve vártam válaszát. Hirtelen összerezzent, a szemembe nézett, majd helyesbített.
- Mire annyi idős leszel, mint ő, már férjnél kell lenned – figyelmét újra a sütögetésre fordította.
Nem volt időm megemészteni szavait, de a gyomrom különös liftezésbe kezdett, mit akart ez az egész jelenteni? Hát mégis jól érzem? Tényleg hosszútávra tervez velem? Gondolataimból Edit betoppanása rántott ki, a kaja elkészült, készen álltunk arra, hogy együnk, neki is láttunk.
- Te csajos eszméletlen, hogy milyen harmónia van közöttetek, hihetetlen ez a vibrálás – fakadt ki Edit, már értettem, hogy miért mosolygott olyan sejtelmesen rám, amióta belépett az ajtón.
- Azt mondod? – kérdeztem vidáman. – Tudom, hogy furcsán hangzik, de teljesen a hatása alá kerültem, én is úgy érzem, hogy ez egy hosszú távú kapcsolat lesz. Még jó, hogy Sam nem értette miről beszélünk.
- Én úgy érzem, hogy valamiért nagyon nagy hatást gyakoroltál rá, nem lesz ennek vége februárban, ha hazautazik. Majd figyeld meg – átható tekintettel nézte Sam-et, mintha olvasott volna benne.
Ha nem főztünk, akkor Sam a hajamat fonta, hihetetlen ügyes volt, megnézett egy videót az interneten arról, hogy kell csinálni, és öt perc múlva megcsinálta a hajammal is.
- Sam hol tanultál meg ilyen ügyesen fonni? – kérdeztem álmélkodva. Hogy egy férfi fonja egy nő haját? És az a gyengédség, amivel először kifésülte, majd szépen befonta. Egyszerre találtam intimnek és végtelenül gyengédnek.
- Gyerekként sokat fontam az édesanyám haját – szólt halkan.
Esténként a belvárosban járkáltunk, fényképezkedtünk a karácsonyfával és minden templommal, ami a városban volt, nevettünk azon, hogy Sam jó keresztény, mert mindig templomokkal fényképezteti le magát, majd nevettünk azon, hogy a téren álló templom mindig megkondul, ha arra járunk. Én ezen nem nevettem annyira szívből, volt valami baljós előérzetem ezzel kapcsolatosan. Egyik este mikor az albérletembe sétáltunk vissza feltett egy kérdést, egy kérdést, amitől a lélegzetem is elakadt.
-Eve, szeretnék tőled kérdezni valamit, szeretnél velem találkozni a jövőben?- tekintett rám tétován.
- Nem tudom Sam…azt hiszem igen, szeretnék.
Hogy szeretnék-e vele találkozni a jövőben? Tessék? Jól hallottam? Teljesen megdöbbentett a kérdésével, válaszom olyan bizonytalanra sikeredett, pedig más vágyam sem volt, mint örökké vele maradni. Sam újabb és újabb érzelem kirohanásokat intézett felém, sokszor eszembe jutott, amit a motelban kért tőlem. Úgy viselkedett, mint aki fülig belém szeretett és fürdött ő is a boldogságban. Hogy ne szeressek belé? Ugyan már, minden nő belé szeretett volna, olyan gyengédséggel, olyan szeretettel, olyan odafigyeléssel bánt velem. Olyan közel engedett magához, amennyire csak lehetett.
- Nagyon kedvellek Eve, néha nem is tudok magamnak parancsolni, ne haragudj rám emiatt – esedezett, majd arcát a hajamba fúrta.
Nem szóltam semmit, csak viszonoztam az ölelését Semmi baj gondoltam, bár sohasem állítanád le magad. Aztán egy másik alkalommal az ágyam felett lévő idézetes papírkára írt valamit: „Minden jó veled.” Volt, hogy órákon keresztül csak feküdtünk egymás mellett szavak nélkül, zenét hallgattunk, Sam a hasán feküdt, én a hátán. Tökéletes pillanataink egyike volt, megszűnt az a szó, hogy Én és megszűnt az, hogy Ő, egyszerűen eggyé olvadtunk, nem maradt más csak a Mi, összeforrva abban a tökéletes pillanatban egy örökkévalóságig.
Máskor csak feküdt az ölemben, mint egy kis gyerek, miközben én a haját simogattam. Régi fényképeket nézegettünk rólam, róla, ettünk, ittunk, aludtunk, szeretkeztünk és minden éjjel úgy aludtunk el, hogy szorosan átöleltük egymást, úgy ölelkeztünk össze, mint félős gyermekek. Értetlenül szembesültem állandó kérésével, amely szinte minden nap elhangzott.
- Eve, kérlek, ne felejts el soha – majd amilyen hirtelen felhozódott, olyan gyorsan váltott másik témára. Nem értettem aggodalmát tudnia kellett, hogy ez soha sem fog bekövetkezni.
Kapcsolatunk egy keddi napon vett gyökeres fordulatot, két héttel az után, hogy megismerkedtünk. Két hét…milyen rövid időszak is volt, mégis mennyivel többnek tűnt, nekem éveket jelentett, évtizedeket, életem legboldogabb, legszebb időszaka volt. Ezt a boldogságot csak a felbukkanó balsejtelem árnyékolta be egy-egy magányos órán. Semmi különös nem történt aznap, ugyanúgy főztünk, nevetgéltünk, majd Sam a délutáni órák folyamán visszaindult a kollégiumba. Lekísértem a bejárati ajtóhoz, szorosan magához húzott.
- Majd írj nekem – kérte, majd megcsókolt.
- De mégis mit Sam? Holnap úgy is találkozunk – ragaszkodása meglepett, mégis boldogsággal töltött el.
- Mindegy mit, csak írj – rám mosolygott és elsétált.
Egyedül maradtam, de nem sok mindenre jutott időm, mert megérkezett Edit.
- Na mi újság van veled Eve? Öröm rád nézni mostanában, ki vagy virulva. Ha jól látom olyan szerelmes vagy, hogy néhány méterrel a föld felett jársz- nevetett én meg vele nevettem.
- Felesleges lenne letagadnom, egyszerűen imádom, nincs olyan porcikája, amiért ne rajonganék, nem tudom mi lesz velem, ha elutazik – merengtem.
- Azért ne rajongj érte ennyire, ne legyél elvakult – intett, de én nem is törődtem vele. Nem értem miért kell mindig vészmadárnak lenni, ha az ember boldog.
Különös fény csillant a szemében, majd közelebb lépett és kezemet a kezei közé fogta. Tudtam mi következik, Edit elmondása alapján, ha megérintette valakinek a kezét, akkor bepillantást nyert az illető jövőjébe, valamint az életében várható eseményekre. Hittem is benne, meg nem is, nekem mindenesetre nem volt még hasonló élményben részem. Kicsit szkeptikus is voltam, de engedtem neki, csinálja csak nyugodtan, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam kíváncsi. Mindent tudni akartam a jövőmről, amit csak lehetett, tele voltam bizonytalansággal, félelemmel, ráadásul itt volt Sam. Vajon jól érzem, tényleg együtt maradunk? Együtt éljük majd le az életünket? Nem volt sok időm gondolkodni, Edit beszélni kezdett.
- El fogsz menni, ott ülsz a váróban a csomagjaiddal, most meg látom a gépet, ahogy felszáll, várjak csak…most valami más rajzolódik ki előttem, hegyeket látok meg valami tavat. Van arrafelé ilyesmi, ahol Sam lakik?
- Igen van, úgy emlékszem, hogy azokon a képeken, amiket mutatott ott voltak a hegyek és valamilyen tó is.
- Ünnepséget is látok, ott vagy a pároddal, mintha titeket ünnepelnének. Az apukája bajuszos? Egy picit alacsonyabb az anyukájánál, az édesanyja pedig mosolygós, kerekarcú, jól mondom?
- Jól – feleltem, az ereimben pedig meghűlt a vér. Uralkodnom kellett magamon, nehogy elájuljak. Egy hirtelen mozdulattal eltolta a kezem, az arca sápadt volt, de szerintem az enyém is. Honnan tudta? Hogyan láthatta? Hiszen semmilyen képet nem látott, sem Sam-ről, sem a családjáról. Ilyen mégiscsak létezik? Edit a döbbenettől és az események hatása miatt, visszavonult a szobájába, ahogy elnéztem, az eléje táruló képek sorozata őt legalább annyira megviselték, mint engem.
- Ez volt a legtisztább, legélethűbb kép, amit eddig láttam. Ijesztő, most megyek és ledőlök egy kicsit – indokolta hirtelen távozását.
Én ott maradtam a konyhában és sokáig meredtem magam elé. Minden egyes szó a bennem kibontakozó jövőképet támasztotta alá, boldognak kellett volna lennem, de nem voltam, a félelem késként hatolt a szívembe, valami nem volt rendben. Túl szép volt minden, hogy igaz legyen, egy láthatatlan kard lebegett a fejem fölött, én pedig lebilincselve feküdtem alatta, kivégzésemre vártam.
Betartottam az ígéretem Sam-nek, írtam neki, majd később váltottunk pár szót, valami megváltozott, kétségbeesés járta át minden porcikámat. Hangneme fagyos, elutasító volt, meghátrált, emlékeztetett arra, hogy kapcsolatunk kizárólag a kellemes időtöltés és a szórakozás célját szolgálja. Ne felejtsem el, hogy a szerelem és mindenféle komolyabb kötődés továbbra is tilos. Nem fért a fejembe, mi történhetett, pár órával ezelőtt még a kötődés legkisebb jelét is imádta, nem akart egy percet sem nélkülem létezni. Akkora fordulatot vett, hogy hiábavaló volt minden igyekezetem, nem tudtam vele lépést tartani.
Rémülettel töltött el hirtelen változása, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Még nem. Megijedt, ez teljesen érthető, én is meg voltam ijedve, érzelmeim mélysége számomra is megmagyarázhatatlan volt. Bíztam abban, hogy rémülete hamarosan tovaszáll és minden visszatér a régi kerékvágásba. Ebbe a gondolatba kapaszkodtam, ez valamennyire megnyugtatott. Segített átvészelni az elkövetkezendő napokat. Szakításunk nem merült fel lehetőségként. Lehetetlen volt, nem lehetett vége.
Kibontakozó, lángoló szerelmem elfelejttette velem munkanélküliségemet, még nem jött el az ideje az aggódásnak, amíg még volt munkahelyem, mellékállásban pénzügyi tanácsadóként tevékenykedtem. Amint tudatosult bennem, hogy hálózatépítős játékba kerültem, kiszálltam. A főnököm ígéretet tett arra, hogy még karácsony előtt megkapom a bérem, ami pont fedezni fogja a januári kiadásaimat és még marad is egy kevés a költekezésre. Ha nem ebben a hónapban, akkor a következőben össze kell jönnie valaminek. Nem aggasztott, legyen ez egy akkori probléma.
Sam pálfordulása ellenére biztosított arról, hogy másnap meglátogat, valószínűleg csak este érkezik, be kell ugrania a török étterembe. Leszállt az este, de a percek kínkeservesen vánszorogtak, nem tudtam figyelmemet semmivel elterelni, nem tudtam sem a tévére, sem a zenére, sem az olvasásra koncentrálni, az agyam valami egészen mással volt elfoglalva, Sam-re összpontosított, őt követte. Vártam, hogy megszólaljon a kaputelefon, de minden várakozásom ellenére néma maradt. Csak a csend és a mardosó fájdalom volt jelen a szobában. Hiába zárt be az étterem este nyolckor, még hosszú órák teltek el reménytelen várakozással. Arcomat szüntelenül záporozó könnyeim mardosták, ha nem az ágyamon ültem a fájdalomtól összekuporodva, akkor kimentem a fürdőszobába és a tükörben önmagamat bámultam.
Mi történik velem? Hová lett az az ember, aki két hete voltam? Kínzó, megválaszolhatatlan kérdések voltak ezek. Néztem magam, de semmit sem láttam abban a tükörben, semmit, amit ismernék, ami én lennék. Amit láttam az egy emberi roncs volt, árnyéka önmagának, odabent pedig egy végeláthatatlan háború vette kezdetét egy állandó fájdalomérzettel párosulva. A láthatatlan erő végzett a háló elkészítésével, tökéletes munkát végzett, vastag volt, áthatolhatatlan és fojtogató. Külön nekem készített halálverem.
Éreztem, hogy mi történt, szinte láttam magam előtt Sam-et és a török barátait. Zárás után fogták magukat és beültek a Blues-ba egy kicsit sakkozni, beszélgetni, az idő meg elrepült. Nem volt ezzel semmi gond, de legalább szólt volna, hogy egy pár órát késni fog. Éjfélkor szólalt meg a kaputelefon, úgy rohantam le, mintha puskából lőttek volna ki. Leértem, egymásra néztünk, azt hiszem eléggé elgyötört voltam ahhoz, hogy tudja min mentem keresztül az elmúlt pár órában.
- Sajnálom Eve, hogy késtem, de miután bezártuk az éttermet, beültünk a Blues-ba és eléggé elment az idő – hangjából egy kis flegmaság szűrődött ki.
- Nem gond Sam, tudom, hogy mi történt és hol voltál, de azért szólhattál volna, azt hittem már hiába várok rád.
- Mégis honnan tudod, hogy hol voltam? – értetlenkedve nézett a szemembe.
- Csak tudom, néha egyszerűen csak tudok dolgokat – próbáltam nyugalmat erőltetni a hangomra és annyira érdektelennek tűnni, amennyire tőlem tellett ebben a szituációban. Sam nem kérdezett többet, tökéletesen értette, hogy miről beszélek, azt hiszem én is ugyanúgy nyitott könyv voltam a számára. Szokatlanul csendesek voltunk aznap éjszaka, én annyira kimerült voltam, hogy pillanatok alatt álomba zuhantam.
Nyakunkon volt a karácsony, Sam és Mustee a fővárosba készültek pár napra, én természetesen haza, a családomhoz.
- Tudod már, hogy mikor érkeztek vissza? – érdeklődtem nyugtalanul, attól féltem, hogy túl hosszúra nyúlik majd ez a kiruccanás.
- Még nem, az biztos, hogy holnap reggel indulunk hajnalban, de hogy vissza mikor érkezünk arról még nem beszéltünk. Ki tudja? Talán két nap, talán három, talán egy hét – válasza közben az arcomat leste, tudta, hogy epekedve fogom várni, hogy visszajöjjön, azt hiszem élvezte az arcomon átsuhanó kín látványát.
- Értem, ettől nem lettem sokkal okosabb – duzzogtam.
- Figyelj Eve, ne foglalkozz velem, se azzal, hogy mikor jövök vissza. Csak éld az életed. Rendben?
- Nézd Sam, nem tudom, mi van veled vagy mi bajod van. Rosszul csinálok valamit?
- Nem, de egy hónap múlva hazamegyek, és nem akarok felelősséget, ritkábban kellene találkoznunk.
- Felőlem, eddig sem én akartam mindennap találkozni – kezdett egyre jobban feldühíteni.
- Én hazamegyek, és neked tovább kell élned az életed és találnod valaki mást – minden szót kihangsúlyozott.
- Nyugi Sam, fogok találni magamnak mást, ha hazamész. Igazán nem kell aggódnod, minden nehézség nélkül fogom tovább élni az életem- feleltem.
- Most mennem kell, este még lehet, meglátogatlak – haragosan fordult el tőlem.
- Lehet? Mégis mitől függ? – nem gondolta komolyan, hogy egész este tétován fogom várni.
- Nem tudom, majd meglátom, most megyek – búcsúzás nélkül fordított hátat és indult el.
Ott hagyott a belváros közepén egyedül, az este már kezdett leszállni, zsibbadtam, a fejem lüktetett, leültem egy padra és rágyújtottam. Hiába szoktam le egy hónappal ezelőtt, minden erőmet és ellenállásomat elnyelte Sam, nem tudtam tovább harcolni a cigi ellen. Gondolataimba mélyedtem. Úgy látszik a helyzet nem javul, Sam ingadozik, az egyik pillanatban még olyan kedves, mint két napja, a másikban meg kézzel-lábbal próbál eltolni magától. Talán jobb is, ha nem jön vissza este, csak még jobban összezavar majd, arra igazán nincs szükségem, erre az egész bolondokházára nincs szükségem. Ez volt tiszta pillanataim egyike, az agyamra boruló rögeszme pár percre eloszlott és én tisztán nézhettem szembe a helyzetemmel. Benne vagyok a slamasztikában rendesen, Isten irgalmazzon nekem, a félelem már a csontomig hatolt. Rettegtem a bekövetkezendő eseményektől, áltathattam magam azzal, hogy minden rendbe fog jönni, lelkem mélyén éreztem, hogy a tragédia elkerülhetetlen.
Mire hazaértem, újra rám borult a sötétség, zokogva zuhanyoztam le és bújtam be a takaróm alá, kimerültségemben elaludtam. Szendergésemből a csengőszó ébresztett, mégis csak úgy gondolta, hogy meglátogat. Nem egyedül jött, Mustee is vele volt. Beültünk egy italra hármasban, majd Mustee visszament a főiskolára. Mi hazafelé vettük az irányt, volt néhány dolog, amit tisztáznunk kellett.
- Eve, nem tagadom, fontos vagy nekem nagyon, és nem csak azért vagyok veled, hogy szórakozzam, ezt mással is megtehetném. De vannak szabályok, amiket be kell tartani.
- Már mondtam neked, hogy nem vagyok beléd szerelmes – hazudtam, bár úgy gondolom egy szavamat sem hitte.
- Biztos? – adott hangot kételyeinek.
- Biztos. Hihetnél nekem.
- Próbálok. Nem akarlak bántani vagy fájdalmat okozni neked, sem kihasználni téged, nem ezért vagyok veled. Túl jó vagy nekem, nem érdemellek meg téged – fakadt ki.
- Miért nem érdemelsz meg engem?
- Mert nem vagyok jó ember, nem vagyok elég jó hozzád.
- De miért? Mit tettél? Miért nem vagy jó ember? – olyan sok kérdésre szerettem volna választ kapni.
- Nem mondom el, ha elmondanám, akkor nem kedvelnél engem.
- És nem pont ez a cél? Hogy ne szeresselek? – kezdtem elveszteni a fonalat, túl sok volt az ellentmondás a szavaiban.
- Felejtsd el. A szabályok valóban nagyon fontosak, de változhatnak is. Bármikor.
- Majd észben tartom – vetettem oda. Komplett idiótának tartottam, szerettem volna jó erősen orrba vágni. Ezt ő sem gondolhatta komolyan. Hallania kellett volna magát, minden újabb szavával meghazudtolta az előzőt.
Nem kérdés, össze volt zavarodva, én is hasonlóan éreztem magam. Tudtam, hogy nincs könnyű helyzetben és csak egy dolog, hogy ő mit akar. Ingadozásai és családjával folytatott beszélgetései között kapcsolatot véltem felfedezni. Azt hiszem, Sam maradni akart, nem szeretett volna hazatérni, de nem voltam abban a helyzetben, hogy dönthessen a sorsáról. Ez teljesen érthető is, de ha megosztja velem ezeket a történéseket, akkor megajándékoz egy felbecsülhetetlen értékű kinccsel: a megértéssel. Ami némi megnyugvással szolgálhatott volna a lelkemnek a legnagyobb kínok közepette, akkor, amikor elszabadult a pokol és minden kínjával rám nehezedett. Nem tudhatta mi zajlik bennem, én meg nem tudtam neki elmondani.
Meg akartam őt tartani, bármi áron, és ha ennek az volt az ára, hogy minden érzelmemet el kell rejtenem, ám legyen, készen állok rá, bármilyen szerepet eljátszottam volna a kedvéért, bárki lettem volna érte. Elkezdtem hát falak mögé rejteni minden érzelmemet, védekeztem és még önmagam előtt is tagadtam létezésüket. Felesleges volt, Sam belém látott, különleges kapcsolatunk oda-vissza működött. Ahogy én is tudtam valódi a benne zajló harcról, így ő is tudott az érzelmeimről. Többszörösen vesztes feladatot vállaltam magamra, eltemettem minden lehetséges érzelmet magamban, mindhiába, Sam ismerte őket, pár hónap múlva meg minden a nyakamba zúdult megsokszorozódott erővel.
Nem töltötte velem az éjszakát, reggel korán indultak. Kikísértem.
- Kérlek, ne felejts el – hangzott el újra, majd szorosan átölelt, arcát a hajamba temette, mélyeket lélegzett, mintha illatomat magával akarná vinni erre a pár napra. Megcsókolt majd eltűnt.
Másnap hazautaztam, próbáltam kikapcsolódni, de nem ment, folyton ő járt az eszemben, a képeit, a közös képeinket nézegettem és kezdtem érdekes dolgokat észrevenni magamon. Például azon kaptam magam, hogy arról fantáziálok, hogy teherbe esem tőle, egy gyönyörű kékszemű kislány töltötte ki a gondolataimat. És ott volt továbbra is az álmatlanság, az a fortyogó, kitörni készülő energia, amely éberségre kárhoztatott, miközben szép lassan elemésztett. Forgolódva és hánykolódva töltött óráimban furcsa, különös látomások nyugtalanítottak, egy kékszemű kislány képe váltakozott, idegen tájak, emberek különös egyvelegével. Órákra tűntem el ebben a világban. Lett volna más választásom? Harcolhattam volna ellene? Nem hiszem, nem is akartam, nem tudtam hová vezet az út. E kellett vesznem ebben a ködben, jó mélyen, hogy visszazuhanásom a valóságba, egy épen maradt csontot se hagyjon bennem.
Gyerünk Eve, térj vissza és próbálj meg elaludni, riadtam néha saját biztatásomra. Csak kezdj el számolni és közben koncentrálj a légzésedre kislány. Ez bevált, csak ez, semmi más. Három napot töltöttem otthon, Sam már megérkezett, nem tudom pontosan mikor, ha hihetek az álmomnak, egy nap után tértek vissza. Újratalálkozásunk közel sem volt olyan meghitt, mint reméltem. Nem miatta, inkább saját reakcióm lepett meg. Feszült voltam, nem tudtam hogyan viselkedjek, legyek lelkes vagy inkább tartózkodó? Ha lelkes vagyok, akkor az érzelmekre utal, ha visszafogott, akkor feltételezhető, hogy valami baj van. Őrlődtem.
A délutánt hármasban töltöttük a Blues-ban, Mustee szokásához híven részeg volt. Lézengésünkből Kumsal felbukkanása zökkentett ki minket, aki a török étterem egyik állandó vendége volt. Leült velünk szemben majd tekintetét felém fordította.
- Vigyázz vele drágám, olyan, mint a drog, mint a heroin, először megtámadja az agyadat, majd a szívedet, végül a testedet is – mondta, miközben egy mindentudó mosoly ült az arcán.
Kumsal biztosan ezt tartotta a nap viccének és még Sam is mosolygott, de amikor ránézett a lefehéredett arcomra, akkor megértette, hogy Kumsal szavai az elevenembe találtak és minden egyes szó igaz abból, amit mondott. Törökül beszélgettek egy kis ideig, majd újra hármasban maradtunk.
- Ne legyél már ilyen komoly Eve, mi bajod van? – tudakolta Sam – Inkább gyere kicsit közelebb és ölelj meg.
- Nincs semmi bajom Sam, lehet meg fog jönni, előtte mindig feszültebb vagyok – hazudtam.
- Lehet, itt maradok – váltott témát hirtelen.
- Hol? Ezt hogy érted? – kijelentése meglepett.
- Úgy, hogy nem megyek haza, itt maradok Magyarországon – felelte mosolyogva.
Visszamosolyogtam rá, de nem hittem neki. Ez is túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Miért hittem volna neki? Egy óra leforgása alatt meggondolhatja magát. Bevásároltunk, majd vacsorát főztünk, önfeledt boldogságunk tovaszállt, néma komorság ereszkedett ránk.
- Tudom Eve, hogy nem mondasz nekem igazat, azt mondod, nem szeretsz, pedig szerelmes vagy belém, látszik rajtad. Pedig kértelek, hogy ne törődj velem, éld a saját életedet – fakadt ki belőle.
- Nem törődöm veled, nyugodj meg, a hétvégén sem foglalkoztam veled egyáltalán, a családommal, a barátaimmal voltam elfoglalva- próbáltam olyan hitelesen beszélni, amennyire csak tellett tőlem.
- Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Egész hétvégén velem voltál elfoglalva, a képeimet nézegetted és rólam beszéltél a barátaidnak, a családodnak. Hiába is próbálod meg tagadni.
- De mégis honnan tudod? – kérdeztem megdöbbenve, úgy éreztem felesleges bármit is tagadnom tovább.
- Onnan Eve, hogy az életemben vagy, így mindent tudok rólad, azt, hogy mit csinálsz, mit gondolsz… - tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.
- Ez mind nagyszerű, és ha már itt tartunk, mikor is jöttetek vissza Pestről? – hangomba igyekeztem annyi gúnyt vinni, amennyit csak tudtam.
- Már másnap visszajöttünk, Mustee nem érezte jól magát. Miért kérded?
- Csak azért, mert én is tudom ám, hogy hamarabb jöttetek vissza, mint ahogy megbeszéltétek. Én meg megálmodtam, nem csak te tudsz mindent Sam.
Nem mondott semmit csak nézett rám azzal a nagy, kék szemeivel. Túl messzire mentünk, átléptük a határokat, immár a legvégsőt is. Nem voltak egymás előtt titkaink, átláttunk egymás pitiáner trükkjein, hazugságain, megtévesztésein. Túl mélyre jutottunk egymásban, ha más nem is, ez a túlzott intimitás már önmagában is vérlázító volt. Soha senki előtt nem voltam ennyire védtelen, sebezhető, kiszámítható, átlátható. Hiába volt a szerelem, a fanatikus rajongás, ez már nekem is sok volt. Gyűlöltem azért, mert a vesémig látott. Szabadulni akartam, ő is szabadulni akart, csak nem tudtuk hogyan. Hogyan tegyük ezt meg úgy, hogy ne fájjon senkinek, vagy legalábbis ettől jobban már ne.
Egyfajta hatalmi harc bontakozott ki közöttünk, a szakítás pedig elkerülhetetlen volt. Ám hiába tettünk pontot kapcsolatunk végére, csak az együtt töltött mézesheteink fejeződtek be, őrült csatározásunk tovább folytatódott. Ki tud nagyobb fájdalmat okozni a másiknak, ki okozza a nagyobb meglepetést viselkedésével. Se veled se nélküled játék vette kezdetét.
Közeledett a szilveszter, Sam semmi jelét nem adta, hogy velem szeretné tölteni.
- Csak mi leszünk ott, törökök, nem éreznéd jól magad, menj el nyugodtan a barátaiddal – intézte el a dolgot ezzel a pár szóval.
- Jó rendben, majd megoldom – vágtam oda, de tudtam, hogy nem oldom meg. Már mindenkinek volt programja, én Sam-re alapoztam, majd biztos elhív. Tévedtem.
Ám különös fordulatot vett az életem, szilveszter előtt egy nappal már munkám volt. Felvettek a török étterembe, megkezdtem a betanulást. Nem Sam járt közben az érdekemben. Egyik délután váltottam pár szót az ott dolgozó pultos lánnyal, Ginával. Kislánya volt, sok volt neki a napi 12 órás műszak, több időt szeretett volna a gyermekére szánni.
- Nézd Gina, én munkát keresek, ha beajánlanál a főnöknek, Adnan-nak, azért nagyon hálás lennék – kérleltem.
- Én lennék boldog, ha jönnél, egy gonddal kevesebb lenne – válaszolta kedvesen.
Két nap múlva csörgött a telefon, a megállapodás szerint Gina délután négyig marad, utána felváltom és én zárom be este tízkor az éttermet, vagy később, attól függ, Adnan mikor szeretne bezárni. Madarat lehetett volna velem fogatni, végre újra dolgozhatom. Első betanulásomkor Hikmet volt az oktatóm. Fiatal, egész jóképű férfi volt, nős, ahogy ő hívta, papírházasság. Szóba került a szilveszter.
- Jaj, ne butáskodjak már Drágaságom, szó sem lehet arról, hogy te otthon ülj egyedül. Gyere el a Blues-ba, én is ott leszek, majd iszogatunk együtt.
- Kedves vagy Hikmet, de Sam is veled lesz, és ő nem hiszem, hogy örülne ennek az ötletnek.
- Ne is törődj vele, én hívtalak, ez a legfontosabb, ha neki nem tetszik, hogy ott vagy, majd hazamegy – felelte.
Belementem, a szívem mélyén akartam is, hogy így legyen. Borsot akartam törni Sam orra alá, ha már volt képe teljesen megfeledkezni arról, hogy elhívjon szilveszterezni, én akkor is feltalálom magam, majd elhív más.
Szilveszter éjszaka négyen ünnepeltünk, Én, Sam, Mustee és Hikmet. Az éjszakát török beszéd és éneklés töltötte meg, egyik tequila fogyott a másik után, mégsem éreztem a hatását. Sam viszonya hozzám váltakozó volt, hol kedves és gyengéd, majd a másik pillanatban hideg, elzárkózó vagy éppen kínzó. Jót szórakozott azon, hogy úgy tett mintha fel akarna szedni egy lányt, úgy mondta, hogy csak én halljam.
- Hé, egyedül vagy? Lenne kedved leülni mellém és csókolózni? – kaján vigyor ült ki az arcára, szívesen letöröltem volna róla.
- Remélem, jól szórakozol Sam, legalább te mulass jól, ha már én nem tudok az olcsó poénjaidon.
- Látnod kellene azt a kifejezést az arcodon, szinte megöl a féltékenység, nem tehetek róla, engem szórakoztat – vigyorgott továbbra is töretlenül.
A hajnali órákban, mikor néhány percre egyedül maradtunk, újra megenyhült felém, utolsó őszinte szavait intézte hozzám.
- Ez az álom életem Eve, bár mindig így élhetnék. Gyerekként arról álmodtam, hogy egy másik országban élek majd, mondjuk Angliában, szeretnék utazgatni, bejárni a világot – vallotta be nekem.
- Én is mindig ilyenekről álmodtam Sam, látni a világot, utazgatni és nem maradni itt, követnünk kell az álmainkat, ha igazán boldogok akarunk lenni ebben az életben – kérleltem.
- Ez mind nagyon szép és jó, de az apám 23 éve dolgozik egy gyárban csak azért, hogy nekünk mindent megadjon, mindent feláldozott értünk. Tartozom a szüleimnek annyival, hogy azt az életet fogom élni, amit elvárnak tőlem. Még akkor is, ha boldogtalan leszek. Nagyon fontos, hogy boldognak lássam őket.
Inkább csendben maradtam és válasz nélkül hagytam a szavait. Igen, vitatható nézőpont, több helyen támadható is. De nem az én reszortom eldönteni, hogy Sam milyen döntést hoz. Akkor úgy gondoltam, hogy talán ez a meggyőződése formálható és mi más győzne le minden akadályt, mint a szerelem. Azt hiszem a dolgok talán mégsem működnek ennyire egyszerűen.
A parti után halálosan fáradtan zuhantunk az ágyba, ez volt az utolsó éjszaka, amit együtt töltöttünk, ébredés után azonnali készülődésbe kezdett.
- Nem akarlak többé Eve – jelentette ki hidegen, érzelemmentesen.
Nem vettem őt komolyan, pedig vége volt, ott és akkor, ami ezután következett, nos nem is tudom…Elvakult voltam és annyira hittem abban, hogy meggondolja magát és még lesz egy pár önfeledt napunk mielőtt hazautazik. Rossz előérzetem volt, de továbbra is hittem abban, hogy csoda fog történni. Hittem benne, hiszen ő maga mondta abban a hotelszobában, hogy minden lehetséges. Neki is hinnie kell benne, nem csak nekem. Én pedig hittem, nem volt nem, nem létezett az a szó, hogy lehetetlen. Nem érdekelt a távolság, a kulturális szakadék, ami közöttünk volt, én tudtam, hogy gyerekjáték lesz áthidalni. Legnagyobb fájdalmaim közepette is az agyam lázasan kapaszkodott a motelszoba emlékképéhez és az ott elhangzott szavakhoz. A világ egyik pillanatról a másikra omlott össze körülöttem és a világgal együtt én is darabjaimra estem szét, de a legnagyobb kínok közt is kísértettek a szavak: Semmi sem lehetetlen!
Napokig nem jelentkezett, a sejtelem, miszerint a boldog napoknak örökre vége, bizonyossággá nőtt bennem, de az agyam nem tudott azzal mit kezdeni, hogy Sam nem akar velem lenni. Nem volt B tervem, egyáltalán nem volt semmilyen tervem. Egy hónapja ismertem Sam-et és betegesen szerettem, mint ahogy a rám törő fájdalom intenzitásáról, úgy erről az őrült, mindent elsöprő kötödésről sem volt soha még csak elképzelésem sem. Rab voltam, rabszolga voltam és Sam nem tudott volna olyat tenni, amit ne bocsátottam volna meg neki azonnal. Dühös voltam rá némasága miatt, annyira sem veszi a bátorságot, hogy véget vessen a kapcsolatunknak, úgy döntöttem engem sem érdekel tovább, nem is nézem meg egy darabig az üzeneteimet, ha valamit akar, tudja, hol talál, közölje személyesen.
