Szakítás
Elérkezett a január, de a volt főnököm ígérete ellenére sem utalta még át a pénzem, kezdtem kétségbeesni, már a telefonjaimra sem válaszolt. Az nem történhet meg, hogy nem tudom kifizetni az albérletemet és haza kell költöznöm. Addig nem, amíg Sam itt van. Nem élném túl, hogyan találkoznék vele? Hogyan látnám el a munkám?
Ez nem következhetett be, ha kell a föld alól is előkerítem a főnökömet és a pénzemet is, addig nem nyugszom. A kitartó telefonálgatásnak meg lett az eredménye, megkapom a pénzem, nem kell aggódnom, csak utazzak át érte a szomszéd megyébe. Nem volt erőm belemenni egy vitába és még több huzavonába. Elmentem érte, nem is lepődtem meg, amikor a megbeszélt összeg töredékét kaptam meg. Csak legyünk már túl ezen az egészen, mihamarabb el akartam felejteni a pénzügyi tanácsadás minden formáját. Hazafelé tartottam, amikor egy régi ismerősömbe botlottam.
- Mi újság van veled Eve? Régen láttalak? Pasid van? – kérdezte tőlem Niki.
- Hűha, jól vagyok köszönöm, pasim is van, és azt hiszem, teljesen bele vagyok zúgva –vágtam a közepébe, beszélni akartam erről az egészről valakivel.
- Mesélj, milyen, hány éves, jól néz ki? – Niki szeme mohó kíváncsiságról árulkodott.
- Török, cserediákként tanul, egy hónap múlva elutazik, nagyon szeretem, de mostanában nagyon furán viselkedik. Hetekig minden rendben volt, most meg teljesen összezavar a viselkedésével, akar is velem lenni, meg nem is.
- Török? Várj csak, emlékszel Timire? Neki volt valami török pasija még szeptemberben. Várjunk csak, hogy is hívták…Valami Sam, ha jól emlékszem. Elég sokat mesélt róla.
- Aha, szinte éreztem – mielőtt kimondta a nevet, már akkor tudtam, hogy ugyanarról a fiúról beszélünk. Milyen kicsi a világ, gondoltam, de a szívem majd kiugrott a helyéről – És, mit mondott Timi Sam-ről? Milyen volt a kapcsolatuk, miért lett vége?
- Hadd gondolkozzam egy kicsit. Megvan, velük is hasonló volt a történet, eleinte minden csodálatos volt, majd a vége felé ez a Sam egyre furcsábban viselkedett, valami olyasmit mondott Timinek, hogy ő élni jött ide, aztán szakítottak is – világosított fel az eseményekről.
Üdvözöllek a kegyetlen valóságban Eve, meglátod, remekül mulatunk majd, mondta a kis hangocska odabent. Mire visszaértem a városba már Timivel beszéltem telefonon. Nem kerteltem, elmondtam miért hívtam, mit akarok tudni. Készséges volt, túlságosan is. Nem kímélt a részletektől. Kapcsolatuk kísértetiesen hasonlított a miénkhez. Sam ugyanazt a játékot játszotta el ezek szerint minden barátnőjével. Nem volt kérdéses, hogy hová induljak tovább az állomásról. Eszembe sem jutott hazamenni, egyenes a kollégium felé vettem az irányt, tomboltam a dühtől. Szerettem ezt a dühöt, egészséges, normális reakció volt, nem rögeszmés és beteges, mint oly sok érzelmem és gondolatom. Szembesíteni akartam Sam-et mindennel, gyerekességével, gyávaságával, azzal, hogy pitiáner és hazug játékba megy bele, ahelyett, hogy kimondaná, vége.
Felrohantam a szobájukhoz, de az üres volt, most mihez kezdjek, nem tudhattam hová mentek és mikor érnek vissza. De olyan sokkos állapotban voltam, hogy a maradás mellett döntöttem, megvárom őket, nem számít, meddig kell itt tétlenkednem. Alig, hogy végiggondoltam az eshetőségeket, kinyílt a liftajtó és ismerős hangokra lettem figyelmes. A fejem lüktetett, a szám kiszáradt, a szemem égett, ellöktem magam a faltól és eléjük mentem. Mustee-t pillantásra sem méltattam, időm sem volt rá, amint meglátott szinte futólépésben ment be a szobába.
Sam első döbbenetében szóhoz sem jutott, igaz én sem nagyon hagytam megszólalni.
- Te utolsó mocskos szemétláda, miért nem tudsz velem őszinte lenni? Olyan nehezedre esik kimondani végre az igazat? – tajtékoztam.
- De Eve, tegnap este küldtem neked egy üzenetet, köztünk mindennek vége, nem olvastad el? – kérdezte hidegen és kimérten.
Jaj, ne! Az üzeneteim, amiket dacból nem néztem meg. Szép kis kalamajka mondhatom. Be akartam szállni a liftbe, hogy eltűnjek erről a folyosóról, amilyen messzire csak lehet, de az utolsó pillanatban visszafordultam, kabátban és sáros csizmában leültem a folyosóra és sírtam, mint egy gyermek, aki mindenét elvesztette. Sam leguggolt mellém, próbált vigasztalni, megérinteni, de elhúzódtam tőle.
- Kérlek, ne sírj, nem akartalak bántani – hidegsége megtört, ő maga is megtörtnek látszott. – Most értem csak meg igazán, mennyire boldog voltál mellettem.
- Tudom Sam, hogy minden az én hibám, nem lett volna szabad beléd szeretnem. Bolond voltam és nem tartottam be a szabályaidat, de értsd meg, nem tudtam. Egyszerűen szerelmes lettem, nem tudtam tenni ellene semmit – szavaim el-elcsuklottak, könnyem patakokban folyt le az arcomon.
Az emberek jöttek-mentek én meg egyre kínosabban éreztem magam, ahogy ott gubbasztok a földön, sírok, mint egy gyerek és alig kapok levegőt, Sam meg, mint valami jóságos nagybácsi hajol felém. Tudtam, hogy fel kell állnom és el kell onnan jönnöm, de attól féltem, nem is, azt hiszem inkább rettegtem, hogyha felállok és kisétálok abból az épületből, akkor soha többé nem látom őt.
- Mennem kellene Sam, tudom, elég szánalmasan festek itt, ahogy nagykabátban sírok a folyosón, de attól félek, hogy ha most kisétálok ebből az épületből, akkor soha többé nem látlak- újabb zokogásban törtem ki.
- Nem kell aggódnod, fogunk még találkozni, lehetünk barátok, de ne félj, a török étterembe nem fogom elvinni az új barátnőmet, nem kell minket együtt látnod. Minden jobb lesz, csak időre van szükséged- minden igyekezetével próbált belém lelket önteni.
Kegyetlenül hangzanak a szavai, tudom, nem is szeretném mentegetni. Neki volt könnyebb, mert jobban tudott uralkodni az érzelmein és, mert neki volt B terve, ő már aznap éjszaka mással vigasztalódott. Akkor mégsem tűnt kegyetlennek, csak próbált erőt adni nekem. Egyvalamiben teljesen igaza volt, tényleg időre volt szükségem, szegény Sam, ha tudta volna, hogy mennyire...
Habár ott szerettem volna meghalni azon a folyosón, erőt vettem magamon és beszálltam végre a liftbe, de előtte hátrafordultam.
- Csak légy boldog Sam, ez a legfontosabb – mondtam elfuló hangon, majd az ajtó bezárult előttem.
Sietnem kellett, két órán belül megkezdődött a műszakom, szedtem is én a lábaimat, amilyen gyorsan csak tudtam, igaz, egyik porcikám sem kívánta az előttem álló hat órás műszakot. Tél volt, szakadt a hó és patakzó könnyekkel sétáltam végig a járdán, a világ egyik pillanatról, a másikra kifordult önmagából és egy végtelen, egybefüggő kínzó fájdalommá változott. Lassított felvételen láttam magam körül mindent, egy olyan film kezdett el pörögni előttem, amiben nem voltak hangok, illatok, színek, csak a néma, sikoltó fájdalom. Néztem az egymásra torlódó autókat, a mellettem elrohanó embereket, a buszokat, az élő, lüktető várost, néztem, de mégsem láttam, mégsem érzékeltem semmit. Rám köszöntött a lassú haldoklás időszaka.
Megálltam a legközelebbi patikában és nyugtatót vettem, gyógynövényes alapút, erősebbhez nem tudtam hozzájutni recept nélkül. Ha az előírt adag nem segít, majd segít a többszöröse, mindegy csak ezt az őrületes fájdalmat enyhítse valami, mert úgy érzem, egy másodpercig sem vagyok képes elviselni, még levegőt venni is kín, nemhogy várni egy órát vagy kettőt. Pár nap után kiderült, hogy az egész csak kidobott pénz volt, az előírt adag ötszöröse sem segített rajtam és még aludni sem tudtam tőle. Menthetetlen voltam.
Siralmas állapotban értem be az étterembe, Gina, amint meglátott máris tudta, hogy mi történt.
- Jesszusom, veled meg mi történt? Ne is mondj semmit, van egy sejtésem – aggodalom tükröződött az arcán.
- Sajnos szakítottunk, most jövök a kollégiumból és…- a hangom elcsuklott.
- Hagyd, nem kell róla most beszélned, majd elmondod, ha már jobb egy kicsit.
- Köszönöm, nem vagyok olyan állapotban, hogy elmondhassam a történetet – felitattam a könnyeimet.
- Gyere, inkább megmutatom, hogyan kell lezárni a kasszát.
Követtem Ginát és minden szavára figyeltem, de semmit nem jegyeztem meg abból, amit mondott, a szívemből kiinduló sajgás mindent beborított. Kumsal, aki szokásához híven az étteremben volt, mindentudó pillantással nézett rám. Nem tartom kizártnak, hogy már megérkezésem előtt tisztában volt mindennel, volt egy olyan gyanúm, hogy én voltam az utolsó, aki megtudta, hogy ejtették. Tanulásomat Hikmet felbukkanása zavarta meg.
- Drágaságom miért vágsz ilyen fájdalmas képet? Csak nem összedőlt a világ? – érdeklődött világfájdalmam oka felől.
- Szakítottunk Hikmet – újra könnyes lett a szemem.
- Ilyen az élet, mégis mire számítottál Drágám? Tudtad, hogy haza kell mennie, az apja minden nap mondja neki, hogy nem maradhat itt.
- Ezt értem, de nem így kellett volna csinálnia, egyszerűen írt egy levelet és ennyivel elintézettnek tekintette az egészet – az a levél, az az átkozott levél, amit nem olvastam el reggel.
- Majd elfelejted Drágám – az események alakulása az ő szemében nem volt tragikus.
A délután hátralévő részében felhívtam anyát, zokogtam neki a telefonban.
- Jaj Anya, annyira fáj, mi lesz most velem? – nem is tudom miért kérdeztem, nem volt semmi, ami gyógyírt jelentett volna sajgó lelkemnek.
- A férfiak már csak ilyenek, majd jön másik. Nézz meg engem, meg apádat, én 18 év után mit kaptam tőle…- kezdett bele saját monológjába.
- Most le kell tennem, mennem kell vissza tanulni – mondtam halkan a telefonba, majd kinyomtam. Hát még most is anya? Miért nem figyelsz rám egy kicsit, arra, amit mondok? Anya haldoklom, anya itt fogok meghalni és úgy félek, annyira egyedül vagyok.
Magamban Istenhez beszéltem és csak annyit kérdeztem tőle, hogy miért hagyott el engem. Mihez kezdjek most az életemmel, vagyis azokkal a darabkákkal, ami maradt belőle? Mihez kezdjek ezzel a némasággal, ezzel az észvesztő fájdalommal, ami a szívemet tépi? Hogyan aludjak el este és hogyan keljek fel reggel? És egyáltalán miért is kell nekem Sam nélkül egy percet is léteznem?
Eljött a zárás ideje és szép lassan hazasétáltam, vegyes érzelmek kavarogtak bennem, lényem egyik része hálás volt azért, hogy kiderült az igazság, legalább nem ringatom magam hamis illúziókba. Újabb tiszta pillanat volt, kár, hogy pár órán belül már nyoma sem volt. Hazaérésem után benéztem Edithez és elmeséltem neki mi történt.
- Ezt nem hiszem el, pedig meg voltam róla győződve, hogy magával fog vinni - hitetlenkedett.
- Én is, de nem értem akkor hogyan láthattad azokat az eseményeket, amikor megfogtad a kezem.
- Ezek képlékeny dolgok, csak egy irányt mutatnak, de bekövetkeztük nem törvényszerű. Nem tudom csajos, de én még mindig úgy érzem, hogy nagyon megfogtad őt, nem vagy neki közömbös – sokat sejtető mosolyt villantott rám.
- Szeretném én is ezt hinni, most megyek, lefekszem – majd magára hagytam és bevonultam a szobámba, leültem az ágy szélére, az ablakot szélesre tártam, majd meggyújtottam az első cigimet.
A hideg, téli levegő az arcomba csapott, fáztam, de szinte alig érzékeltem, csak bámultam ki a fagyos éjszakába. Szívtam a cigimet és bevettem az első pirulámat, majd a másodikat, a harmadikat és a negyediket is. Meggyújtottam a következő cigit. Órákig ültem a hideg ablaknál és az éjszakába bámultam, néztem az egyre halványuló fényeket, a sötétséget, a némaságot. Azt hittem, hogy ebbe az engesztelhetetlen fájdalomba, ebbe a némaságba, ürességbe fogok belebolondulni, örülök, hogy akkor még nem tudtam, hogy mindez csak a jéghegy csúcsa.
Annak ellenére, hogy későn aludtam el, igen korán felkeltem. A reggeltől remélt áldott megváltás nem jött el, hát még sem álom volt az egész, megtörtént, vége van. Kitéptek belőlem egy darabot, lelkem legkedvesebb darabját, életem értelmét, akitől színes volt a világ, akitől minden pezsgővé, lüktetővé változott. És most? Nem érkezett válasz, a csendet halk zokogásom törte meg. Összeszedtem magam annyira, hogy csináljak egy kávét, majd újra szélesre tártam az ablakom és a gyújtóm után kutattam.
Hogyan tévedhettem ekkorát? Minden, amit éreztem hazugság lett volna, olcsó szemfényvesztés csupán? Mi van az álmaimmal, a megérzéseimmel, a terveimmel, a közös életünkkel? Emberek vagyunk, hibázunk, és a hibáinkból tanulunk. Én is tévedhetem, de hogyan tévedhettem ekkorát? Hogyan hagyhatott cserben ennyire minden érzékem? Valóban cserbenhagytak vagy én nem voltam hajlandó tudomást venni róluk? Hogyan..? Isten az utamba küldött valakit, aki értelmet adott céltalan életemnek, majd miután elmerültem mesevilágomban, elvett tőlem mindent. Istent okoltam, első haragomat Isten ellen fordítottam, túl gyenge voltam még ahhoz, hogy minden erőmmel önmagam ellen forduljak.
Mire beértem a munkahelyemre, már a második doboz cigimet szívtam. Sivár tépelődésemből Mustee felbukkanása rántott ki. Majdnem elájultam mikor láttam, hogy nyílik az ajtó, de megynugodtam, egyedül érkezett, kihívott egy cigire.
- Hogy vagy Eve? – érdeklődött.
- Voltam már jobban is.
- Tudom, mit érzel, én is voltam már hasonló helyzetben. Hidd el, egyáltalán nem ezt érdemelted, ez nem volt szép Sam-től.
- Tényleg nem ezt érdemeltem, de ilyen az élet, Sam nem elég bátor, hogy személyesen mondja el az álláspontját. És hol van most? – kérdeztem rá félve, bár tudtam a választ.
- A kollégiumban, a barátnőjével, sajnálom Eve.
Hogy fájt-e belegondolnom, hogy életem szerelme éppen egy másik nővel hempereg, miközben nekem minden perc egy keserves küzdelem, hogy ne visítsak fájdalmamban? Igen fájt, de nem érdekelt, hogy mit csinál Sam, ha egy hét múlva mégis arra kér, hogy tartsak vele. Minden zokszó nélkül megbocsátottam volna mindent, még azt is, hogy képes volt egy tíz szavas levélben elhagyni. Az őrület újra hálót szőtt körém és rám borult, nem is mozdult többet egy fél pillanatra sem.
- Nem szeretnék egyedül maradni a gondolataimmal Mustee, ettől félek a legjobban, hogy szembe kell néznem ezzel a fájdalommal.
- Ne aggódj, megvárlak, ha bezártál beülünk a Blues-ba beszélgetni, jót fog tenni neked egy kis kikapcsolódás – mondta megértően.
Mustee-val való kapcsolatom a semleges kategóriába tartozott, elvoltunk egymás társaságában, de ez volt az első alkalom, hogy elbeszélgettünk. Közeledése meglepett, de óvatosságra intett, valami nem stimmelt, ez a túlzott kedvesség, figyelmesség, vajon tényleg csak önzetlenségből fakad? Nem hiszem.
Amikor már a második felest ittuk, tudtam, hogy baj van, csilingeltek a vészjelző harangocskák. De annyira mindegy volt minden, mit számít, hogy mit akar Mustee? Miért ne mennék bele a játékba? Legszebb és legaljasabb módja lenne a bosszúnak, övön aluli ütés egy szintén tisztességtelen ütésért. Mire vársz Eve? Tedd meg, gyerünk, csináld már, sürgetett egy hang a fejemben. Rosszul voltam, a gyomrom fájt az éhségtől és az alkoholtól, a fejem zúgott, szédültem, haza akartam menni. Nem mégy sehová Eve, előtte még van egy kis dolgod. Ekkor Mustee-hoz fordultam és megcsókoltam. A csók után indultunk is, záróra volt.
- Hová sietsz Eve, maradjunk még, keressünk egy másik helyet – kérlelt.
- Sajnálom, mennem kell, túl későre jár, holnap dolgozom.
- Talán én is felmehetnék veled.. – meg sem próbálta tovább titkolni valós szándékát.
- Nem Mustee, nem akarom.
- Biztos vagy benne? – kérdezett rá újra.
- Biztos, most megyek, vigyázz magadra – majd faképnél hagytam, várt még egy percet, majd ő is elindult.
Kihalt volt a városközpont, egy lélek sem járt már az utcákon. De, egy mégis, egy fekete macska tűnt elő a semmiből és szaladt el mellettem. Nem vagyok babonás, de a macska látványa egy megmagyarázhatatlan balsejtelmet keltett bennem. Talán nem kellene a tűzzel játszanom, mert még halálos sebet szerzek. Ugyan, ennél halálosabbat? Kizárt.
Fel sem merült bennem a lehetősége annak, hogy Mustee feljöjjön, nem lettem volna képes abban az ágyban bárki mással hemperegni, de nem csak abban, semmilyen másikban sem. Nem akartam, hogy Sam megtudja mi történt, bosszút akartam ugyan állni, de azt éreztem, hogy a dolgok kicsúsznak a kezemből, nem jó eszközt és nem jó személyt választottam a játszadozáshoz. Felmentem a lakásba, rágyújtottam, mikor felnéztem pillantásom találkozott a fekete macskáéval. Hogy kerül ez ide? Válaszhatott volna másik útvonalat, mit keres az ablakom alatt? Rosszat sejtettem, nagyon rosszat, de úgy voltam vele, hogy a páratlan megérzéseim taszítottak a pokol fenekére, hát talán most már figyelmen kívül hagyhatom őket. Bezárkóztam, süketté és vakká váltam minden figyelmeztető és intő jellel szemben. Megkezdtem saját sírom megásását, élve temettem el magam, miközben eszelős vigyor terült szét az arcomon.
Éreztem, hogy Sam felbukkanása nem várat magára túl sokat, azért kíváncsi voltam meddig bírja. Három nap után, egy csendes, péntek éjszakán lépett be a pici étterem ajtaján. Tudtam, hogy jönni fog, megéreztem, készültem is a betoppanására és arra is, milyen álarcot húzok majd magamra. A gondtalanság és az elbűvölő kacarászás egy kis huncutsággal megfűszerezve pont ideális lesz erre az ünnepi alkalomra. Kezdődjön hát a show. Eve, készen állsz?
- Hogy vagy Eve – tette fel a kérdést félénken, miután csatlakozott hozzám és Mustee-hoz, éppen a második ciginket szívtuk.
- Remekül Sam, köszönöm kérdésed – vigyorogtam – És te?
- Megvagyok – arca elfelhősödött.
- Csinálsz nekem egy gyrost, ha szépen megkérlek?
- Persze, csak elszívom a cigim.
- Túl sokat dohányzol Eve, nem gondolod?
- És ha így is van, érdekel ez valakit? – nem vártam választ, bementem és elkészítettem, amit kért.
- Ügyes vagy Eve – dicsért meg.
- Köszönöm, tudod, gyorsan tanulok.
- Igen, tőlem is sok mindent tanultál, főleg a főzésről – rám kacsintott, majd a derekamat megérintve a hátam mögé került. Nem tudom mit szöszmötölt ott, de szerintem csak a közelemben akart lenni.
- Lassan mennem kell, vigyázz magadra – mondta, én pedig kezet nyújtottam búcsúzásképpen. Magához húzott és adott két puszit.
- Nem félj tőlem, nem eszlek meg – szélesen elmosolyodott és eltűnt.
Nahát, milyen érdekes az élet. Pár napja még összetörve zokogtam a folyosón, most meg úgy teszek, mintha semmi sem történt volna. Sam is ide jön, és szintén úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. Nem is gondoltam, hogy ennyire erős vagyok, micsoda önuralmam van. Önuralom Eve? Ez gyilkosság, erőszak, amit önmagadon és a legmélyebb érzéseiden teszel, de csináld csak nyugodtan, majd megiszod még ennek a levét.
Gondtalanságom tovaszállt, hétvégén hazautaztam, de végigsírtam az egész napot, a családom nem tudott velem mit kezdeni, én sem tudtam magammal. Nekik maradt a tehetetlenség, nekem pedig a szűnni nem akarom fájdalom és a könnyek. Piruláimat, miután visszatértem az albérletembe, jó mélyre ástam a szekrényemben. Voltam olyan okos és begyógyszerezve ültem a volánhoz, mellékhatásként pánikrohamot kaptam és elvesztettem az idő-és térérzékemet. Kiszáradt szájjal és remegve cseréltem helyet anyámmal és értünk vissza a városba. Ezt az élményt kihagynám a későbbiekben, aludni amúgy sem tudok tőle, szóval semmi szükségem nincs rá tovább.
Eljött egy újabb hét, kezdődött a munka. A gyógyszer helyett más bódítószer után néztem, voksomat az alkoholra tettem le, abból is a legkeményebb, legerősebb fajtára, biztosra kellett mennem. Hogyan engedhettem ezt meg magamnak? Nem a fizetésemből, Adnan a megbeszéltek ellenére elfelejtett bejelenteni, a délutáni és az éjszaka pótlék fogalmát hírből sem hallotta, a fizetésem havi 42 ezer forintot tett ki. Ebből kifizettem a lakást, néhány számlámat, ami maradt, abból pedig vettem kenyeret és vajat, meg cigit. Ha kajára nem is volt elég a pénzem, cigire mindig futotta. Sokszor feküdtem le éhesen, de nem tudtam cigi nélkül létezni. Ezt is leböjtöltem, büntetlenül semmit sem tehetünk meg, mindig, minden tettünknek következménye van, ha tetszik, ha nem.
Az alkoholizálást és az átvirrasztott éjszakákat a démonaimnak köszönhettem, akik minden este felkerestek és segítő kezet nyújtottak, hogy minél gyorsabban száguldjak le azon a lejtőn és süllyedjek el a mocsárban. A démonok, természetesen a saját démonaimat leszámítva, férfiak voltak, akik egy mámoros éjszaka eltöltésének reményében bármire képesek lettek volna. Arra mindenképpen, hogy fizessenek egy kört vagy kettőt.
Miután Sam elhagyott, prédává váltam az étteremben megforduló török férfiak számára, több sebből véreztem és ők olyanok voltak, mint a ragadozók, megérezték a vérszagot és üldözőbe vettek. Bárány voltam a farkasok között.
- Ne légy már mindig olyan búskomor Életem – vetette oda nekem Adnan.
- Nem vagyok az, csak fáradt – hazudtam.
- Egy ilyen szép és fiatal nőnek, mint amilyen te is vagy, nem szabad egyedül lennie. Élvezni kell az életet, ameddig lehet.
- Most jó nekem egyedül, a férfiakkal csak a baj van – sejtettem hová akar kilyukadni.
- Én is itt vagyok neked Drágám, akár velem is lehetnél – fonta át a derekamat.
- Most viccelsz? Adnan ott van neked Viki és a kisfiad, nem gondolhatod komolyan – háborodtam fel, az élettársa bejárt az étterembe a kisfiúval, végtelenül kedves nő volt. Adnan meg egy tapló. De értett a szóból és többet nem hozta fel a témát, legalábbis magát nem ajánlotta, a közeli barátait viszont annál inkább.
Hikmet is az agyamra ment, úgy tapadt, mint egy pióca.
- Adj egy puszit kincsem! – hajolt hozzám közelebb.
- Már kaptál mikor megjöttél – hárítottam kicsit sem szerény kísérletét.
- De azt az arcomra kaptam, most a számra kérek egyet.
- Hikmet, neked feleséged van, nem adok csókot, hiába próbálkozol.
- Hát köszönöm szépen – fordított hátat duzzogva – mindig összetöröd a szívem. Érzelmi zsarolásaitól már legszívesebben a falra másztam volna.
Hajnalokig tartó tivornyázásaimban Mustee és Hikmet tartott velem, valamint Talip, egy kedves és jó lelkű török üzletember. Szerettem, mert tisztelettel bánt velem és nem próbálkozott azzal, amivel a többiek olyan nagy előszeretettel kísérleteztek. Kibontakozó összeomlásomban a társaságon kívül jelentős szerepe volt a munkaidőmnek is. Délutántól éjszakába nyúlóan dolgoztam, hétvégén hajnali háromig vagy négyig. Elszigetelődtem a régi barátaimtól, a lakótársamtól, az emberektől. Amikor más dolgozott én még aludtam és az előző éjszaka megpróbáltatásait próbáltam kiheverni, és amikor az emberek többsége befejezte a munkát, én akkor kezdtem el.
Tudatosan irányítottam úgy a beszélgetéseket, hogy az étterem bezárása után valaki mindig velem tartson egy italra. Nem akartam visszamenni abba a lakásba, abba a szobába, befeküdni abba az ágyba, egyedül, elgyötörten, kiégve. Tudnom kellett volna, hogy az alkohol és az éjszakai élet csak ideiglenes orvosság, hamarosan elérkezik az a pillanat, amikor már ez sem fog segíteni, sőt ezek az esték még inkább letaszítottak abba a leírhatatlan magányba és ürességbe.
És továbbra is ott volt Mustee, kezdett egyre zavaróbbá válni, számtalan levél, éjszakai üzenet, amely ellenállásomat hivatott megtörni. Sikertelenül, semmilyen körülmények között nem voltam hajlandó vele ágyba bújni. Zaklatásai nyugtalanítottak, a csengettyűk egyre csak csengtek-bongtak, szünet nélkül, fülsüketítően. Éreztem, hogy elszabadult a pokol körülöttem és Isten irgalmazzon nekem, ki tudja milyen pusztítást hagy maga után. Isten? Ó ugyan, hát, mint kiderült ő nem az irgalmáról híres, becsapott, most még meg is táncoltat, hogy kicsit murisabb legyen a show. Rendben, gondoltam, járjuk el a pokol táncát. Rajtam nem múlik, nem akarok ünneprontó lenni, táncoljunk az élet hajnaláig, táncoljunk hát kifulladásig, táncoljunk addig, amíg ki nem serken a vérem, táncoljunk csak át a halálba, legalább megszabadulok ezektől a kínoktól.
Egy hét telt el azóta, hogy elvesztettem Sam-et, 30 évet öregedtem, a seb, amit elvesztése ütött rajtam, elfertőződött, a fertőzés pedig átterjedt testem minden porcikájára, a halál körüllengett, kiült az arcomra, megbújt a pillantásom mögött. Baljós árnyék járt a nyomomban, akárhová mentem is, lidércnyomásként telepedett minden pillanatomra.
A hús sülését ellenőriztem serényen, mikor nyílt az ajtó, Mustee lépett be rajta. Jaj, ne, már megint.
- Eve, kijönnél hozzám egy cigire – hangjából izgatottság szűrődött ki.
- Mi olyan sürgős Mustee? – léptem ki hozzá.
- Mondanom kell valamit. Gondolkoztam és rájöttem valamire.
- És mi lenne az? – csak ne kezdje újra, fohászkodtam magamban.
- Akarlak téged, hidd el…
- Azt hittem, ezt már egyszer megbeszéltük – szakítottam félbe.
- Hallgass végig. Mindketten sérültek vagyunk, csalódottak, egy szeretkezés mindkettőnknek az újjászületést jelentené, felszabadulnánk.
Nincs ötletem, honnan szedte össze ezt az elméletét, vagy miből gondolta, hogy egy lelkileg összetört nő majd erre ráharap. Nem értett a női lélek rejtelmeihez, az enyém mérgezettségéről pedig elképzelése sem volt, ha pisztolyt tart a fejemhez sem fekszem le vele, inkább kiprovokálom, hogy meghúzza a ravaszt.
- Bocsáss meg Mustee, én ettől nem fogok újjászületni. Nem szeretném, ha bármi is történne közöttünk, maradjunk barátok – tört ki belőlem elég ingerülten.
Ennek ellenére megvárta, amíg végzem és elhívott a Blues-ba. Sajnáltam, ezért tartottam vele, nagyobb bajban volt, mint én, és talán menthetetlen. Sosem volt józan, ha minden igaz, immár több hónapja. Egy nagy rakás önvád és önpusztítás voltam, de lehet, segíthetek neki, pár kedves szó csodákra képes.
Beléptünk a füstös kocsmába, már a szagoktól is hányingerem lett, nem akartam inni egy csepp alkoholt sem, ma este nem, főleg nem vele, de ő kikérte, én meg megittam. Szabadulni akartam, amilyen gyorsan csak lehet, mégsem volt jó ötlet vele tartani.
- Elmondom neked Eve, mert szeretném, ha átlátnád a dolgokat és könnyebben túl lépnél Sam-en. Nehéz erről beszélni, de ő mindvégig csak kihasznált téged, majd mikor megunt eldobott, mint egy használt lábtörlőt.
- Nem mondtál újat – suttogtam.
- És ami engem is megdöbbentett, hogy Sam a barátnője fényképét használja háttérképnek, szerelmes, látom rajta.
- Ilyen az élet, legyen vele boldog – feleltem, de erős kételyeim voltak Mustee szavait illetően. Sam szerelmes? Nem valószínű, főleg nem egy hét után. Majd két hét múlva térjünk vissza erre a lángoló szerelemre.
- Gyerünk Eve, csókolj meg – pattant fel a helyéről és hajolt oda hozzám.
- Nem csókollak meg, nem akarom, ülj vissza a helyedre – emeltem fel a hangom. Ez nem igaz, el kell jutnom Sam-hez, ez kezd eldurvulni, el kell neki mondanom, ami itt történt ma este, amúgy is őrülten hiányzik.
- Ugye nem gondolsz butaságokra Eve? Sam nem tudhatja meg, hogy mi itt voltunk, hogy én itt voltam, hogy beszéltünk. Megértetted? – nem tudom, hogy csinálta, mintha olvasott volna a gondolataimban – Soha többet ne beszélj vele, ez a saját érdeked is.
- Ezt nem kérheted tőlem Mustee, szeretem és meghalnék érte, te sem gondoltad komolyan, hogy nem beszélek vele többet?!
- Úgy látom, hatásosabb eszközökhöz kell folyamodnom – majd egy határozott mozdulattal elvette a kabátom és a táskámat. Ha akartam volna sem mehettem sehová.
Néhány perces huzavona után sikerült felvennem a kabátom, de a táskám még mindig nála volt. Kikeveredtünk az utcára, a belváros kihalt volt, a köd kezdett leszállni. Minden erőmmel azon voltam, hogy megszerezzem a táskámat, nem tettem le arról a tervemről, hogy még aznap éjszaka kimegyek a kollégiumhoz. Mustee erőszakossága minden rejtett energiát mozgósított bennem, nem engedhettem, hogy megfélemlítsen, ki kell érnem a főiskolára, ha törik, ha szakad. Kitéptem a kezéből a táskám, majd nagy léptekkel indultam neki úti célomnak. Ám keze erősen a karomra fonódott.
- Ne dühíts tovább Eve, ne akard, hogy olyan dolgot tegyek, amit magam is megbánok – fenyegetett meg. Nem akartam, hogy olyan dolgot tegyen, amit talán én is megbánok. De nem futamodhattam meg.
- Hagyj békén, engedj el, nem tudsz megállítani – ziháltam, majd rántottam egyet a kezemen. Hiába, szorítása nem csökkent. Majd rántottam még egyet, egy utolsót.
Ekkor fogyott el a türelme, hatalmas csattanást éreztem az arcomon, valami a földre zuhant, a fülbevalóm, kiesett a fülbevalóm. Hol van? Hová esett? Meg kell találnom…Eszelősen pásztáztam a földet, a háttérben Mustee hangját hallottam.
- Annyira sajnálom Eve, bocsáss meg – könyörögte. Hol az a rohadt fülbevaló? Meg kell találnom. Végül megtaláltam.
- Most haza kell mennem – mondtam gépiesen.
- Várj Eve! Még ne, gyújtsunk rá – kérlelt – annyira sajnálom, ami az imént történt, soha többé nem fog előfordulni.
- Mennem kell Mustee, fáj a hasam – üres tekintettel néztem rá – Majd beszélünk – vettem oda és elindultam. Az arcom égett, lüktetett, sokkos állapotban voltam. Nem tudtam sírni, hiába szerettem volna.
Az ütés nem volt igazán fájdalmas, fizikailag nem, arcom égése egy órán belül elmúlt. De lelkileg annál inkább megviselt, nem a tudat, hogy megütöttek, hanem a bántalmazás körülményei égtek bele a lelkembe az idők végezetéig. Mai napig sokszor eszembe jut a kihalt városközpont, a hideg, a köd, az a fagyos, téli éjszaka. Nem volt ott senki, az egész közjáték tanúja néhány kivilágított utcai lámpa volt csupán. Ennyi erővel megerőszakolhatott, majd megfojthatott volna. Senki sem látta volna, senki sem sietett volna a segítségemre.
Nem vagyok áldozat, akkor sem voltam az, legfeljebb önmagam áldozata, senki másé. Kerestem a bajt, ha józanul tudok gondolkozni, akkor igenis a megfutamodás mellett döntök, tisztában voltam Mustee idegi állapotával, részegségével, ráadásul egy olyan kultúrából érkezett, ahol a nők bántalmazása mindennapos és elfogadott eseménynek számított. Mai napig kísért az a fájdalmas éjszaka, gyakran álmodom a kihalt utcákkal, a köddel és az éjszakával. Az állandó komor éjszakával….
Miért kerestem ezeket a szélsőséges, lelkileg megterhelő helyzeteket? Lelkemet abból a metsző sivárságból és fullasztó némaságból, ezek a helyzetek tudták valamelyest kimozdítani, ilyenkor éreztem, hogy élek, hogy történik bennem valami, valami intenzív. A világ újra színeket kapott, csak nem boldogságtól aranylót, hanem gyászos szürkét és feketét. Életben kellett maradnom, ez tűnt az egyetlen járható útnak.
Ha már a kollégiumba nem jutottam el, akkor nincs más hátra, mint a levélírás. Levelet írtam Sam-nek. Nem mondtam el a történteket, nem ez tűnt a legmegfelelőbb pillanatnak. Úgy fáj Sam, annyira szerettelek, annyira szeretlek, nem tudom, mihez kezdhetnék az életemmel nélküled. Szavaim nem tükrözték hűen a bennem dúló indulatokat, érzéseket, fájdalmat. Sem megértést, sem kedvességet nem kaptam, nem is tudom miért számítottam bármelyikre is. Sam hideg volt, nem állt szándékában velem találkozni, kivételt képezett ez alól az, amikor betér az étterembe.
Halk kattanás odabent. Vagy roppanás? Aztán csak csend, végeérhetetlen csend. Van itt valaki? Hall engem valaki? Tud segíteni valaki, bárki? El akarom mondani, hogy mindjárt megőrülök, meghalok, nem bírom tovább. De nem tudok megszólalni, nem tudom elmondani, ordítani szeretnék, visítani, ameddig meg nem némulok. Istenem, kérlek…
Letöröltem a legördülő könnyeimet. Azon a hajnalon kísérletet tettem arra, hogy kitöröljem Sam-et az életemből, töröltem a leveleket, a képeket, ollóval apró darabokra vágtam a pólót, amit nekem ajándékozott, határozott mozdulattal téptem le a falról a lapot, amin üzenetet hagyott. Arra gondoltam, hogy a külső emlékek eltüntetése segít elhalványítani a belső nyomokat is. Mindent, ami rá emlékeztetett egy üres szobába szerettem volna bezárni, a kulcsot pedig eldobni. Bár ilyen egyszerű lett volna, bár ilyen egyszerű lenne, hogy a kellemetlen és fájó emlékeket bezárjuk egy sötét helyre a szívünkben és soha többé nem kellene velük foglalkoznunk, mintha ott sem lennének.
Később beláttam, hogy azzal, hogy a démonaimat egy sötét szobába rejtem, attól még nem lesznek legyőzve, és életem minden egyes napján csak arra várnak majd, hogy a figyelmem enyhüljön vagy lankadjon, akár csak egy másodpercre is, és ha ez megtörtént, akkor újult erővel támadjanak rám. Tudtam, hogy rossz stratégiát választok, de a szívem megrepedt, eszemet vette a fájdalom. Megfogadtam, hogy innentől kezdve nem mutatom, hogyha fáj, sem Sam-nek, sem másnak. Hideg, számító szörnyeteg vált belőlem. Önmagam legnagyobb ellensége lettem.
A legszomorúbb az volt, hogy elkezdtem gyűlölni magam, minden fájdalomért, minden kudarcért magamat okoltam, utáltam magam, mert hitelt adtam a megérzéseimnek, az álmaimnak. Undorító voltam, szánalmas, rászolgáltam a fájdalomra és a halálra, legalábbis akkor így láttam. Haragom Sam ellen is fordult, fájdalmat akartam neki okozni, gyűlöltem azért, amit velem tett, gyűlöltem, mert egy szenvedő rabszolgává tett, aki az ő nevével az ajkán fekszik le és ébred fel. Gyűlöltem és szerettem, a megszállottja voltam, vissza akartam kapni a régi életemet, azt, aki előtte voltam. Nem tudtam mit kezdeni azzal, akivé váltam. Eljött hát az ideje annak, hogy Sam szenvedjen, ha erre képes egyáltalán. Nem létezik többé számomra, halott. Nézzük, ez hogy tetszik majd neki.
