Előszó
Ismerőseim többsége, ha megkérdeztem őket arról, hogy melyik volt életük legszebb időszaka, ha visszapörgethetnék az időt, akkor hová repülnének vissza, kivétel nélkül a gyermekkorukat emlegették. Ahogy az unokatestvérem fogalmazott, legszívesebben a nyolcéves korába repülne vissza, akkor volt a legboldogabb, gondtalan volt, élvezte a biztonságot, a szülői szeretetet, a gondtalan gyermekéveket.
Engem is kérdeztek már erről, hová mennék vissza szívesen?
Isten ments, sehová. Örülök, hogy felnőttem, hogy túléltem, hogy elköltözhettem. Nem mennék vissza egy percre sem. Nincs az a pénz. Az én gyermekkorom minden volt, csak gondtalan és felhőtlen nem. Szeretet, gyengédség, megértés? Ugyan! Az én anyám hírből sem ismerte ezeket a szavakat, meg sem próbálta őket gyakorolni. Túlságosan el volt foglalva saját démonaival, az életével, a problémáival, engem, majd később az öcsémet, koloncként cipelt a nyakában és rakta a mi vállunkra lelke legnagyobb terheit.
Amit a megértésről, a szeretetről, a világról, az emberekről tudok, azt magamtól tanultam, keserű tapasztalatok alapján, figyelvén az embereket, családokat, életeket. Magamba szívtam, hogy soha ne éljek olyan életet, mint az anyám. Hogy egyszer egy csodálatos, boldog, szeretettel teli gyermekkort adhassak a gyermekeimnek. Hogy, amit ő elrontott, én helyrehozzam, hogy az én gyermekeimnek sose fájjon annyira a lelke, mint nekem fájt. Legalábbis ne miattam, szülőanyjuk miatt.
Drága Nagyi, ha te nem vagy, én sem vagyok. Oly sokat köszönhetek neked, a törődésednek, a kedvességednek, a türelmednek, szeretetednek. Köszönöm. Ha máshoz nem, hozzád bármikor fordulhattam. Meghallgattál. Nem bántottál semmilyen tettemért, nem vertél meg, nem kiabáltál velem. Elfogadtál olyannak, amilyen vagyok, minden hibámmal, tökéletlenségemmel. Melletted sosem éreztem, hogy bűnös vagyok, hogy létezésem e földön és megszületésem hiábavaló volt. Melletted láttam, hogy másként is lehet élni, lehet szeretni és megérteni.
Szóval lássuk milyen is volt keserédes, nyomasztó gyermekkorom, lássuk milyen kapcsolat fűzött az én édes mostohámhoz. Anyámhoz.
Első emlékek
Én, Eve Hunter Ellis, 1987 márciusában, egy szombat délutánon láttam meg a napvilágot. Születésem könnyű volt, ám mielőtt kiemeltek anyám testéből, az orvos eltörte a kulcscsontomat. Nyílván ez olyan sokkosan érintett, hogy lélegezni, felsírni elfelejtettem. Életem első perceit ezen a világon törött kulcscsonttal és valószínűleg halálra rémülten töltöttem egy lélegeztető gép alatt. Maradandó károsodást nem szenvedtem, csontom hamar összeforrt.
Áldott jó gyerek voltam, hogy anyám szavaival éljek. Olyan baba, amelyekről a könyvek is beszélnek. Ettem, aludtam, ettem aludtam. Anyámnak nem volt túl sok gondja rám. Szerettek, nagymamám elmondása alapján nagyon szerettek. Gyönyörű kislány voltam, mondták ők. Apám eltűnt az életemből, mielőtt egyáltalán megérthettem volna, mit jelent az a szó, hogy apa. Mit jelent az, hogy apa? Ki ő? Féléves voltam mikor kimondták a válást és apám magunkra hagyott minket. Hét év múlva jelentkezett újra.
Nagyiéknál maradtunk anyámmal. Már kétéves koromból maradtak emlékeim. Köszönhető ez annak, hogy nagyival ellentétben, nagyapám elég agresszív alkoholista volt. Engem sosem bántott, imádott. Dühét, haragját nagymamámon és anyámon vezette le. Emlékszem egy ominózus esetre, amikor arra értünk haza, hogy nagyapám minden ablakot betört a házban. Részegen ért haza, azt hitte, otthon vagyunk és kizártuk. Döbbenten léptünk be az elég intenzív rombolást elszenvedett lakásba. Nagyapám a hátsó szobában feküdt véresen. Nem tudom, miért ez az első, miért ez ragadt meg. Talán éreztem anyámék sokkos állapotát, rettegésüket, félelmüket.
Időben már nem tudom biztosan elhelyezni, de rémlik egy olyan eset is, amikor a szobámban babáztam, majd arra rohantam ki a folyosóra, hogy nagyapám veri anyámat, anyám meg visít. Az öregem nem találta a sót, ami az ő mámoros állapotában épp elég indok volt ahhoz, hogy anyámat jól elkenje. Nem értettem mi történik. Csak azt, hogy anyám rendületlenül zokog és elcibál a barátnőjéhez. Úgy sajnáltam a babáimat, ott hevertek a földön, olyan jó volt velük játszani, olyan önfeledt voltam, annyira belemerültem. Arra sem volt időm, hogy elpakoljam őket. Mire észbe kaptam már egy idegen nőnél ültünk, anyám meg ismételten zokogott. Nem is tudom láttam-e anyámat mosolyogni vagy nevetni. Ilyen emlékeim nem maradtak vele kapcsolatosan.
Anyám hamarosan megismerkedett egy focistával, akihez ügyesen hozzá is ment feleségül. Elköltöztünk egy másik városba. Nekem ő volt először az apám, sokáig őt hittem annak. A nevére is vett. Fogalmam sincs mi kötötte össze őket, milyen volt a kapcsolatuk. Akármilyen boldog is lehetett eleinte, nagyon hamar megromlott. Állandó ordibálások, veszekedések zajlottak előttem. Úgy bosszantott, hogy nem hallottam az esti mesét miattuk. Hiába zártam be az ajtót, hiába hangosítottam fel a tévénket. Ők csak ordibáltak, ordibáltak és ordibáltak. Miért nem nézhetem meg nyugodtan a mesét?
Ebben az időben vette kezdetét érthetetlen rettegésem a sötétben. Szörnyektől tartottam, akik az éjszaka leple alatt majd rám vetik magukat. Tudom én, minden gyermek fél ilyesmitől. Azt már nem tudom felidézni, hogy ijesztgettek-e a sarokban megszunnyadó félelmetes mumussal, amely bármikor eljöhet értem. Ettől függetlenül minden éjjel a fal felé fordulva kuporogtam és mardosott a rettegés. Meggyőződésem volt, hogy áll az ágyam felett valaki és figyeli a lélegzet vételemet is. Néha, ha hirtelen álmomból ébredtem, éreztem, amint kezeit az oldalamon nyugtatja. Ilyenkor csak összeszorítottam a szemem és álomért fohászkodtam. Csak érjen utol gyorsan és ne kelljen egy pillantást sem vetnem az engem figyelő szörnyetegre.
Anyám új férje nem sokat törődött velem, nem rémlik, hogy hozzá bújtam volna bármikor is. Anyám egy irodát takarított délutánonként, amíg én az udvaron játszottam a kutyákkal. Ők voltak az én egyetlen társaim, a homokban fetrengtem velük, öleltem, simogattam őket, nagyokat játszottam velük. Talán innen ered különös kötődésem a kutyákhoz, mindig végtelen szeretettel, hálával tekintek rájuk, van hozzájuk két kedves szavam. Mert egyetlen társaim voltak akkor, amikor senki sem foglalkozott velem. Szerettek és örültek nekem, boldogság csillant szemükben, akárhányszor megláttak.
Szülőanyámat nem abból a fából faragták, aki megnyugvást lel egy férfi oldalán. Belépett az életünkbe Laci bácsi, aki egy nős, anyámtól 12 évvel idősebb, kopaszodó, pocakos férfi volt. Házasságából egy kislány született. Laci bácsi kedves ember volt, foglalkozott, játszott velem, sokat mosolygott. És ami a legfontosabb, hozott nekünk tüzelőt, hogy télen ne fázzunk és ennivalót, hogy ne legyünk éhesek. Kedveltem őt. Jelenlétét a megnyugvással, a békével azonosítottam, mintha anyám is többet mosolygott volna a közelében.
Mindannyian sejtjük a történet végét. Anyám is nagy valószínűséggel azonosította Laci bácsi jelenlétét a biztonsággal, így belészeretett. Bujkálásokkal, utazásokkal teli időszak köszöntött az életünkbe. Legtöbbször a kocsi hátsó ülésén eszméltem fel, idegen tájak suhantak el mellettem, miközben anyám az első ülésen Laci bácsit simogatta. Anyám eme megpróbáltatásokkal, titkolózásokkal teli időszakot nem viselte túl fényesen. Félt döntést hozni, voksot tenni egy nős férfi oldalán és nyílván tartott a megítéléstől, ha robban a bomba.
Öngyilkosságot kísérelt meg többször is. Gyógyszereket vett be. Mint utólag megtudtam, kísérletei inkább érzelmi zsarolások voltak, mint komoly próbálkozások. Mielőtt gyógyszereit beszedte, értesítette férjét és szeretőjét is. Na fiúk, most vakarhatjátok a fejeteket! Laci bácsi saját felelősségére többször hozta ki a bolondokházából. Én ebből annyit érzékeltem, hogy anyám a mentő ablakából bámul rám szomorú szemekkel, miközben a homokozóban játszom. Nagyon sokat vigyázott rám a szomszéd néni, amíg anyám kórházban volt, az ékszereit pakolgatta elém, hogy valamivel lekössön. Sikertelenül.
