Régen jártam ebben a városban. Alig van már ismerősöm, elköltöztek, meghaltak, ki tudja hová lettek. Az utcák képe is egészen megváltozott, alig ismerek rá. Mintha nem is ez lenne a szülővárosom, fiatalságom színhelye…
A déli harangszó! Igen, az úgy zeng, mint régen. Innen, onnan, a város minden zugából. A közeli tornyok szava öblösen hömpölyög, de távolról csak halk gingalló a felelet.
Hamarosan felpezsdül a főutca. Nyüzsgő diáksereg lepi el a várost. Zsivaj, nevetés, mozgás mindenütt. Olyan ismerős ez az egész. Szinte öntudatlanul fürkészem az arcokat, keresem az osztálytársaimat. Hosszú percek múlva ocsúdok rá, hogy hiába. Ez már egy új diáksereg. Akiket ismerhetnék, akikkel együtt koptattam az iskolapadot, már régen megöregedtek. Akárcsak én.
Ötévenként megtartották a szokásos összejövetelt. Csak egyszer tudtam elmenni. Annak is van már vagy húsz éve, de azért hívtak. Újra és újra hívtak.
Mi volt az utolsó üzenet? Egy szelíd, szomorú szemrehányás.
Nem jöttél el az érettségi találkozóra, pedig nem lesz több! Már csak heten jöttünk össze. Ebéd után lementünk a temetőbe. Virágot vittünk és sírtunk. Maholnap nyomunk sem marad.
Most itt vagyok. Tudom, hogy utoljára.
Kit kereshetnék ennyi év után?
Ismerősként már csak a székesegyház négy tornyát, vagy a dzsámi zöldes kupoláját köszönthetem.
Hova tűnt a csilingelő, zakatoló sárga pécsi villamos? A Felsőmalom utcai Park mozi? Gyerünk tovább!
Lám csak! Ez a külvárosi kertes kis ház megvan még! Itt lakott a Kárász család, Kárász Géza és a felesége Amálka. A kertben árnyliliom és legényvirág nyílt sűrű összevisszaságban. A mogyoróbokor árnyékában kerek fehér asztal állt, körülötte kerti székek. Hány csendes nyári délutánt töltöttünk ott! Kártyáztunk. Zsíros, durák, csaló vagy taccs járta, de ha a szomszédból átjött egy kisgyerek, akkor a Fekete Péter is megfelelt. Nem volt még televízió, nekünk ezek a gyerekes kártyajátékok jelentették a szórakozást.
Megváltozott a világ, megváltozott az élet, de Kárászék háza még áll.
Az ablakban néhány cserepes orchidea, régen is ez volt Amálka kedvence.
Drága virág volt az! Akkoriban nem is nagyon lehetett hozzájutni. Meg is kérdeztem egy alkalommal Amálkát, hogy kitől kapta.
- Gézától. Ugyan, ki mástól kaphattam volna?
- Házassági évfordulóra, vagy születésnapra?
- Jaj, dehogy - mosolygott Amálka - szavak helyett, mindig szavak helyett.
- Értem. A nótában is benne van, hogy "Egy rózsaszál szebben beszél, mint a legszerelmesebb levél", de az orchideát még nem hallottam így emlegetni.
- Tudod szívem, a férjem igen érzékeny ember. Hiszen ismered! Sértődős, mindent szót magára vesz. Néha kitör a vihar, a vita, hiába vigyázok. Egyszer egyiknek, egyszer másiknak van igaza. Na de ha pont nekem, azt a világért el nem ismerné. Sajnos személyes sértésnek érez minden szót, amiben nincs is sértő szándék. Azt meg pláne nem ismerné be, hogy félrehallotta, amit mondtam. Belelovallja magát és egyre haragosabb. Akkor borzasztó, miket tud mondani. Egyszer-kétszer úgy megbántott, hogy sírva fakadtam. Lehet, hogy hamar megbánta, de a világért nem mondta volna egy szóval se. Hanem! Másnap hozott egy cserép virágot. Szavak helyett. Így jött össze ez a néhány cserép orchidea. Mindig is a kedvencem volt, de így még kedvesebbek nekem.
Ennyi az emlékem Amálkáról, ez is arról jutott eszembe, hogy az ablakban most is ott van néhány cserép virágzó orchidea.
Becsöngetek.
Kutyaugatás.
Igen, Amálkának volt egy kócos, fekete pulija, de ez már nem lehet az, hiszen több, mint negyven éve…
Géza nyit ajtót. Magas, szikár, mint amilyen volt, de azért felette is eljárt az idő. Mellette egy rókavörös kutya kíváncsiskodik. Gazdájának egy intésére háttérbe vonul.
Géza kérdőn tekint rám. Aztán, mintha szellemet látna:
- Csak nem?
- De bizony!
- Csak az első pillanatban… Azt hittem káprázik a szemem, de nem csoda! Nagyon régen láttalak. Gyere be, nézd meg hogyan élek. Már 20 éve nyugdíjas vagyok
- Én is.
- Hihetetlen, mennyire repül az idő - bólogat megadóan. - De hát ez a világ rendje! - teszi hozzá, éppen csak, hogy kitöltse a pillanatnyi szünetet. Máris terelget befelé a házba.
- Amálka?
- Három éve elment a drágám... Én meg itt vagyok egyedül. Illetve ketten vagyunk a kutyámmal. Naponta megsétáltatom. Meg Amálka virágait gondozgatom, míg élek. Más dolgom már nincs.
Bementünk a szobába. Nem tudom mi minden került még szóba, csak arra emlékszem, hogy telis-tele volt a lakás Amálka kedvenc virágaival. Virágtartón, polcokon, asztalokon, a szekrények tetején, mindenütt, mindenütt orchidea virágzott.
***
