Mau hatalmas, zsíros teste hajnali ötkor a fal felé fordult és ezzel a hirtelen mozdulattal szinte elsodorta nyiszlett hálótársát, aki két álmos szemét is alig tudta kinyitni, nemhogy védekezni tudott volna a földrengésnek is beillő, akaratlan, de mégis aljasnak tűnő támadás ellen. Csak félénk nyöszörgéssel adott hangot méltatlankodásának, ne hogy magára vonja Mau haragját, melynek beláthatatlan következményeire gondolni se mert.
- Innen még elmenekülni se lehet.
Tudta, hogy minden ajtó zárva és az ablakban sem reménykedhet.
Pár percig az ágy szélén egyensúlyozott, aztán megadta magát sorsának és a hideg szobának. Óvatosan felkelt, de hiába volt minden tapintatos mozdulat, Mau felébredt, némi morgolászás után kimászott az ágyból, kinyitotta az ablakot, hogy szellőztessen, aztán elvonult a konyhába.
- Talán nekem is hoz valami reggelit... - de csak a kávéfőző sistergése hallatszott be.
-Nem szeretem. Nem tudom Mau mi örömét leli benne?
Már hallotta a papucsok csoszogását, Mau közeledett óvatosan a csöbrével, hogy ki ne löttyenjen egy csöpp sem a forró feketéből.
- Biztosan megint mézzel issza. Undorító szokás... Ezért hízik egyre nagyobbra, lassan már nem marad hely nekem ebben a széles ágyban.
Nem várta meg az asszonyt, hanem egy ügyes szökkenéssel az ablakon át távozott.
Az öreg kutya mélyen aludt a padlásfeljáró alatt, orrát az összegyűlt levelek közé fúrta. Még a fülét se billentette meg.
- Na, persze! Őt senki nem zavarja ki hajnalban a vackából. Jobb is, legalább nem ugatja fel a szomszédokat. Ha rákezdi, az egész környék felbolydul és vége a nyugodt sétának.
Azért sétának aligha lehetett nevezni ezt a hajnali körjáratot. Minden áldott nap ugyanazt az útvonalat járta be, mintha rá lenne bízva a házak, a kertek ellenőrzése.
Ma mindent rendben talált. Egyetlen letört ág, feldúlt fészek, felborított kuka sem zavarta útját.
- Nem baj. Mostanában amúgy sem dobnak ki semmi használhatót. Papírok, törmelékek, esetleg penészes kenyér… A kutyának sem kell.
Büszkén felvetette a fejét, mintha mély lélegzetet akarna venni, de az illatok máskor sem nagyon izgatták, inkább az apró zörejekre, moccanásnyi rezgésekre fülelt, nincs-e valami ellenséges lény a közelben, vagy valaki, akinek ő okozhatná vesztét.
- Vadász vagyok, de zsákmány is lehetek - állt meg egy pillanatra - ennek így kell lennie - megborzongott.
A szürkeségből fehér pelyhek pilinkéltek elő. Lassan megültek a hideg köveken.
- Már csak ez hiányzott - gondolta, de azért folytatta útját az évek alatt megszokott rend szerint. Léptei nyoma szórt virágmintát rajzolt a hártyányi hóba. A körjárat utolsó métereit már futva tette meg.
A kutya még mindig aludt.
Az ablakot zárva találta. Megkapaszkodott a nyárról ott maradt szúnyoghálóban és rázta, egyre ingerültebben rázta...
- Mau nem figyel, miért nem figyel, ez a hájtömeg? Enni szeretnék végre valamit... Mau, Mau...!
Mikor végső elkeseredésében ebbe a hangos miákolásba kezdett, kinyílt az ablak és ő hálás, és sürgető törleszkedéssel adta Mau tudtára, hogy nagyon éhes, ideje, hogy vele törődjön, hiszen a kávéscsupor már üres.
Mau letette elé a tálkát, de a cica most, hogy már otthon érezte magát, úgy tett, mint akit mégsem érdekel az étel, újra hozzátörölte a fejét az asszony lábához, a bútorokhoz, kétszer körüljárta a tálkáját és csak aztán látott neki a falatozásnak, nehogy Mau azt higgye, hogy rá van szorulva. Dehogy! Neki nem fontos ez az egész, és jobb, ha Mau végre tudomásul veszi, ki az úr a házban.
