1.
- Meddig várjak még? – kérdezte türelmetlenül Magúr a kedves kisfiát, és kedvetlenül csapkodta ostorával a közeli bodzabokrokat. A nagy bodzavirágok, mint valami kis csészealjak, pörögve repültek szerte-széjjel az erős ostorcsapások hatására.
Magúr nagyúr volt, számtalan birka- meg szarvasmarha csordája legelészet a sztyeppe hatalmas legelőin, de őt igazából csak a ménes érdekelte, mert a ló az a minden, az a hatalom és a dicsőség is egyben. A ló az szép, formás idomait okos fej díszíti, sörénye szabadon szál a szélben, isteni sugallatot sugározva a megszállott hun harcosok szívébe.
A hun harcos legnagyobb értéke a ló, a jó ló megmenti életét, messze repíti az üldözők elől, szárnyalva nyargalja be a csatateret és dobogó patáival félelmet szít az ellenség köreiben.
A ló megbízható harcostárs, fegyelmezett és bátor, önfeláldozó és kitartó, gazdájához hűséges és engedelmes, csak érteni kell hozzá, meg kell tanulni a jelbeszédét, és máris lehet az állattal kommunikálni.
Hajmeresztő hírek járják be a világot a hszijungok vagyis magyarul hunok lovascsapatairól, hogy vágtatva rohanják le ellenségeiket, vérben fürdetve villogtatják éles szablyáikat, és persze, hogy mily messzire röpítik élesre reszelt vashegyű nyilaikat, meg dobálják cifra kopjáikat, egyéb szúró vagy vágó harci szerszámaikat, komoly vesztességeket okozván ezzel az ellenségeik soraiban.
- Hej pedig mi sem vagyunk különbek más népeknél, csak védekezünk és védjük legelőinket, családunkat, marháinkat, a törzset és nemzetséget. És védjük legelőinket, itatóhelyeinket, mindenünket. Mert a víz az nagy érték itt a sztyeppén, ahol bizony egész ménesek pusztulnak el, egy-egy hosszan tartó szárazság beálltával. Harc folyik, nem csak a hatalomért, hanem a vízért is, főleg azért. És az erősebb, győz a gyengébb felett.
Azért kell a jó ló! Apró lovaink szívósak és erősek, kitartóak és igénytelenek, a hun harcos példaképei ők.
Magúr kisfia a csapdával bíbelődik, két nyúl és egy fürj a zsákmány. Ki kell szedegetni őket és szíjra kötni a nyereghez. Apja már régen elvégezte volna ezt a műveletet, de mégsem teszi, hadd tanuljon a gyerek! Mindent meg kell tanulni egy jó harcosnak, élelmet szerezni, elraktározni, majd megkészíteni. Tanuljon csak, mint ahogy ő is annak idején.
Mióta csak eszét tudja, mindig is anyai ágról a nagyapja volt egyetlen nevelője és oktatója. Amíg aztán egy szép napon el nem költözött az örökkévalóságba, ahol minden megvan, ami az embernek kell, víz, élelem, jó ló és boldogság.
Igaz ugyan, hogy ő, a nagyszüle nem volt hun harcos, hanem finn halász vadászféle, de ez talán még jobb is volt, még hasznosabb volt az ő számára. Tudott lovagolni is, mint egy hun ember, amolyan mindenhez értő szelíd lélek volt.
Na, most aki azt hiszi, hogy a hunok, meg a finnek együtt éltek annak idején, az téved. Hiszen ez egy egyedi eset volt csupán, mondhatni a véletlen műve.
A finn nagyapa sokat mesélt kíváncsi unokájának a letelepedéséről ebben a hun törzsben, a vándorlásairól, meg a tundráról, és az álmairól, meg az ottani életéről, és sok egyébről.
Mesélt arról, hogy a tundra összefüggő zónát képez a világ legészakibb részein az északi pólus körül. Megismert sok eszkimót, egyéb törzseket, halászokat és tajgai vadászokat is fiatal korában.
Sokszor mondta: annak ellenére, hogy a tundra nagy területekre terjed ki, a növényvilága - bár egységes képet mutat, - azért általában fajszegény, nincsen más, csak zuzmó, meg moha. Mert kevés növényféle tud ott megélni.
Magúrnak, ahogy nőtt, cseperedett, egyre világosabb elképzelése volt a tundráról. És 12 éves fiúcskaként már azt is tudta, hogy ott a növényzet alapján délről északra először az erdős tundra lelhető fel, majd a poláris fahatár következik. Ahol eltűnnek a fák, és a törpebokros cserjés tundra jelenik meg a fák helyében, majd onnan a kőzethalmos tundrába érkezik az, aki arra jár.
Utána, a mohás tundra, a zuzmós tundra és a hegyi tundra különül el egyik a másiktól, hát igen!
Elméletileg valahogy így képzeli el, nagyapó meséi alapján, de mégis jó lenne azt megnézni, meglátni a valóságban is. Álmaiban sokszor ott barangolt, és azon csodálkozott, hogy miért nincsen hideg, hiszen a nagyapa mindig a hidegre, a sok hóra, a csúszós jégre panaszkodott.
Tudja, ezt már nagyon biztosra, bár még nem járt arra, hogy a törpecserjés és bokros tundra főként a törpenyír és fűzfajokból, különböző fűzfákból áll, és a bokros-cserjés növényzet alatt moha és zuzmófoltok növekednek.
Nagyapó elmesélte neki azt is, hogy a tőzeghalmos tundrán 3-4 m magas halmok alakulnak ki a talajjég örökös munkálkodása folytán.
- Istenem, sóhajtott fel magában, szegény apó, mennyi mindent el tudott mesélni, és mennyi hasznos dologra tanította, oktatta.
2.
Őrtüzek égtek a távoli domboldalon, a magasra felkúszó lángok tüzes szikrákat szórtak a gomolygó füstfellegek közé. A hunok őrei nem alusznak, kötelességüket végzik, jó előre jelzik, hogy rabló, portyázó idegenek jelentek meg valahol a lapos pusztaságon, és jó lesz ám vigyázni, mert bármikor nyakukon lehet az ellenség. A távoli dombok kísérteties csöndbe burkolózva derengtek fel a föl-föl lobbanó nagyobb lángok fényében.
Magúr a sátor előtti terebélyes gyülekezőhelyen állt és onnan jól látta a lármafát, bár jó messze volt.
Látni vélte még az apró szikrákat is, amint vészjóslóan, bolhányi kölyökcsikókként ugráltak ki a hétsingnyi hosszan nyurguló lilás lángokból, hogy zabolátlanul röpködve, pattogva eltűnjenek az örök enyészetben.
Hollókő (kínai feljegyzésekben Holokko Kr. e. 94 – Kr. e. 85) a hunok senyője (kínai írásokban sanjü) is üzent neki a hírnők által. A rovásboton feljegyzett hivatalos, pecsétes bőrszíjjal felcicomázott levélben kötelezi Magúrt egy ütőképes kisebb hadsereg mielőbbi felállítására és veszély esetén az azonnali bűntető akcióra, hogy megvédje a törzset és annak vagyonát a betolakodóktól.
Magúrnak tehát mostanában nem sok ideje jutott az elmélkedésre, hadseregét szervezte, alvezéreket nevezett ki és elrendelte a kötelező hadi gyakorlatok betartását, mindennapi végrehajtását.
Személyesen ellenőrzött mindent, és nem tűrt meg semmiféle mulasztást vagy rendellenességet, azonnal büntetett és intézkedett szükség esetén még a megszégyenítést is használni kellett, mint egy hasznos, de a saját személye számára eléggé kellemetlen módszert.
Magúr tájékozott volt a politikában, mert a kereskedők nemcsak kínai selymet, szikrázó drágaköveket és fegyvereket, hanem értékes híreket is szállítottak a világ dolgaira oly kíváncsi hunoknak.
Nagyon jól tudta, hogy VI. Mithridatész Eupatór a távoli anatóliai Pontosz mostani királya az öreg Mithridatész fia és utódja, sikeresen kiterjesztette országa befolyását a Fekete-tenger szinte egész térségében, és kis-ázsiai terjeszkedése azonban konfliktusba sodorta a Római Köztársasággal.
A rómaiakkal huzamos háborúban mérte össze az erejét, és olyan jeles hadvezért küldtek a legyőzésére, mint Sulla, aki, mint hírlik, legyőzte a pontoszi hadakat, és még Pergamont is meghódította
Eközben Sulla quaestora, Lucius Licinius Lucullus is szervezett egy hajóhadat, hogy parancsnoka átkelhessen az Égei-tengeren. Mithridatész ügyesen kihasználta a helyzetet, és Sullával kötött békét (Kr. e. 85 folyamán) nem is oly régen Dardanosz városában.
A hunok nem kedvelték ezt a görög akarnokot, aki még a saját testvérét is megölette hatalma megőrzéséért, és amit aztán végképp elítéltek, hogy képes volt a saját lánytestvérét feleségül venni eme szörnyszülött.
Szerencsés ez a farkas fióka, mondták a kalmárok, mert készségessége miatt alacsony, alig 3000 talentumnyi sarcot kellett csak fizetnie, és a rómaiak megelégedtek a meghódított területek kiürítésével.
Ezt követően Fimbria bekerített legiói csatlakoztak Sullához, míg parancsnokuk öngyilkos lett.
A csekély pontoszi sarcot a Rómától elpártolt görög szövetségesek rettentő megsarcolásával pótolták.
Eljutott az a hír is a hunokhoz, hogy némi pihenőt követően (Kr. e. 84-ben) kelt át az egyesült had Macedoniába, és „Asia provincia” védelme pedig a hátrahagyott Lucius Licinius Murena legatus két légiójára hárult.
Az aranyra és egyéb kincsekre áhítozó engedetlen római katonák, messzire benyomultak a sztyepékre és kis rabló csapatokba verődve fosztogattak, gyújtogattak. Gyilkoltak le kegyetlenül mindenkit, aki ellenük szegült.
A hunok nyilaitól félve tán, eddig még nem zavarták őket, de a távoli hegyek fölött körözve gyülekező dögmadarak nem sok jóval kecsegtettek senkit sem a táborból.
Legnagyobb veszélyben a gyerekek, az öregek és asszonyok voltak, hiszen a harcosok ilyenkor, békeidőben a nyájakat-, méneseket, őrző szolgákat ellenőrizték és védték, no meg az itatóhelyeket, ahol nem volt ritka az összetűzés sem.
Magúr legújabb ágyasa Estifény, a szép kínai lány tűnt fel a sátor bejáratában, a törzsfő hozzá sietett és átkarolva vezette ki a szabadba, miközben beszélt hozzá, nem törődve azzal, hogy az talán nem is ért mindent abból, amit neki elmesél.
Mert mesélni, azt aztán tudott ő eleget és szeretett is mesélni, főleg ilyenkor, amikor elült a csend a sátrakban.
- Olyan vagyok, mint aki nem tud úszni, és mégis a folyó legmélyebb szakaszába veti be magát, hogy aztán elkiabálja a világnak, hogy na de én nem ide akartam ugrani, mentsetek ki!
A lány vágyakozva ölelte át, és lecsókolta a mesét Magúr szájáról.
Most aztán már tényleg beállt a nagy csend a lovak patái által keményre taposott téren. A távoli fények lassan elenyésztek és a cirpelő tücskök is elunva a hiábavaló cirpeléseket, mély álomba merültek, átadva a hangok birodalmát a szerelmes pár halk hangjainak zengedezésére.
3.
A tábor közepén állt a nagy vezéri jurta, amit aztán körbe vettek a vezér hű embereinek jurtái, majd azokat meg az ő szolgáik kisebb szálláshelyei. Amint említettem már, a vezér sátrától nem messze terült el a harcosok gyülekező helye, odébb meg a kiképző és gyakorló hely. A lovak kipányvázásához alkalmas faoszlopok minden egyes jurta elmaradhatatlan kellékei voltak, hiszen a lovas emberek a lovaikat mindig a közelben tartották, hogy bármely pillanatban kéznél legyen, ha indulni kell.
A vezéri jurta volt a legnagyobb, amit leírni nem nehéz, hiszen ugyanolyan kör alakja volt az alapjának, mint a többi jurtáé, csak persze sokkal nagyobb, és több szobával, mellékhelyiségekkel, szolgák szálláshelyeivel, éléskamrákkal ellátva. A jurta törzse henger alakú, kör alapra épülő, oldala rácsos ollószerkezet, tetejét karikába fogott lécek takarják és nemezzel fedett ideiglenes lakó épület.
Itt megemlítem, hogy Magúrnak több faháza meg kőépülete is volt, - a közhiedelmet meghazudtolva, a közeli hun faluban. A jurtát nyáron lakták be, amikor az állatokat a falútól távolra elterülő sztyeppéken legeltették. Megesett, hogy háború idején télen is abban laktak, vagy ha menekülni kellett.
A jurta tehát, csak idénylakás volt, a sztyepövezet természeti viszonyainak megfelelően a nagyállattartó lovas népek élettapasztalata és gyakorlatias életvitele formálta ki igényeiknek megfelelően és az ázsiai puszták szélsőséges természeti viszonyaiban tökéletesen megfelelt a célnak.
Írott forrásokból tudjuk, hogy a nagyállattartó lovas népek jurtája hengerszerű, teteje csonkakúp- vagy félgömbalakú, a tető közepén kerek nyílás van. A jurtákat mélyen ásott körcsatorna, azon kívül sánc vette körül.
A tetőnyíláson száll ki a füst, de a lyukon világosság is szüremkedik be. Felületén a szél támadó ereje megtörik, oldalt kitér. A jurta közepén állandóan tűz ég, így belső tere télen gyorsan felmelegszik, nyáron pedig, mivel a füstlyukon kimenő meleg levegő helyébe alulról hidegebb áramlik, afféle "légkondicionáló", illetve az egész légteret érintő levegő-kicserélő berendezésnek tekinthető. A jurta anyaga és kialakítása nyáron a forróság, télen pedig a hideg ellen jó védelmet nyújt. A jurta ajtaja a mi őseinknél kelet felé nézett.
A cifra, hegyes kopjában végződő oszlop a tetőnyíláson keresztül magasan állt ki a sátor közepéből, és azon a Magúr címerét viselő zászló lengedezett.
A vezér szobájának kárpitjai fegyverekkel volt teleaggatva, a széles ágy szépen kimunkált állatbőrökkel volt leterítve, azon kívül sok szőnyeget, prémet és brokátot láthatunk. Első benyomásra rögtön feltűnik a keleti pompa, a sok kínai ezüsttel díszített használati tárgy, ostorok, erős bőrszíjak, tőrök, szablyák, íjak és dárdák.
A jurtaváz felső lécén akasztókampók helyezkedtek el, amelyre a fegyvereket, nyergeket, szíjakat, szerszámokat és az edényeket akasztották fel. A sátor rúdjára a vezér kilenc ősére emlékeztető ábrát akasztottak, a tulipánosláda fölé pedig a sátrat védő jó szellem ábrázolását helyezték.
A többi jurtában a családfő helye az ajtóval szemben a tűzhely mögött volt; az attól jobbra eső rész a férfiaké, a balra eső a nőké volt. A családfő jobbján ült a megtisztelt vendég.
Az alsóbbrendű vendégek helye a bejárat közelében, az asszonyok és a felszolgáló cselédek között volt.
Ezt a nagyon hiányos leírást Magúr táboráról, valahogy nagy nehezen kikínlódtam, a többit a nyájas olvasó fantáziájára bízom.
Hunóra, Arszák lánya, Magúrral együtt nevelkedett fel, mivel szüleik a felsőbbrendű urakhoz tartóztak, teméntelen szolgával, lovas katonával és egyéb vagyonokkal bírván, úgymond így aztán senkit sem lepett meg az, hogy annak felesége lett, immár 6 esztendeje. 5 éves fiuknak a Bence nevet adták és nagy szeretettel nevelték.
A kor szokásainak megfelelően, Hunóra asszony nemcsak a női dolgokhoz értett, hanem a fegyverforgatás tudományát is elsajátította. Már nagyon hamar, kislány korában kezdte az íjjászkodást, utána meg a többi fegyver kezelésének fortélyait gyakorolta.
Íjjal ellenséget lenyilazni gyerekjáték volt a számára, de a tőrt és a kardot is biztos kézzel forgatta, mire férjhez adó lett, és nem egy támadóját küldte már a másvilágra.
Vért ontani szórakozásból, vagy gyűlöletből, mint általában a hunok, ő sem szokott, csak önvédelemből ölt, ha úgy adódott. Pedig megtehette volna, hiszen a nagyúr neje volt és azt tehetett a szolgákkal, rabszolganőkkel, amit akart, de ő mindenkivel emberségesen bánt és csak egyet utált mindenkiben, de azt aztán nagyon.
Az elpuhultságot nagyon utálta, és ha valakiben ilyet vélt felfedezni, arra nagyon tudott haragudni.
Ne gondolja azt senki, hogy az én hőseim csupa-csupa jó tulajdonságokkal felruházott, Istentől és jó szellemektől minden jóval és okossággal megáldott jó lelkek voltak. Á dehogy, hiszen emberek voltak, és embert hiba nélkül, fényt, árnyék nélkül, rózsát tövis nélkül nem találni.
Megvolt mindegyiknek a maga hibája, például le se lehetne tagadni, hogy Hunóra néha tudott kegyetlen is lenni, ha a helyzet úgy hozta.
Ezt csak azért mondom, mert véletlenül most is úgy hozta!
Bár nem bánta, hogy férje ágyasokat is tart, mégis, valahogy ezt a kis kínai lányt nagyon nem szerette, nagyon a begyében volt neki. Olaj a tűzre, hogy épp az éjjel is amint kitekintett szobája kínai színesüveggel díszített kis kerek ablakán, hát meglátta a férjét, amint épp a kis kínai cseléddel enyeleg.
Úgyhogy, reggel a kis kínai ágyast holtan találták a sátor közelében. A szívét ütötte át a gyilkos nyílvessző. A holttest mellett annak két szolgálólánya sírt nagy keservesen, de Magúr ezt már nem láthatta, hiszen ő korán kilovagolt Abos, Tuma és Tegze testőreivel, hogy a szokásos ellenőrzéseket megtegye.
Amikor megjött, rögtön megtudta, hogy ki volt a gyilkos, a nyílvesszőben a szajkó toll mindent elárult.
Magúrnak nem volt kétsége a felől, hogy Hunóra ölte meg a lányt.
- Nem fért meg az a lány melletted?
- Kend csak hallgasson! Mindent elnéztem eddig is kendnek, de ami sok az sok. Mivé leszünk, ha így folytatja kend? Így is már mindenki megelőzött, kend csak a gyönyöröknek, a szórakozásnak él, miközben mások …
- Miközben mások?
- Miközben mások már a senyőségig vitték, ha nem tudná azt kend.
- No és kik azok?
- Hát kik? Hát nem tudja kend? Kölönte! Az a senki, az a kétbalkezes, elpuhult disznóhólyag lett a senyő! Hát rovást küldött kentnek, nem látta?
(Kölönte hun uralkodó, kínai krónikákban Ojente-ként van feltűntetve, uralkodott 20 évet, kr.e 85-től Kr.e 65-ig)
- Azt a rovást Hollókő írta.
- Hollókő? Fűbe harapott! Mert a sok dorbézolás megártott neki, a sok kínai kurtizán, az! Úszni a kéjben meg a mámorban, az. Magának is az lesz a veszte, ha nem vigyáz magára!
- És kit érdekel?
- Hát kit? Családja van kendnek, kötelessége van kentnek, ha család kellett és itt vannak a római rablók a nyakunkon. Egy igaz jó senyője volt ennek a népnek, Bátor, aztán elpuhultunk, mint akiknek semmit sem kell már tenni, csak mulatni és élvezeteket hajhászni?! Mondja meg kend! Hát nem elvesztettük a csatát a kínai császárral is 5 éve? Oda lett 300 jó harcosunk, a buta vezetők miatt.
- No elég már, no, aztán mért butázol? Hunóra!
- Miért? Hát ez az, miért viselkedik úgy kend? Ha rám hallgat, lehetett volna maga a senyő. De én hiába beszélek, itt már meg veszendőbe, utolsók leszünk, ha így menyen ez tovább.
Magúr megsarkantyúzta a lovát és elvágtatott, nem bírta tovább hallgatni a vádakat, amelyekben volt ugyan sok igazság, de asszony szájából mégis sértőnek hatott a számára.
- Talán utolsók leszünk, mi? Hát nem vagyunk azok már? Na és Bátor volt a nagy senyő? Ő volt a hős? És ő nem hibázott sosem? Dehogynem, ej dehogynem!
- Szerintem a legnagyobb hibája a nagy becsvágya volt. És menjünk, hódítsuk meg a világot, mert mások is azt teszik, aztán oda lett a nemzet színe-java. Lett egy nagy-nagy országunk és nem volt már a nemzetnek fia, aki belakja, aki a lázadókat leverje.
- Szerezzünk nagy országot másnak, ez a mi bajunk, sokat fogunk, keveset markolunk.
4.
Azt mondják, hogy a hunok fegyverei sosem rozsdásodnak meg, mert állandó használatban vannak, és így az állandó harcokban kopnak és fényesednek.
Nyár közepe felé járt az idő, a nap égető sugarai azt a kis vizet is felforrósították, ami még maradt a patak medrében.
Nagyon régen volt már eső, ilyenkor a föld nappal nagyon felmelegszik, a száraz időjárás mély repedéseket eredményez a füves puszta talajában. Víz után áhítozik ilyenkor ember, állat.
A forró homok iszonyatosan égette a mezítláb vánszorgó rabok lábát.
Magúr lovas testőrei halk jelt adtak vezérüknek. Ő erre hirtelen felrezzent álmaiból, mert hiszen lovon ülve álmodik a hun harcos, hát nem igaz? Ej azok a tundrák, be messze vannak!
A közeli fűzesben piros színű köpenyes alakok tűntek fel, fejükön a fémsisak élesen villant, amikor a fényt feléjük tükrözte.
- Nocsak, mondta Magúr a társainak, hát megjöttek a rómaiak? És rabokat is cipelnek magukkal, nemcsak a mi marháink kellenek nekik?
Csendben húzták elő a puzdrából felajzott íjaikat és az éles vashegyű vesszők, egyszerre röpültek ki az idegenek felé. Négy lovas hullott a porba. De újabb vesszők repültek feléjük, és újabb áldozatok estek le lovaikról.
A rómaiak előbb megszeppenve hátráltak, menekülést tervezve, de amikor rájöttek, hogy csak 4 ember a támadó, gyors ellentámadásba lendültek.
Magúrék négyen négy irányba menekültek, de egy adott pillanatban hirtelen megfordultak és újabb nyílzáport zúdítottak a rómaiakra. A római lovasok száma erősen megfogyatkozott, de a gyalogos ellenség szakadatlanul zúdult feléjük. Amikor már az utolsó vessző is elfogyott, a hunok, mint akik ismerik egymás gondolatát, kis csapatba verődtek újra össze, és észak felé elvágtattak. Félórányi lovaglás után a méneshez értek. A hatalmas kiterjedésű legelőn számtalan ló legelészett. A legelő szélén veremházakban tartották az eleséget. Magúr katonái ilyenkor ott hűsöltek, de amikor meghallották a közeledő lovak zaját, azonnal nyeregbe pattantak és elébük vágtattak.
Magúr 50 lovassal a rómaiak ellen indult azonnal. Könnyűszerrel verték szét a nyílzáporban megtizedelt római martalócokat.
Leghamarabb a rabszíjra fűzött embereket szabadították ki, majd a szétszaladt római fosztogatók után eredtek, többet is levágtak szablyáikkal, de még foglyokat is szereztek, ugyanis több római katona elhajította fegyverét és megadta magát.
- Kell a fogoly, hogy kiváltsuk velük a rómaiaknál fogva tartott hun bajtársainkat, - kiáltotta katonáinak Magúr.
Most tehát a rabszíjak gazdát cseréltek, és a fogva tartók egy részéből szánalmasságot és irgalmat váró rabok lettek, a rómaiak foglyaiból meg bosszút forraló hajcsárok.
Kétnapi járásnyira volt a rómaiak határvédő erődítménye, Magúr latin nyelvet értő lovas futárt küldött oda, hogy átadja üzenetét, amelyben a római erőd parancsnokát felszólítja, hogy a rablásokat haladéktalanul fejezzék be. Ellenkező esetben az erőd megsemmisítését helyezte kilátásba, megtorlásként.
Az üzenet végén arról tudósítja a rómaiakat, hogy 32 római katona raboskodik nála, és hajlandó lenne egy fogolycserére, amennyiben a rómaiak a felsorolt feltételeket elfogadják.
Estére értek a táborba, a foglyokat erős bambuszból összerótt és fedéllel ellátott ketrecszerű jurtába zárták. 3 lándzsával is felszerelt őr felügyelte azokat éjjel-nappal.
Az elkövetkező napokban Magúr a római erőd megtámadásán törte a fejét, és az előkészületeket is megkezdte, már megnevezte a tumenek vezéreit is akik ebben a megmozdulásban részt vesznek.
Úgy gondolta, hogy fogolycsere ürügyén megközelíti az erődöt, majd nem várt pillanatban támadásra ad jelt.
Tüzes hegyű nyilaival lángba borítja majd a római deszkavárat és kifüstöli az ellenséget abból az átkozott oroszlánbarlangból,
Vezérei a tervet jónak találták és két nap múlva útnak indultak.
Egy napi járásra lehettek a római erődtől, amikor lovas futár érkezett a táborba, a kínai császár üzenetével. Az üzenetet Hunóra olvasta el először, és amikor a végére ért a dühtől sápadtan csak ennyit mondott:
- A kínai császár nagyon mellé fogott, ha azt hiszi, hogy a hunok az ő alattvalói. Tettemet meg vállalom, mindig is vállaltam és nem ijedtem még meg egy kínaitól sem, a felelősség alól ki nem bújtam soha a többit majd meglátjuk.
A levél fenyegető hangnemben íródott melyben a császár arra kötelezi Magúrt, hogy Hunórát azonnal szolgáltassa ki és megkötözve adja át a kínaiaknak, amiért megölte Estifényt, mert az ágyas a kínai császár alattvalója volt.
5. „De a fátyol nehéz gúnya,
Mert a bú a földig húzza.”
Hunóra úgy élte tovább az életét, mint ahogyan addig is tette, ami a szívében dúlt, arról kifelé semmi üzenetet nem közvetített még hű alattvalói felé sem.
Pedig félt nagyon a jövőtől, félt a kínai császár fenyegetőzéseinek következményétől, és legjobban aggódott fiáért, Bencéért, mi lesz vele anya nélkül?
Esténként kiült a sátor elé és elnézte, amint az állványokra helyezett fémtálakban égő olaj fénye messzire vetíti a hosszan kúszó árnyakat, szörnyeket varázsolva a távolabbi jurták falára.
Egyedül Laodikéének, az úrnő görög származású testőrének volt sejtése arról, hogy mi történik annak szívében, hiszen ő is anya volt. Tudott a császár által küldött levélről, annak tartalmát is hamar megismerte, hiszen rovásírással készült, néhol kínai jelekkel tarkítva. És Hunóra is elkottyantott egy-két szót, de csak neki.
Laodikéé két éve jelent a hun törzsben, mint ismeretlen idegen, de hamar be tudott illeszkedni közéjük.
Vasakaratával és szorgalmával hamar emelkedett felfelé a ranglétrán. A fegyverforgatási mutatványai lenyűgözték Hunórát és így aztán nem csoda, hogy tüstént a testőrének választotta őt, de persze ezt nemcsak kitartó és félelmetes harciasságáért, vagy fegyverforgató készségeiért tette ezt, hanem a különféle kultúrákban jártasságáért, meg a nyelvtudásáért is. Kitűnő nyelvtehetség volt.
Egy született nyelvész tehetség, aminek fejlesztéséhez az is szerencsésen párosult, hogy kiskorában jó nyelvtanárai voltak.
- Van ebben a görög nőben valami titokzatos, valami nagy bánat sugárzik szabályos, majdnem szép, de kemény vonásokkal megáldott arcáról, vagy talán egyéb sokk érhette, - gondolta magában Hunóra, amint sokszor csendben leste őt – majd csak kiszedem én belőle.
Úgy is lett, egyszer, egy esős délután Laodikéé kipakolt neki, töredelmesen mesélt neki addigi életéről, az őt ért keserű sorscsapásokról.
Tudott végre beszélni úrnőjének arról, hogy mi nyomja a lelkét.
Elmondta, hogy, boldog házasságban élt férjével és két gyerekével a távoli Pergamón városában, ahol született és ahol egy római kereskedő felesége lett, de a végzet úgy akarta, hogy a rómaiak és anatóliaiak között dúló Kappadókiáért folytatott háború szerencsétlenséget hozott rájuk.
Történt aztán, hogy egy őszi napon a hírhedt Mithridatész király téli szálláshelyül Pergamont választotta magának és harcban edzett csapatainak, és ott unalmában kiadta ama hírhedt rendeletét, amelyben az összes római egyetlen napon történő meggyilkolására adott parancsot.
Akkor sújtott le Laodikéére és családjára a végzet.
Ej a sors néha nagyon kegyetlen és mostoha tud lenni! Laodikéének végig kellett néznie, mint mészárolják le szeretett férjét és gyerekeit a vérszomjas gyilkosok, és hiába könyörgött, hogy akkor már vele is végezzenek, nem hallgattak rá, számba sem vették, megkötözték, és sorsára hagyták.
Mivel ő nem számított rómainak, csak a férje, férje után a gyerekei, ezért őt nem ölték meg.
Megrökönyödve és kétségbeesetten nézte, amint a helyiek örömmel végeztek a többi rómaival is. A krónikák szerint Mithridatész katonái és a hozzájuk csatlakozó pergamóiak, meg egyéb városbéliek akkor, több tízezernyi gyűlölt rómainak hitt üzletembert, katonát és tartományi hivatalnokokat gyilkoltak meg egyetlen egy nap alatt.
Elmesélte, hogy miután eltemette és meggyászolta halottait, azután eladta a családi házat, mindent értékesített és hűséges alattvalóival elvándorolt.
Sokáig hányódott, és barangolt céltalanul a füves pusztákon, és egyre keletebbre vitte őt a sors rideg szele, mígnem egy szép napon elérte a hunok földjét.
Vándorlásai során rablók támadtak rájuk, elvették pénzét, elrabolták szolgálóit, és ő is csak egy szál lóval menekült meg egymagában, hála fegyverforgató tudományának.
- Hát nem könnyű az élet, gondolta Hunóra, amint ezt a szenvedő nőt nézte, és hálát adott a szellemeknek, isteneknek, hogy eddig megőrizték és védték szeretett fiát, és férjét.
Laodikéé nagyon hamar megkedvelte Bencét és Hunóra parancsára állandóan mellette, vagy a közelében tartózkodott, és ha valamilyen veszélyt vélt felfedezni, akkor rögtön ugrott a védelmére.
Életét nem kímélve, mint egy nőstény oroszlány, vad lendülettel vetette magát a harcba, ha a helyzet úgy kívánta. A közelharc volt az erőssége, a hunok íjászati művészetét sehogyan sem tudta elsajátítani, de a tőrvetésben utolérhetetlen volt. Bencében kisfia vonásait vélte felfedezni, és ezért is, meg Hunóra iránt érzett tisztelet és hála érzete miatt is egyre jobban ragaszkodott hozzá.
Hunóra előbb úgy tett, mint aki féltékeny a kisfiára, de később megváltozott, mert rájött, hogy a fiának érdekei azt kívánják, hogy legyen a közelében egy ilyen harcias amazon, aki sajátjaként védelmezi, oltalmazza minden bajtól.
Sőt, nemcsak felügyelte Bencét, hanem a hosszú csendes napokon tanítgatta is a gyereket, meg számára ismeretlen nyelvekre oktatta.
A latin meg a görög nyelv volt az erőssége, így hát ezeken, a nyelveken mondott neki rövid meséket, vagy mondókákat. Majd nagy türelemmel fordítgatta azokat.
No meg egyéb viselkedési szokásokra is nevelte. És ő is sokat tanult a kisfiútól, hiányos hun nyelvi ismereteit sok új szóval és kifejezéssel tudta általa gazdagítani.
Laodikéé tehát meglelte új otthonát, és már úgy érezte, hogy megbékélt a sorssal, bár szívéből az örökös gyászt már semmi sem tudta volna végképp kitörülni, ott élt hét lakat alatt bezárva a bú, és csak nagyon ritkán tudott néha elmosolyodni, ha Bencével társalgott, vagy egyéb érdekességet vélt felfedezni a hunok életmenetében, de olyankor egy belső hang mindig gyorsan megdorgálta, szerettei iránt vélt hűtlensége miatt.
Lassan teltek a napok, Hunórával Magúrt várták vissza, nagy kérdőjellel a szívükben, hiszen nem tudhatták előre, hogy a nagyúr miként fogja fogadni, a kínai császár fenyegetőzéssel fűszerezett parancsát.
Nem tudhatták, hogy a férj hogyan fog majd reagálni az új események ismeretében.
Várták hát, hogy visszatérjen, de csak nem jött.
Úgy látszik nem olyan egyszerűen, és simán mennek a dolgok a rómaiakkal vívott küzdelemben, mint ahogyan azt előre eltervezték.
Hunóra úgy döntött, hogy küldöncöt meneszt férje csapatához a helyzet felderítése érdekében, na meg a további intézkedések megtétele miatt, hiszen nincs kizárva, hogy az akció nem jól sikerült és így egy erősebb római támadás veszélye is valószínűvé válik.
/folyt.köv./
