6.
Magúr csapata az első nap a fele utat tette meg, öreg este lett, mire nagy későre megállj-t parancsolt lovának, katonái örömmel vették tudomásul, hogy immár vége ennek a napnak is. A monoton masírozásba nagyon beleuntak már.
Fáradtak voltak, éhesek, és szomjasok.
Vízforrás volt a közelben, így aztán ihattak, ehettek kedvükre, ami persze, nem azt jelenti, hogy órákig lakomáztak, hanem azt, hogy annyit ettek, amennyit ilyen alkalmakkor lehetett, vagy illett egy hun harcosnak.
Már jó sötét lett, mire letáboroztak éjszakára. Szokás volt náluk, hogy a tábort gömbfából készült palánkokkal zárják körül, és a tábor szélein egyszerre négy őrszem vigyázta a bajtársaik álmát.
A lovak halkan ropogtatták a szénát. Néha felnyerített egy ló, de a csönd mégis uralta a tájat, szó szerint, más semmi nem zavarta azt.
Magúr hamar elaludt, és álmában újra megjelent a tundra, jegesmedvékkel, fókákkal, mohás zuzmót zabáló rénszarvasokkal és sok-sok jéggel. Egy halom jég tetején pedig nagyapja ült és onnan integetett, kiáltott, de ő semmit sem értett abból, csak hangokat hallott, de annak értelme nem jutott a tudatáig.
Hirtelen felébredt és felült. Csak annyi történt, hogy kisé lehűlt a levegő és megfázott, nem bújt vissza vackába, gondolta jár egyet a táborban, szemlére.
Mindent rendben talált. A közeli dombra, felderítőket küldött, mert nem akart váratlan támadás áldozatává válni.
- Olyan ez a vezéri hatalom, mint a kézben szorongatott maréknyi homokszem, bárhogy vigyázzon az ember, mégis kipörög abból sok-sok szemcse, míg lassan el nem fogy mind, az utolsó homokszemig. A hatalom és dicsőség múlandó állapot tehát, de akkor mi az, ami örök? – tette fel a kérdést testőreinek, akik mindenhova követték őt, hiszen az volt a dolguk.
A testőrök nem válaszoltak, hagyták, hadd filozofáljon egymagában vezérük. Ismerték már, tudták, hiába válaszolnának, a nagyúr csak mondaná tovább a magáét, úgy szokott tenni máskor is.
- Az ember számára semmi olyan nincs, ami a megelégedettségre adna okot, egyedüli örökös jelenség csak a változás. Változnak az idők, újabb kihívásokat hoznak. A rómaiak felbukkanása ezen a vidéken is újabb bajokat és balszerencsét jelentenek nekünk.
Az éjszaka eseménytelenül telt el.
Reggel időben indultak tovább, mert már hajnali 5-kor ébresztette őket.
Második este már megpillanthatták a római erődöt, a közelében táboroztak le, és a holnapi események megszervezésével töltötték az idő nagy részét, bár parancs volt a korai nyugovóra térés, mégis soká ült el a csend a hun táborban.
A római foglyok vágyakozva tekintgettek a sötétbe burkolózott erőd felé, és reményeikben megnövekedve aludtak el, hogy a közeli szabadulásukról álmodhassanak.
A másnapi fogolycsere a megszokott unalmas sablonosságában zajlott, az erődtől jó 50 méternyire. Magúr megütközve látta, hogy mennyire megváltozott az építmény, inkább volt az földvár, mint deszkavár.
Annak idején, amikor elkezdték építeni, még nagyjából fát használtak építőanyagként, amit most sok-sok földmunkával egészítettek ki, bevehetetlenné varázsolva azt.
- Mintha a semmiből emelkedett volna ki, gombamód növekedik a fenébe is! Megérett a lerombolásra, mormogta maga elé. Minél erősebben áll, annál inkább el kell tüntetni a föld színéről is.
- Nem szabad elhamarkodni a támadást, mondta Fekete, akit csak az imént váltottak ki a rómaiak fogságából.
Jó nagydarab hun harcos volt, akit a raboskodás nem tört meg, szakadozott bőrruhájából elővillantak erős karjai, amint két kézzel kapkodta el a szabadítóitól kapott íjat és tegezt, valamint az egyenes hun kardot és a bőrsisakot. Magúr csendben, nyugodt higgadtsággal hallgatta.
- Hiszen azt beszélem én is itt magamnak, meg most már mindenkinek, hogy ez már nem csak egy deszkavár, amit csak úgy felégethetünk, ez egy erős földvár lesz lassan, ha hagyjuk, hogy tovább építsék. Pedig mégis azt mondom, hogy ideje már lerombolni, mert ha meghagyjuk, akkor ezek után fenyegetettségben kell élnünk.
- Uram, mondta Fekete, ezt mi is akarjuk, de hallgass meg, mielőtt támadásra biztatnád, a csapatott. Volt alkalmam egyet s mást kilesni az ellenségnél, meg mondom őszintén, hogy szerintem most még nem kéne megtámadni őket, várjunk vele pár napot.
- Jó, mondta Magúr, elvonulunk, de csak látótávolságon kívülre, ott majd megtárgyaljuk a továbbiakat.
De jól is tették, hogy nem mentek haza otthonukba, hanem ott maradtak a közelben. Nemsokára, vagyis másnap jelentették a kémek, hogy mozgolódás észlelhető az erődben.
Magúr csatarendbe állította embereit, úgy várta a további fejleményeket. Nem is kellett sokáig várnia, mert nemsokára újabb hírek érkeztek, a rómaiak kivonultak az erődből és ellenkező irányba menetelnek, mint amerre ők eltávoztak.
Hát igen, mert a lovas az megy toronyiránt, ha akar, ellenben a gyalogos katona nem mehet mindig arra, amerre akar, mert kerülgetni kell a természetes akadályokat, mint például derékig érő gyepűt, bokros-füves, sziklás terepszakaszokat, esetünkben is ez történt.
A hunok gyors lovaikon elejükbe vágtattak és egy szűk völgynél hirtelen, megtámadták őket. A körbevett ellenség egy része elesett a nyílzáporban, vagy a közelharcban, más részük megadta magát.
Magúr nem sokat ünnepelte a sikerét, hanem az erőd megtámadásáról kezdett tanácskozni alvezéreivel és a volt hun foglyokkal.
Megtudta, hogy az erődben kőhajító és dárdavető gépek tucatjai várják a támadókat, aminek nem örült, bár jól tudta, hogy kevés ember védi a várat, de nem akart fölösleges áldozatokat annak elfoglalási zálogaként.
- Én kinyitom a kaput, - ajánlkozott Fekete, - adj mellém pár embert, és várjatok a jelre, az éjjel támadhatunk, ha minden jól megy.
Fekete halálmegvető bátorsággal közelítette meg a falakat, a holdsugár fényében. Három alak kisebb távolságból követte őt. Lassan haladtak a várfal tövében, minden gyanús neszre földhöz lapultak, hogy percekig ne is mozduljanak meg. Így értek el a főkapu elé, ahol Fekete egy hosszú erős kötelet bontott ki, és annak egyik végére a tőrkését bogozta rá.
Fölötte, úgy ötméternyi magasan egy őrszem sétált fel-alá a falon, majd a fal külső széle közelébe jött és lenézett a mélybe, mert fácánkakas hangjára emlékeztető zajt hallott.
Abban a pillanatban Fekete a kezében levő kötélen megforgatott tört felhajította, de olyan ügyesen, hogy az lasszóként tekeredett az őrszem nyakára.
Rántott egyet rajta, mire az őr a nyakáig magasodó védőfalhoz tapadt a húzástól és a rándítástól, és mit sem várva gyorsan, mint egy macska felkapaszkodott a falon majd egy hatalmas kardcsapással végzett a fuldokló ellenséggel.
A többi már gyerekjáték volt, kivárta, míg az őrszem társa a közelébe ért, és azt is ártalmatlanította egy jól irányzott késszúrással, majd egyenként felhúzta a három társát, és a falról az őrszemek palástjaiban leereszkedtek a kapu elé, habozás nélkül azonnal nekiálltak kinyitni azt.
Mire felocsúdtak az álmos őrszemek, a kapu már tárva nyitva állt, és Magúr csapata özönlött be rajta, tüzes nyílakt lövöldözve a faépületekre.
Majd az ébredő ellenséggel kezdtek vívni, csakhamar a kezükben volt a földvár.
A rómaiak vezére először meg próbálta megjátszani az ártatlant, akit orvul megtámadtak, de amikor a tudomására jutott, hogy a hunok ellen küldött katonái elestek, vagy fogságban szenvednek, akkor elhallgatott.
Magúr az elfogott rómaiakkal romboltatta földig az erődítményt, ami fa volt azt szénné égettette, a földsáncokat betömette, a falakat leromboltatta, amennyire lehetett, csekély egy hónap alatt.
Közben a Hunóra hírnöke által üzent családjának, az addigi sikerekről.
Több szekér élelmet kért a katonái és foglyai számára, hogy legyen erejük a romboláshoz.
A kőhajító, dárdahajító szerkezeteket a hun táborba szállíttatta, és a római foglyokból kiválogatott emberekkel felszereltette, a tábor védelmére.
7.
Magúr ünnepelt, a harcosok a csatákban végrehajtott bravúrjaikról meséltek az otthoniaknak, vagy egymásnak, és közben lótejből erjesztett részegítő italt ittak, és finomra sült ürühúst ettek hozzá.
A hunok lovai alacsonyak, erősek és gyorsak voltak, a csatában jó bajtársai a lovas katonáknak, a lakomában meg mámorító ital forrásai is, ez ám a többszörös haszon.
Hunóra elővette féltve őrzött rizsborát, amit a kínai kereskedő adott neki ráadásként, mert sok selymet és más kelmét vásárolt tőle, és már régi ügyfelének számított.
A rizsbor - „huang csiu” – receptjét is megkapta, amit most hamar ide írok, hátha már megkívánta vajjegy olvasóm, és ha akarja még el is készítheti magának, íme:
A rizst 18 napra beáztatják, majd egyszer vagy többször átgőzölik, míg teljesen meg nem puhul. Bambusz-szőnyegre teszik hűlni, innen erjesztőedénybe helyezik át, ilyenkor kerül rá az élesztő, édes vízzel hígítva. 70-90 nap elteltével a leszűrt folyadék már bor, de ezt még zárt edényben három évig érlelik a pincében, ekkor fejtik át palackba, ettől kezdve forgalmazható.
Borozgatás közben Hunóra végre elmondhatta Magúrnak, hogy mit üzent a kínai császár, - Dönts úgy, ahogy akarsz, én már mindenre fel vagyok készülve testileg, lelkileg. Ha rabságba küldesz, akkor azt ajánlom, hogy Laodikéét tartsd mindig Bence mellett, ő majd vigyázni fog rá.
Magúr komoly arcot vágott a helyzet fontosságát átérezvén. Mélyen elgondolkodva tanulmányozta a levelet, átérezte még azt is, hogy neki ebben a kérdésben fontos szerep osztódott, ő, mint a törzs főnöke most sorsdöntő határozatot kell hozzon.
Majd Hunórára nézett és elmosolyodott. Ezzel a mosollyal a lelkében már el is dőlt a kérdés megoldásának a válasza, mert ahogy ezt a szépasszonyt nézte, rögtön tudta, hogy nincs a világon olyan kincs, vagy fenyegető erő, ami arra kényszeríthetné, hogy szíve választottjától megváljon.
„Ennek a nőnek bármit megtennék, villant át az agyán a felismerés, bármit és az életem sem sajnálnám odaadni érte, ha kell”, de hangosan csak annyit mondott, hogy:
– Ne félj asszony, amíg engem látsz! Az új kínai császár gyenge ember, úgy hallottam, jellemben nem is hasonlít apjára, Vu Tura, aki minket legyőzött.
- Tudom, felelte Hunóra, úgy hírlik ott már az ágyasok vezetik az országot, kémeim szerint újabb hatalmi harcokra van kilátás a kínai udvarban, sok copfos fej fog porba hullani, az biztosra megjósolható.
- De ezzel a dolognak még nincsen vége, jól vigyázz Hunóra, a kínaiak bosszúállóak tudnak lenni, ezért bérgyilkosok, megjelenésétől kell tartanunk. Készülj fel a legrosszabbra. Sőt, még az sincs kizárva, hogy a senyőnk is beleszól a dolgok menetébe, ahogy én ismerem, a saját árnyékától is megijedne, hát még egy kínai császártól?
- Arra is gondoltam, hogy újabb testőröket, kell magam mellé vennem. Úgy tudom, a rómaiak jó kardvívók, a foglyok közül talán adhatna kend párat, amelyik a legjobbnak bizonyul én azt, …
- Én a rómaiakban nem bízok meg Hunóra! Ezeknek nincs lelkük, régen eladták azt kincsen, mindegyik a pénznek és hatalomnak él. De ez csak az egyik rossz, mert azon felül még le is néznek minket, barbároknak, vadembereknek tartanak minden hunt, legyen az gazdag, vagy nem. Olyannak tartanak minket, akik a civilizációt nem is ismerik. De miféle civilizáció az övék? Kegyetlenül lemészárolni azt, aki útjukban áll, a rabokat állat módjára dolgoztatják és éheztetik, és sorolhatnám „műveltségük” jellemzőit.
- Uram, válaszolta Hunóra, Laodikéé ért a nyelvükön, és ő segíteni fog ebben, mert hűségét és adottságait már régen bebizonyította nekem.
No, és aki a pénzt szereti, azt könnyű lesz megvásárolni, bár abban igaza van kendnek, hogy az ilyenekben teljesen megbízni soha nem lehet, így aztán ezeket meg a hun harcosaimmal kell majd felügyeltetnem.
- Igen, de még több katona is kell, mondta Magúr, egyre többet kell szereznem, hadseregem növelni kell, mert könnyen két, vagy három tűz közé kerülhetünk. Az a számításom, hogy még adok el állatokat a szomszéd törzsnek, úgy hallottam bajba kerültek a szárazság miatt, meg kell segítenem őket, és cserébe majd katonai segítséget is kérhetek, ha nagyon szorul a kapcánk, eben a nagy össze-visszáságban.
Laodikéé hamar megértette, hogy mit kér tőle az úrnője, és megígérte, hogy minden tudása szerint fog nekiállni a feladatnak, hogy római testőröket szerezzen.
*
Az elkövetkező napok eseménytelenül, és csendben teltek. Ment minden a maga megszokott kerékvágásában. A római foglyokkal való történések hoztak ugyan némi új élményt életükbe, de amúgy maradt minden a régiben.
Római foglyaik lassan beletörődtek új élethelyzetükbe és mind jobb lett a kapcsolat köztük és a fogvatatóik között. Az első ellenállási kísérleteiket, fenyegetőző magatartásukat, - hogy „majd jön értük a felmentő római légió”, - felváltotta egy együttműködőbb, mindenbe beletörődő viselkedési magatartásforma.
Az ünnepi hangulat sokáig megmaradt, bár a sok teendőjük miatt, nem mulathattak ők sem örökké. Aki állatokat tart annak nincs ünnep, se hétvége, se ünnepnap, az állatoknak enni kell, az álatoknak inni kel, az állatokra vigyázni kell, stb.
De nem mindenki ünnepelt szívből és lélekből a hunok közül, volt a törzs nyári rezidenciáján a szálláshelyek közt egy jurta, - előkelő formával, gazdagságot tükröző nagysággal és pompával, - amelyben nem ünnepeltek oly ujjongva, mint kellett volna. De visszafogottan is alig, csak úgy, né, tessék-lássék módra, nehogy nagy feltűnést keltsenek vele. Vagyis a nem tetszéssel és ellenszenvvel.
Tegze a Magúr első unokatestvére volt, ő lakott abban szolgáival és Ármányka nevű nejével, ágyasaival és katonáival, akik éjszaka a jurta körül felállított alvóhelyeken aludtak, nappal meg a jurta körül tartózkodva vártak parancsra.
Jó pár évvel idősebb is volt a törzsfőnöknél, Magúrnál, rangos vezérnek számított ugyan, de ez őt nem boldogította annyira, mint ahogyan kifelé mutatta.
- Látod, milyen lágy ember ez a Magúr, Hunóra azt tesz vele, amit akar, ennek mindenképpen jó? Ez hagyja magát vezetni.
- Az a kígyó még bajt hozhat ránk, válaszolta Ármánykának Tegze, én nem értem, miért jó az ennek a lábonalvónak, ha magunkra haragítjuk a kínaiakat. De még a rómaiakat is ezek dacára, hadd legyen még több ellenségünk.
8.
A kaptató végén felértek a dombra, megálltak, hogy az állatok megpihenjenek. Tegze lenézett a völgybe, a távolban még jól kivehetően látszott a tábor, és az azt körülvevő fűzes meg rekettyés.
Most, hirtelen olyan érzése támadt, mint aki rájön, hogy becsapták őt, és ezt szégyelli bevallani önmagának is, nemhogy mások előtt dicsekedne vele.
Lám, az éjjel sem aludt, mint más normális ember, hanem ezen az újabb mesterkedéseken rágódott. Mert valójában ő csak vaj volt a szendvicsben, hiszen igazából nem neki, hanem Ármánykának van baja Magúrral és nem neki.
A kedves olvasó talán most azt hiszi, hogy a kínai ágyas jelentéktelen személyének erőszakos halála nem okozhat, és nem is tud okozni semmiféle bonyodalmat a hun birodalomban, amikor Kr. e. 84-et írunk, mert a történelemórákon mi azt hallottuk, hogy régen az embert hamar kinyírták, nem becsülték, nem vették emberszámba, meg ilyenek.
Pedig tud okozni, s nem is kicsit.
Először is elsőrangú származása miatt az akkori íratlan szabályok szerint sérthetetlen volt. Meg aztán a szülei, rokonai persze, hogy a kínai császárig szaladtak bánatukkal, bosszúért kiáltva.
Másodsorban pedig vegyük figyelembe azt, hogy a hatalmi harcok, - amik sokszor rejtve működnek és csak elfekélyesedett stádiumban törnek hírtelen a felszínre – az ilyen „kis, értelmetlen” semmiségbe kapaszkodó elégedetlenkedők művészete.
A közelben megjelent egy barázdabillegető, kíváncsian forgatta apró fejecskéjét, majd elrepült, mert egyik fegyveres kavicsot dobott feléje, mire odaért a kő, már csak hűlt helyét találta a kismadárnak.
Három napja készülnek erre az útra, Magúr beleegyezett ugyan a távozásukba, - azt mondták rokont látogatni, mennek a szomszéd törzsbe, - de nem hitte el meséjüket, inkább megbízta egyik hűséges emberét Abost, hogy észrevétlenül kövesse őket.
Tegzéék terve az volt, hogy a pusztában új szálláshelyet keresvén, letáboroznak, és ott várják ki a senyő hadainak érkezését.
Az történt ugyanis, hogy Ármányka, a férje nevében, nagy titokban már elküldte a levelet a hunok senyőjének, Kölöntének, amelyben részletesen beszámolt Hunóra utolsó „meggondolatlan” tettéről (több is volt neki), annak következményeiről, és az általa javasolt megoldásról.
„Felséges Senyő uram, amint azt tudja nagyságod, - hiszen ismer engem kicsiny gyermek korától nagyságod, - az én szívemben nincsen sem bosszúvágy, sem nagyravágyás.
Csak a honi föld iránti törődésemből fakadó aggodalmaim vezetik eme rovó késemet most, amellyel levelet vések nagyságodnak, és azt remélem, hogy még időben cselekedve megállíthatjuk ama leselkedő veszélyt, amelyik egy esetleges kínai támadásból fakad, a kínai császár alattvalójának alattomos, és álnok meggyilkolása mián.
Kérem Nagyságodat, ne késlekedjék hadaival megjelenni, Magúr nagyurat arra kényszeríteni, hogy a kínai császár parancsának eleget téve annak feleségét Hunórát és annak engedetlen híveit megkötözve adja át a hun hadseregnek, hogy azután kiadhassuk személyüket a császár követeinek.”
Továbbá a levélbenTegze írnoka hosszasan ecsetelte a béke fontosságát a hunok számára, mivelhogy a múltbéli haszontalan és szükségtelen hadakozások felemésztették a haza emberi- és élelmiszertartalékait.
Egész nap vándoroltak, estig sem leltek táborozásra alkalmas helyet. A legnagyobb gond a víz volt. A végtelen sztyeppén nagy kincs a víz, mert kevés van belőle, főleg most, amikor szárazság miatt szenvedett ember, nővény és állat.
A hunok vándorlásainak egyik oka mindig is az ivóvíz volt. A végtelen füves, bokros pusztákon pont azért nem születtek nagyvárosok, vagy sűrűn lakott települések, mert nem volt elegendő ivóvíz.
Pedig a hunok nagy- és kisállattartó életmódja alkalmas volt nyersanyagot termelni mesteremberek százainak, ezreinek, mint például bőrműveseknek, szíjgyártóknak, nemezelőknek, satöbbi. De még piacot is biztosítottak a számukra, ezen életmódjukkal.
És azon kívül nagy igény volt a rézműves munkákra, rézcsatokra, díszekre, nyereg és hámokhoz szükséges vaspeckekre, horgokra. Sőt még fegyverkovácsokra, patkoló kovácsokra, famegmunkáló mesterekre is.
Tegze még emlékezett gyerekkorából azokra a drága rézből, bronzból készült harci szekerekre is, amiket még őriztek ugyan a nagyszülei, de már nem használták, csak sétákra, hiszen már régen kimentek a divatból. A lovas ember sokkal jobban tud mozogni a harctéren, mint a nehéz harciszekeres harcosok, akik a nehéz terepen, a szekerüket nem is tudják használni igazán.
Éjszakára letáboroztak, de csak ideiglenesen, azt tervezték, hogy reggel korán tovább indulnak, folyatatva a hosszabb idejű táborozásra alkalmas hely keresését.
*
Remus Tiberius római hadvezér, nehezen viselte a rabszíjat, büszkeségét és önérzetét alaposan megtépázta ez az új fordulat. Sikertelenségét a rossz szellemek aknamunkájának tulajdonította, szidta is az összes szenteket, lett légyen házi, vagy égi teremtmény.
Bízott abban, hogy a vezérei gondolnak rá és idejében fog érkezni a segítség, legalább két légió.
„De egy légió is elég lenne, hogy ezeket, a vad barbárokat, egy picit megtanítsa a civilizáció íratlan szabályainak a betartására. Mert én nem támadtam volna rájuk olyan orvul, mint ahogyan ők tették azt velem” gondolta magában.
Laodikéé megjelenése valósággal felvillanyozta az egész római társaságot. Pajzán, erotikus szavakat kiáltottak feléje és nagy hahotával nevettek annak zavarán.
Csakhogy Laodikéét nem olyan fából faragták, hogy eltűrjön bármi sértést, hirtelen haragra gerjedt és ilyenkor még Hunóra sem állhatott volna jót érte. Kitépte övéből a tőrét és a rab római hadvezér felé hajította. A tőr vészesen suhogva, sebesen haladt a célzott személy irányába és belefúródott a feje fölött lévő gerendába, de úgy, hogy a fejét is súrolta az illetőnek.
- Legközelebb a homlokodba küldöm, kiáltotta mérgesen és kirántotta a kést a gerendából.
A megszeppent rómaiak megnémulva nézték a fenti jelenetet, szóhoz sem tudtak jutni a meglepetéstől.
- Ügyes dobás volt, meg kell adni, és hatásos! – kiáltotta el magát Remus Tiberius, - honnan tudsz ilyen jól beszélni latinul? Tudtommal ti barbárok nem vagytok képesek a római nyelvet rendesen megtanulni. Na de, úgy látom, tényleg igaz az, hogy a kivételek a szabályt erősítik.
- Aki rab, az várjon a kérdésre, mert itt én kérdezek, ti meg csak válaszadással tartóztok itt, semmi másra nem vagytok feljogosítva.
Nagy csönd lett, a rómaiak hallgattak. Már megtanulták, hogy nekik, kuss kell legyen. Ellenkező esetben elszenvedhetik a következményeket.
Laodikéé elment, hogy aztán pár óra múlva újra visszatérjen.
Visszatért, mert hiszen feladat volt neki, ki kellett választani a legjobb, legügyesebb harcosokat, és persze a legmegbízhatóbbakat is, már amennyire megbízható tud lenni egy rab, főleg ha római az illető.
Laodikéé terve az volt, hogy felkeltse az érdeklődésüket, vagyis felcsigázza bennük szunnyadó kapzsiságukat és pénzt, gazdaságot, majd szabadságot ajánlva megnyerje őket az ügynek.
Remus Tiberiuszsal való kapcsolata nehézkesen indult, de nem adta fel.
Észrevette például, hogy a római naiv csacskabeszédekkel akarja traktálni, erre rögtön rászólt, hogy hagyjon fel ezzel, nem érzi, hogy a helyzet kezd komikussá válni?
– Ti rómaiak azt hiszitek, hogy a barbárok gyerekek? És engem is úgy akartok kezelni, mint egy gyereket? Röhögnöm kell rajtatok, mert valójában én látok magam előtt, most, egy nagy csecsemőt
A rómaiak vezére akkor átkapcsolt iróniába, Laodikéé ismételten erélyesen és kertelés nélkül rászólt, hogy a napnál is világosabban látszik, miszerint a római mást mond, mint amit gondol.
– Remus! Olyan ironikus vagy most, ezt se szándékosan teszed? Megígérsz mindent, miközben messziről lerí arcodról, hogy a pokolba kívánsz engem meg a hunokat. Így pedig nem leszünk jó viszonyban, csakhogy megtudd a jövőd, csak azért mondom.
- És te nem vagy hun?
- Nem vagyok hun, de ez most nem érdekes. Köntörfalazás nélkül elmondom neked, hogy van egy jó ajánlatom, ha meggondoltad, hogy elkezdesz minket is embernek nézni, levetkőzve beléd nevelt gőgösségedet és ellenszenvedet minden „barbár” iránt, akkor tárgyalhatunk az ajánlatomon.
(Folytatás következik)
