Doktor Buscaglia, Leo, Kalifornia szülötte, világhíres Nevelési Professzora a Dél Kalifornia Egyetemnek. Ezenkívül egy keresett és várva várt előadó, akinek leckéit messze földről vándorolnak meghallgatni, állójegy csak termekben. Kábel és közösségi televízióadók által, ország és világszerte sugárzott előadásai, milliók által élvezettek és szeretettek.
Ez a fordítás egy tiszteletadás részemről Leónak, akinek voltam szerencsés jelen lenni több előadásán is. Forrásul a Living, Loving & Learning című kötetét használtam, ami tíz év előadásaiból egy válogatás. Átélni, Szeretni és Megtanulni, ebben a sorrendben . . . Szerintem soha annyira nem volt fontos Leó üzenete mint manapság, amikor percről-percre messzebb kerülünk a szeretet fogalmától, s el kezdjük felejteni az ember mérhetetlen kapacitását a szeretetre.
Jánosi András
ELŐSZÓ
Nikos Kazantzakis szerint az ideális tanár aki magát használja hídnak s felkéri a diákjait, hogy menjenek át rajta, s miután megtették boldogan esik össze, s csak arra kéri őket, hogy teremtsenek magukból ők is hidakat.
Az előadások ebben a kötetben ilyen hidakat képviselnek. Egyszerűen csak ötletek. felfogások és érzések amiket örömest osztok meg. Azzal a megértéssel voltak előadva, hogy elfogadhatók, megünnepelhetők, elkerülhetők vagy egyenesen visszautasíthatók. Nem számított.
Azért vannak újramondva itt, hogy akik nem hallották először, hallhassák, vagy azoknak akik újra akarják hallani.
Örvendek, hogy megosztottam ezeket az ötleteket, jóllehet még most is csodálattal tölt el, hogy ezrek sereglettek meghallgatni őket. Számomra tíz örömteljes év növekedését és megosztását jelentik. Vissza gondolva, nem sajnálok semmit, és tudom, hogy jól vagy rosszul, több fog következni, mert meggyőződésem, hogy folytassam hidakat építeni.
Leo Buscaglia
BEVEZETÉS
Webster úrnak, aki úgy magyarázza a bevezetés szót, hogy előkészíti az utat egy könyvhez vagy előadáshoz, ezer köszönet. Milyen szép, hogy oly sokszor
meg voltam tisztelve, hogy "előkészítsem az utat" Leó Buscagliahoz, nyomtatásban és személyesen.
Egy korábbi alkalomkor írtam, hogy "Sok ragyogó arc embere ő - tanár, diák, író, olvasó, előadó, hallgató." Ezek közül, úgy tűnik, a legjobb példaképe a választott mesterségének - a tanításnak. Leo hatalmas lendülettel tanít, hatalmas őszinteséggel, és legfőképp, jó példával. "Hidd el nekem!" az üzenete sejteti, "Megmutatom, hogy milyen gazdag és becsületes lehet az élet!"
�lmas előadóterem - vagy a nappalijában a kandalló mellett - vagy egy darabka tengerpart - mind osztálytermek Leó számára, amíg azon szorgoskodik, hogy nevelje - hogy vezesse - minden életkorú diákját, az élet összes oldaláról. A Dél Kalifornia Egyetemen többször is megválasztották a fiatalok az Év Tanárjának, s persze, a fiatalok tudják.
Egy barátom és én Leó elé mentünk a reptérre, egy szép nap, és ahogy ő távolodott a futószalag felé, hogy a csomagját felvegye, egy öregebb úr lépett hozzám s megkérdezte.
- Ki az az ember?
Amikor röviden bemutattam neki Leót, felsóhajtott, s mondta.
- Tudtam, hogy valaki kivételes. Úgy látszott mintha dolgozatokat javított volna egész úton, és mindegyikre mintha írt volna valami olyasmit, hogy "Gyönyörű!", "Kitűnő!", "Fantasztikus!". Soha senki nem írt még hasonlót sem egy dolgozatomra sem. Pedig szerettem volna.
Amit ez a helyes kis öregember látott, az egy kiemelkedő hivatásos volt, valamelyest megváltozott. A valamikor azonnali és félreérthetetlen "igen", manapság, helyesebben, "Igen - és nem"
- Igen - nem szükséges neki a közönség nagy vagy kicsi, hogy lelkes legyen, vagy elgondolkozó és elgondolkoztató, és nevettető, és bölcs. Igen - az emberi lehetőségek iránt érzett felelőssége, amit a hallgatói kihallanak a szavakból, mélységes és igazi. Igen - ő legalább olyan jól érzi magát mint akárki az előadóteremben vagy zsúfolt szobában. Igen - ő mindig türelmetlen a testekkel, lelkekkel és szándékokkal amelyek aludni készek. Igen - tiszta és egész szívvel hiszi, hogy " Mi oly sokkal többek vagyunk mint amennyik vagyunk!" És igen, egyike a kedvenc szavainak a szótárból - Igen! ( az irataim közt van egy levél tőle ami bizonyítja az álláspontomat. Azt írja, hogy: Kedves Betty Lou, igen, igen, igen! Szeretettel, Leó)
De nem, nem mindig "ilyen", mert ha ilyen lenne, nem lenne több mint egy kedves szereplő - keresett, népszerű és mérhetetlenül szórakoztató, de csak egy üzenettel. Semmi sem lehetne távolabb az igazságtól. Leó üzenete, habár általános igazságokon alapszik, állandóan változik, növekszik, új dimenziókat vesz fel, mélyül, mindannyiunktól újabb erőfeszítéseket igényel.
Honnan jön ez az örökös növekedés? Mi a forrása? Emberek - régi és új barátok. Könyvek - és a varázslók meg varázslónők akik írják őket. A természet - az alapfokú példája a változásnak, növekedésnek és szépségnek. A tanáraitól - a keleti kultúra hatalmas csodáitól - és diákjaitól - és gyermekektől. A végtelenség zenéjétől. Elképzelem Leót mind egy nagy és vastag itatóspapírt, és semmi sem menekül ráírni magát villámgyors tekintetére, kimeríthetetlen intellektualitására, és hatalmas szívére. munka közben, egy, aki becsületet kölcsönöz a mesterségének, s akit cserében kollégái s diákjai megbecsülnek.
Ugyanaz az odaadás és szeretet tükröződik hatalmas írásművében is. A szaktanácsadást meghatározó munkája: Rokkantak és szüleik: egy tanácsos nehézségei, egyik diákja szerint: "Az egyetlen tankönyv ami valaha is megsiratott". Kezdve az 1972-ben közölt Szeretet-tel, az 1978-ban közölt Emberség - ig (s tovább), a könyvei óvatosan megteremtett csodái az oktatásnak, bőségesen megszórva melegséggel és hevültséggel, és igen, türelmetlenséggel a "csendes kétségbeesésben" elpazarolt életek tájképei láttán.
Többször is az évek során amióta ismerem Leót, valaki azzal a kérdéssel állított meg, hogy
- Igazán ilyen ő? Mindig?
A kérdés őszinte és komplikált. És úgy érzem, hogy a válasz az első óta,
valamelyest megváltozott. A valamikor azonnali és félreérthetetlen "igen", manapság, helyesebben, "Igen - és nem"
- Igen - nem szükséges neki a közönség nagy vagy kicsi, hogy lelkes legyen, vagy elgondolkozó és elgondolkoztató, és nevettető, és bölcs. Igen - az emberi lehetőségek iránt érzett felelőssége, amit a hallgatói kihallanak a szavakból, mélységes és igazi. Igen - ő legalább olyan jól érzi magát mint akárki az előadóteremben vagy zsúfolt szobában. Igen - ő mindig türelmetlen a testekkel, lelkekkel és szándékokkal amelyek aludni készek. Igen - tiszta és egész szívvel hiszi, hogy " Mi oly sokkal többek vagyunk mint amennyik vagyunk!" És igen, egyike a kedvenc szavainak a szótárból - Igen! ( az irataim közt van egy levél tőle ami bizonyítja az álláspontomat. Azt írja, hogy: Kedves Betty Lou, igen, igen, igen! Szeretettel, Leó)
De nem, nem mindig "ilyen", mert ha ilyen lenne, nem lenne több mint egy kedves szereplő - keresett, népszerű és mérhetetlenül szórakoztató, de csak egy üzenettel. Semmi sem lehetne távolabb az igazságtól. Leó üzenete, habár általános igazságokon alapszik, állandóan változik, növekszik, új dimenziókat vesz fel, mélyül, mindannyiunktól újabb erőfeszítéseket igényel.
Honnan jön ez az örökös növekedés? Mi a forrása? Emberek - régi és új barátok. Könyvek - és a varázslók meg varázslónők akik írják őket. A természet - az alapfokú példája a változásnak, növekedésnek és szépségnek. A tanáraitól - a keleti kultúra hatalmas csodáitól - és diákjaitól - és gyermekektől. A végtelenség zenéjétől. Elképzelem Leót mind egy nagy és vastag itatóspapírt, és semmi sem menekül ráírni magát villámgyors tekintetére, kimeríthetetlen intellektualitására, és hatalmas szívére.
Annyira biztos az élet győzelmében, hogy felöleli a változásokat, s mások kényelmes belenyugvásából gúnyt űz. Atlantic City-re emlékszem, egyszer amikor találkoztunk, egy olyan késő délutáni összejövetelen ami úgy tűnik az élete a konferenciáknak. Büszkén, s az a gyanúm, hogy kissé hivalkodva, ömledeztem neki arról, hogy mikkel voltam elfoglalva utolsó találkozásunk óta. Türelmesen végighallgatott, s szúrós apró szemeit rám szegezte, mondván: "Betty Lou, be kell fejezd egyszer azokat a dolgokat csinálni, amiről tudod, hogy olyan jól tudod csinálni, s meg kell próbálni valami újat". Nyomban hazatértem, lemondtam minden kötelezettségemet, s mindenről amiről tudtam, és azonnal vadonatúj (s kissé félelmetes) dolgoknak fogtam neki, s életem legjobb szakasza következett. Hallgatok Leóra? Mérget vehetsz rá! S az volt a küldetésem ismeretségünk, és barátságunk ideje alatt, hogy mindenkit arra intsek, hogy hallgasson rá! És figyeljen oda! Eszével is és szívével is!
És nem - nem mindig "olyan" - mert könnyű lenne azt hinni, örökös erősítésre éhes a tömegektől, amik úgy tűnik, kísérik mindenhová. Soha, senkivel nem találkoztam, aki oly gyorsan és oly messze el tudott tűnni, mind Leó amikor úgy érezte, hogy új erőt kell gyűjtenie, jelenlétét és életerejét kell megerősítenie. S az lehet egy este a lakásának a magányában, egy nyár egy messzi nyaralóban egy távoli oregoni folyón, vagy lehet egy év egy szigeten csak a maga és azok a bölcsek táraságában akiktől tanulni szándékszik. Nagyon magányos ember, de magánya nem egy megfutamodás valamitől, hanem egy közeledés valamihez, egy időhöz, ami szükséges az újraébredéshez, az érzékek felajzásához, és a szellemi és "agyi" (intellektuális) növekedéshez, íveléshez.
Végül is a kérdés, hogy "igazán ilyen ő?" hordoz egy emberi legendáris sejtetést. Nem legenda ő - hanem ízig vérig ember, tősgyökeresen emberi, aki néha megbotlik és elesik velünk együtt, aki átvészeli a bürokrata húszadik század bonyolultságait velünk együtt, aki magányos gyötrődés pillanatait éli át velünk együtt, és aki képes haragra és dühre velünk együtt, a körülöttünk történő kisebb-nagyobb embertelenségekre.
És velünk együtt, de nem úgy mint mi, úgy tűnik mintha ő győzedelmeskedne az emberségében, az esendőségben, tökéletlenségben és nevetségességben ami emberséget jelent.
Az emberről beszéltem inkább mint a könyvről, habár sokkal közelebbről ismerem a másodikat mint az elsőt. Persze ismerni az egyiket azt jelent, hogy ismerni mindkettőt, legalábbis részben. Hagyni fogom, hogy a kitűnő tartalom beszéljen magáért, és én csak "előkészítem az utat", hogy légy kész egy kiváló kalandra ahol Leóval fogod ünnepelni az életet.
Betty Lou Kratosville
Szeretet, mint viselkedés szabályzó
Örömmel tölt el, hogy végre olyan valaki mutat be, aki ki tudja mondani a nevem. Szeretek a nevemről beszélni, mert egyike azoknak a gyönyörű talián neveknek, amelyikben megtalálható az ábécé összes betűje. Kibetűzve B-u-s-c-a-g-l-i-a, de úgy ejtik, mint mindent. A legjobb volt, azt hiszem, legalábbis ami a bemutatkozást illeti, amikor, egy hosszú távú telefonbeszélgetéshez használtam. A vonal foglalt volt, s a kezelőnő a központban azt ígérte, hogy ahogy a vonal felszabadul, azonnal visszahív. Amikor visszahívott én vettem fel a telefont, s így szólt belé:
- Meg tudná-e mondani Miszter Box . .o . . kapunak, hogy a telefonvonala üres most.
- Lehetséges, hogy az a név Buscaglia (Buszkájliá)?
- Drága uram, tőlem bármi a csoda is lehet!
Azért vagyok ma itt, hogy a szeretetről beszéljek, s én ezt "Szeretet az osztályteremben"-nek hívom. Ti igazán nagyon bátrak vagytok, hogy megengedtétek nekem, hogy én idejöjjek s a szeretetről beszéljek nektek az előadásomban. Legtöbbször el kell rejtenem, vagy legalább valamit hozzá kell, hogy adjak. Tudjátok: "Szeretet vessző, mint viselkedés szabályzó" S akkor úgy nagyon is tudományosnak hallszik s senkit sem ijeszt meg. Pontosan úgy, mint amikor a "Szeretet" osztályomat tanítom az egyetemen. A tanár kollégáim nem mulasztják el vihogni s megkérdezni, amint a folyósón találkozunk, hogy: "Hej Leo, Szombaton van gyakorlat-órád a laborban?" Én csak biztosítom őket, hogy nem úgy van.
Szeretnék egy kis bemutatást adni nektek, hogy hogyan is jöttem én ahhoz az ötlethez, hogy szeretet az osztályban. Öt éve a Nevelési Főiskola dékánjának az irodájában ültem. Ő egy nagyon hivatalos ember egy hatalmas íróasztal mögött. Én akkor hagytam ott a munkámat, mint Speciális Oktatási Igazgató, egy nagy iskola központban, Kaliforniában, épp elhatározva, hogy vissza kell térnem az osztályba tanítani, mert az igazgatás nem az én tál tésztám. Én leültem és ő kérdezett:
- Buscaglia, mit szeretnél mához öt évre csinálni ?
Gondolkodás és habozás nélkül mondtam neki:
- Egy osztályt szeretnék szeretni tanítani.
Egy szünet következett, s olyan csend, mint amilyenben ti ültök most. Majd a torkát köszörülte s kérdezte:
- Mi mást?
Két évre rá, már tanítottam egy olyan osztályt. Húsz diákom volt. Most van kétszáz diákom s egy várólistám hatszáz névvel rajta. Amikor utoljára osztályt nyitottunk az első húsz percben, a jelentkezés ideje alatt, teli volt. Arról tanúskodik ez is, hogy micsoda lelkesedés és izgatottság övez egy osztályt a szeretetről. Mindig meglepő számomra, hogy akárhányszor a Nevelési Eljárásmódi Bizottság összeül, hogy az amerikai nevelés céljait megbeszéljék, az első cél mindig önértékelés, és saját vállon-veregetés. De még hátra marad, hogy olyan osztályt találjak, aminek a neve, például, "Ki vagyok én? 1,A", vagy "Mit keresek itt? 1,A", vagy "Mik az ember iránti felelősségeim? 1,A", vagy akár "Szeretet 1,A" Tudtommal mi vagyunk az egyetlen iskola az országban, s lehet az egész világon egy olyan tantárggyal, hogy "Szeretet 1,A", és én vagyok az egyetlen professzor elég bolond, hogy tanítsam.
De nem tanítom ezt az osztályt. Tanulom. Leülünk egy nagy szőnyegre mind, s dumálunk két órát. Általában az éjszakába nyúlik, de legalább a két hivatalos órán mindenki részt vesz, és megosztjuk a tudásunkat, mert az a feltétel, hogy a szeretet tanult dolog. Pszichológusok, szociológusok és antropológusok évek óta azt mondják, hogy a szeretet tanult. Nem valami, ami csak úgy, a levegőből lesz. Az az érzésem, hogy mi hiszünk nekik, s azért van annyi bajunk, amikor emberi kapcsolatokról van szó. És ki tanít minket szeretni? A közösség, amiben élünk, s az elég változatos. A szüleink tanítottak szeretni. Ők voltak a legelsők, de nem azt jelenti, hogy a legjobb tanáraink. Mi elvárhatjuk, hogy a szüleink tökéletesek legyenek. A gyermekek mindig azzal az elvárással nőnek fel, hogy a szüleik tökéletesek legyenek, s nagyon kiábrándultak, elkeseredettek és valóban dühösek, hogy ezek a szegény és nagyon is emberi teremtések nem azok. Lehet, hogy akkor érünk igazán a felnőttek soraiba, amikor meglátjuk, hogy ez a kettő, ez az asszony és ez az ember, csak közönséges emberi teremtések, és fennakadásaikkal, félreértéseikkel, gyengédségükkel, sajnálatukkal, örömeikkel együtt elfogadjuk őket. A nagy dolog az az, hogy ha mi már megtanultunk szeretni ezektől az emberektől és ettől a közösségtől, azt vissza tudjuk csinálni s újratanulni, ami mérhetetlen reménnyel tölt el. Mindannyiunk számára van remény, de valahol útközben ,meg kell tanuljunk szeretni. Szerintem, amiket itt mondok már eleve bennünk van, s ezért semmi sem fog meghökkentően új lenni. Amit fogsz találni az, hogy valakinek lesz annyi mersze, hogy fel álljon, s a szemedbe mondja, s pont ezért elengedje benned, hogy tudd kérdezni:
- Így érzem magam, és nem tudom, miért lenne helytelen így éreznem magam?
Nagyon érdekes, de amikor öt éve először kezdtem beszélni szeretetről, igazán nagyon magányos ember voltam. Emlékszem amikor, és itt is vannak azon az első közönségből, amikor felálltam egy másik egyetemen tanító kollégámmal, egy beszélgetésben a viselkedés megváltoztatás és hatás közti különbségről. Miután én eleget sírtam és üvöltöttem a szeretetről, ez az úriember felém fordult és azt mondta, hogy "Buscaglia, te nem számítasz". Azt hiszem, én vagyok az egyetlen ember, akit úgy tudok számon tartani, hogy nem számít. És ez klassz! De nem annyira magányos most, mert egyre többen fordulnak a hatás felé és tanulmányozzák.
Számomra egyik döntő fejlemény az volt, amikor megtaláltam Leonard Silbermann könyvét: Válság az osztályteremben (Crisis in the Classroom). Ha még nem olvastad, tedd, fantasztikus. Meglehet egyik legfontosabb könyv lesz a nevelésben. Máris a bestseller listán van. Bárki, akit érdekelnek a gyermekek, szülőket beleértve el kell olvasnia Silbermann könyvét. Mindenki által elérhető kell legyen. Ez a könyv egy hároméves Carnegie Ösztöndíj eredménye, amit Leonard Silbermannak adtak, aki egy kitűnő szociológus és pszichológus, hogy kikutassa az amerikai nevelés állapotát manapság. Ő eldöntötte, hogy a nevelés Amerikában mindenki számára elérhető, és elég jó munkát végzünk , ami az olvasást, írást, aritmetikát és betűzést illeti. Elég jók vagyunk ezekben. De abban, hogy egyénekből embereket neveljünk, keservesen megbuktunk. Csak szét kell néznünk és nagyon is látható. A hangsúly feltétlenül a rosszabbik szótagra került.
Első évemben az USC-n (University of South California) tanítottam egy osztályt. Csodálatos dolog – elképzelem, mindenki úgy érzi, mint én - de egy rezgést érzel a közönségből jönni. Dolgok történnek közted s a közönség között, hogyha hozzájuk és nem feléjük beszélsz. Bámulatos lenne, ha valaha le tudnánk ülni és igazán beszélni, ezek a behemót előadások helyett. De így is tudod, hogy vannak arcok egy közönségben, amik kiugranak eléd, vannak testek, amik rezdülnek. Hogy elérd és elérjenek. Egyszer-egyszer, amikor támogatásra van szükség, rájuk összpontosítasz, s megajándékoznak egy mosollyal, ami azt mondja: "Jól megy, ember, csak így tovább!" S olyankor sok mindenre képes vagy. Hát volt egy ilyen személy ebben az osztályban, egy gyönyörű fiatal leány. Mindig a hatodik pad körül ült, s bólogatott. Amikor mondtam valamit, ő válaszolt: "Ó, igen!" Néha majdnem hallottam, amikor csodálkozva mondta, hogy "Hú!", s valamit írt a füzetébe, s én szoktam gondolni, hogy "Ó, én tényleg megérintem a beszédemmel - valami szépséges történik közöttünk, ez nagyon jó lesz, így jól tanul", stb. S akkor egy szép nap nem jött többet. Nem tudtam elképzelni, mi történhetett vele, és vártam, és lestem, hogy hátha, de nem jött. Végül is a Nők Dékánjától megkérdeztem. "Nem hallottad mi történt? . . ." ez a fiatal hölgy, akinek a dolgozatai egyenesen briliánsok voltak, akinek vágott az esze, mint a borotva, s akinek olyan alkotóképessége volt amilyent még nem is álmodtál . . .kiment a Pacific Palisades-nél az óceán partjára, oda, ahol éles sziklák esnek a tengerbe. Leparkolta az autóját, kisétált, s egy ilyen éles szikláról leugrott, és szétcsattant odalenn a köveken. Még mindig bánt és azt gondoltam - mit teszünk, mi a fiataljaink fejét töltve adatokkal, elfelejtve azt, hogy ők emberek, hogy ők is emberi teremtések?
Carl Rogers, nem is olyan rég, ugyanezt mondta a vonat lekéséséről. Azt mondta, hogy:
" - Tudod, én nem hiszek abban, hogy valaki valakit tanított valamire. Igazán, kétségbe vonom a tanítás eredményességét. Annyit tudok biztosan, hogy bárki, aki akar tanulni, fog. És lehet, hogy egy tanár egy elősegítő, egy személy, aki dolgokat letesz és megmutatja az embereknek, hogy milyen gyönyörű és izgalmas mindez és arra kéri, hogy egyenek."
Annyit tudsz csak tenni - nem tudsz valakit arra kényszeríteni, hogy egyen, bármennyire akarod. Soha tanár nem tanított senkit semmire. Az emberek maguktól tanulnak. Ha megnézzük az "educator" ( nevelő - tanító) szót, a latin educare - ból jön, és azt jelenti vezetni, utat mutatni. Azt jelenti, hogy lelkesen vezess, hogy megértsd magad, és tedd mindezt mások elé, és mondd: "Nézzétek milyen szép mindez. Gyertek egyetek velem." Emlékezzetek mit mondott Mémi nagynéni (Aunty Mame): "Az élet egy díszvacsora, és a legtöbb átkozott étel halálra éhezik." És én kezdek gondolkodni, és egyre könnyebb, mert egyre többen, mint Silbermann, mondják ki ugyanezt és többé nem annyira nagy hülyeség .
Sorokin, egy nagy szociológus A szeretet útjai és ereje (The Ways And Power Of Love) című könyvének a bevezetőjében mondja:
" - Az értelmes agyak, a mi eszünk, nem hisz a szeretet erejében. Nekünk valami szemfényvesztésnek tűnik - ön-ámításnak hívjuk, az emberek eszének a kábítószerének, idealisztikus gondolatoknak, és tudománytalan illúzióknak. Mi, részre hajlók vagyunk minden feltevés ellen, ami a szeretet erejét bizonyítaná a többi pozitív erőben, az emberi viselkedésben és személyiségben, a biológiai, szociális, erkölcsi és tudományos fejlődésben, befolyásolva a történelmi események irányát, közösségi intézményeket és kultúrákat alakítva."
És utána folytatja, hogy megmutassa tudományos dolgozatokkal, hogy az úgy is van.
Milyen szégyen, ha azt hiszitek, hogy csak az létezik, amit tudománnyal meg lehet magyarázni. Igazán sajnállak, hogyha az irányít csak, amit meg tudsz mérni, mert engem csodálattal tölt el a mérhetetlen. Engem az álmok is izgatnak, nemcsak az, ami megfogható. Meg se hess ami megfogható. Azt látom. Jól van, ha akarod, akkor mérd, az sem érdekel, ha életed végéig egyebet sem csinálsz, engem az érdekel, amit nem látok. Oly sok minden van, amit nem látunk, nem érinthetünk meg, nem érzünk, nem értünk.
Azt képzeljük a valóság ez a doboz, amiben vagyunk, de nem igaz, higgyétek el nekem. Néha nyisd ki az ajtót és nézz körül, mennyi minden van odakint. A mai álom a holnap valósága lesz. S mi elfelejtettünk álmodni
Nemrég Fuller Buckminster volt itt az iskolában, és ez a csodálatos öregember itt állt előttünk csak egy apró, kis mikrofonnal - nem volt tábla, jegyzetek, semmiféle ábrázoló szer - és beszélt nekünk, megigézett a beszédével egy három-négyezer fős közönséget, három óra tizenöt percen keresztül, megállás nélkül. Gyönyörű dolgokat mondott reményről, és a jövőről, s így fejezte be: "Mérhetetlen reménnyel nézek a holnap elé. És a reményemet három dologban tartom - Igazság, Fiatalság, és Szeretet." S akkor levette a hajtókájáról a kis mikrofont és lesétált a színpadról. Igazság, Fiatalság és Szeretet. Ezek a dolgok válnak a mi reményünkké holnapra.
Azt hiszem, az emberek kezdenek felfigyelni erre a szeretetnek hívott dologra. És most szégyentelenül teszik. Azt mondják, "lehet, hogy vissza kell ide jönnünk". Silberman mondja, hogy "a hatás hiányzik. Az iskolák örömtelen, esztelen helyek, ahol a gyermekeinkből van kifolyva az alkotóhajlam s az öröm." A legboldogabb helyek kellene legyenek a föld színén, mert tudjátok, tanulni a legnagyobb öröm. Hogy valamit tanulhatsz, az fantasztikus, mert mind ahányszor valamit tanulsz, valami újjá válsz. Semmit sem tudsz tanulni anélkül, hogy ne kellene átrendezz mindent, ami vagy a körül, amit tanultál. Így hát szeretnék nektek beszélni arról, amiről én hiszem, hogy szerető ember. Azt is mondhatnám, hogy a szerető tanár, de nem kedvelem a kifejezést. Mert tudjátok, nemcsak tanárok lesztek, hanem legfőképp emberek. A gyermekek azonosulnak az emberekkel, de óriási nehézségeik vannak tanárokkal azonosulni. Amikor kezdesz úgy viselkedni, mint egy tanár, kezdesz olyan dolgokat mondani, amiket később szeretnéd, ha nem mondtál volna.
Mi tanárokat képzünk. Mi tanárokat képzünk mindegyre és kiküldjük őket, mint gyönyörű embereket. És akkor osztályokba tesszük őket és tudjátok, mit jönnek vissza mondani? "Azon kapom magam, hogy azokat a rémségeket mondom, amiket utáltam az én tanáraimban, hogy "Mary-re várunk!", "Johny, rád várunk!", "Ó, szeretem, ahogy Johny ül!" És tudod mit? Szinte látni lehet, ahogy a kis Mary üldögél odabenn, s gondolja, hogy "Csak várj vén bolond!" Mary-re várunk . . .És mégis, ilyen helyzetekben találjuk magunk. Az osztály előtt járkálunk fel-alá, s a legtöbb beszédet mi csináljuk,mert mi vagyunk a tanárok. És még mindig hiszünk abban a megtévesztésben, hogy valamit tanítunk. A gyermekek fognak tanulni. Annyit kell csak tenned, hogy vezesd őket. Az a dolgod.
Mi megbukunk a nevelési iskolákban, mert mi nem segítjük a tanárainkat abban, hogy levetkőzzék a tanárságot, és emberekké váljanak elfogadva azt, hogy ők csak vezetők. Amennyire ezt elfogadják, annyira lesznek sikeresek az osztályban, mert a gyermekek felismernek egy vezetőt. Én most felvetek néhány gondolatot, amiről én hiszem, hogy szeretet, és ha akarod, csatold hozzá a tanárhoz, tőled függ. De engem jobban érdekel az, hogy kicsoda a szerető személy.
Leges legelőszőr is azt kell hinnem, hogy lehet a legfontosabb dolog az, hogy ez a szerető személy szeresse önmagát. Na most az emberek fel fognak ülni és megkérdik: "Aha, mit ért Buscaglia ez alatt?" Én nem beszélek öndicséretről. Én nem beszélek arról, hogy állj a tükör elé s mondd:" Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a vidéken?" "Milyen igazad van , tükröm!" Tudod, hogy nem erről beszélek amikor azt mondom személy aki szereti önmagát. Amikor arról beszélek, hogy valaki szereti önmagát ,akkor arról beszélek, aki csak azt adhatja oda, amije van, úgyhogy legjobb lesz, ha nekifogtok szert tenni valamire. A legjobban nevelt, a legbriliánsabb, a legsokoldalúbb, a legérdekesebb, a legalkotóbb személy akarsz lenni a világon, hogy aztán el tudd ajándékozni, s csak azért van mindened, hogy oda tudd adni.
"Nem tudok tanítani semmit, amit nem tudok." Ez a leghülyébb, legbolondabb, legkönnyebb dolog, amit mondhatsz. És mégis mondanunk kell, mert ha egy csoport előtt állok, az lesz a legjobb, ha tudok nekik mondani valamit. Hogy ha egy osztályt tanítok tanulási fogyatékosságról, akkor jobb, ha tudok valamit a tanulási fogyatékosságról. És csak azt tudom tanítani az osztályomnak, amit én tudok. Ezért ha egy nagy tanár akarok lenni tanulási fogyatékosságról, akkor kell tudnom minden lehető apróságot, amit találok a tanulási fogyatékosságról. És a legszebb dolog, ami létezik az, hogy megtaníthatok mindent, amit tudok ennek az osztálynak, s mégsem veszítettem el semmit - még mindig tudom, amit tudtam. Úgyhogy nem odaadásról van szó, hanem megosztásról. Azt mondta Fuller valamelyik este, hogy: "Hogy, mindent, amit tudok, megtanítsak nektek, elég lenne 15 óra." Képzeld el ezt az okos fantasztikus agyat - ezt a nagy tudós filozófust. "Tizenöt óra és megtanítlak mindenre, amit tudok." És ha megtörténik, akkor ő nem veszített semmit abból, amit tudott: még mindig tudja.
Ugyanez a helyzet a szeretettel. Ha alkalmam lenne megismerni minden egyes személyt ebben a szobában, akkor szeretni tudnálak mind egyformán az óra végéig, s mégis ugyanannyi szeretet és szeretni lehetőség lenne bennem, mint ebben a pillanatban. Semmit sem veszítenék. De először ennek a szeretetnek bennem kell lennie. Hogy ha a szeretetem ideges, birtokló, beteg, akkor csak ideges, birtokló, beteg szeretetre tudnálak tanítani. Ha valamiről a tudásom átfogó és végtelen, azt tudnám nektek adni. Szóval a saját magam iránti felelősségem az, hogy magam hatalmassá tegyem, tele tudással és tele szeretettel és megértéssel, tele gyakorlattal és minden más jóval hogy nektek tudjam adni, hogy ti onnan induljatok. Senki sem jár a szeretet osztályomba egy évnél tovább. Csak egyéves a tanfolyam. Elveszed, amit én tudok adni, hozzáteszed a tiedet, s kimész, s alkotsz valami gyönyörűt. Én személyiséget látok például, nem ahogy egy pszichológus vagy egy szociológus vagy egy antropológus látja, hanem valami, amit sok ideje hiányolunk. S az a valami egyediség. Én mindenkit úgy látok, mint egy páratlan egyént, aki magában hordoz, jobb név hiányában egy X elemet. Valami, ami benned van, és benned van csak, ami különbözik másokétól, ami arra késztet, hogy másképp láss, másképp érezz dolgokat, mint más. Én azt hiszem mindannyiunkban megvan ez, s csak azt remélem, hogy valahol utjaidban találkoztál valakivel, aki segített neked kifejleszteni. Mert lehet, hogy a nevelés alapja nem az, hogy megtöltsünk tényekkel, hanem az, hogy segítsünk felfedezni az egyéniségedet, s segítsünk kifejleszteni, hogy tudd elosztogatni.
Képzeljétek, milyen lenne ez a világ, ha mindenki ebben a szobában arra lenne bíztatva, hogy egyéni ember legyen. De tudjátok nekem, hogy tűnik? Hogy a nevelés alapja az, hogy mindenkit olyanná neveljünk, mint mindenki más. És amikor végeztünk, akkor nagyon szerencséseknek valljuk magunkat, tényleg. Szinte naponta látod: "Nem vagyok kíváncsi az egyediségedre. Az érdekel, hogy sikerült-e nekem magamat adnom neked és amennyire tudsz engem majmolni annyira sikeres tanár voltam."
Mindig elmondom a történetet az állatiskolával, egy isteni kis történet évek óta a nevelők rendelkezésére. Mindig nevetünk rajta, de soha semmit nem teszünk róla. Egy nyuszi, madár, hal, mókus, kacsa és hasonlók elhatározták, hogy iskolát kezdenek. Leültek, hogy kiírják a tantervet. A nyuszi erősködött, hogy szaladás feltétlenül a tantervben kell legyen. A madár a repülés mellett kardoskodott. A halnak úszás kellett feltétlenül. A mókus a merőleges fáramászás megrögzött híve volt. Az összes többi állat a saját specialitását akarta betenni és mindent bele is tettek, de akkor azt a győzedelmes hibát követték el, hogy minden állatot köteleztek minden tantárgyra. A nyuszi fantasztikus szaladó volt, senki sem tudott olyan jól szaladni, mint ő. De bizonykodtak, hogy nagyon jó intellektuális és érzelmi fegyelmet ad, ha a nyuszi megtanul repülni. És addig bizonykodtak, amíg elhitették a nyuszival is, hogy jó lesz, ha megtanul repülni, és kirakták jó magasan egy ágra s mondták neki, hogy :"Most repülj nyuszi!" S szegény öreg nyúl leugrott, eltörte a lábát s szétcsapta a koponyáját. Agysérülést szenvedett s utána bizony szaladni sem nagyon szaladt többet. Szóval kitűnő helyett csak jót kapott szaladásból s kegyelmesen kapott egy elégségest repülésből, mert legalább megpróbálta. És a tanterv bizottság boldog volt. Hasonlóan a madárral is. Madarunk tudott repülni, mint egy hülye, le s fel, körbe-karikába, de addig erősködtek, hogy tanuljon lyukat ásni, mint egy vakondok, amíg meg nem próbálta. Persze a csőrét is és a szárnyait is ripityára szaggatta, hogy többet nem tudott repülni. Boldogok voltak neki is elégségest adni repülésből. És így tovább. És tudjátok ki volt a legjobb mindenből? Egy tanulási fogyatékos vízisíkló, mert minden, amit megpróbált legalább úgy látszott, hogy sikerült neki. A bagoly kiesett az iskolából és ma nemet szavaz minden iskolai adó kérdésre választásokkor.
Mi mind tudjuk ez nincs rendjén, s mégsem teszünk róla semmit. Zseni lehetsz. Te lehetsz a világon az egyik legnagyobb író, de nem kerülsz be az egyetemre, mert nem tudsz időmértékben írni. Vagy trigonometriából nincs elégségesed. Nem tudsz középiskolából kikerülni, ha nem mész át ebből és ebből. Elemi iskolában megbuktatnak, ha nem vagy elégséges ebből és ebből. Nem kérdés, hogy milyen egyéniség vagy. Nézd meg a megbukottak listáját. William Faulkner, John F. Kennedy, Thomas Alva Edison, Albert Einstein. Eh, kit érdekel?
"Nem akarok merőleges fára mászást tanulni, soha nem fogok merőlegesen fára mászni. Madár vagyok. Fel tudok repülni egyenesen a legtetejébe anélkül, hogy másznom kéne."
" Kit érdekel, hogy milyen intellektuális önfegyelmet ad?"
Mint egyének, sohasem szabad megelégednünk, hogy olyanokká váljunk, mint bárki más. A rendszer ellen kell harcolnunk.. Például művészi felügyelők. (Semmi bajom a művészi felügyelőkkel. Sajnálom szegény öregeket) Emlékszem, amikor az elemi iskolámba jöttek volt. Biztos te is emlékszel. Adtak papírt s ceruzát s nagyon izgalmas volt. Művészóra következett. A színes ceruzák előtted voltak, s te a kezed hátra tetted, s vártál. S nemsokára ez a szegény zilált nő rohant be az osztályba, s sietett, mert ma már ez a tizennegyedik osztályban volt művészetet tanítva. És berohant félrecsúszott sapkájában, és keményen szuszogva rikácsolta: "Jó reggelt fiuk és leányok, ma egy fát rajzolunk.." S az összes gyerek egyszerre: "Juj be jó! Fát fogunk rajzolni!" S akkor a táblára egy zöld krétával egy nagy zöld micsodát rajzolt. S akkor barna krétával nyelet rajzolt neki s a nyél köré néhány vonalat rajzolt fűnek. S azt mondta "tessék, ez egy fa" S az összes gyerek egyszerre bámult rá, hogy az nem fa, hanem nyalóka. De ő mondta, hogy fa, és tessék egy fát rajzolni. S nem igazán azt mondta, hogy fát rajzoljunk, hanem azt, hogy az ő fáját rajzoljuk. S minél hamarabb rájöttél, hogy azt mondta, hogy az ő fáját rajzold, s tudtál egy nyalókát rajzolni, annál hamarabb kitűnőt kaptál.
De itt volt kis Janika, aki nagyon jól tudta, hogy az nem volt egy fa, mert ő gyakorlatból ismert egy fát, amilyent ez a szegény művésztanár soha nem látott. Janika esett le fáról, rágott fát, szagolt fát, ült a fa ágain, hallgatta a szelet a levelek közt fújni, és tudta, hogy az ő fája csak egy nyalóka. Hát elővette a színeket, a kínai zöldet, a króm fehéret, narancssárgát, vöröset, égetett szenet és mind felrajzolta a papírra s boldogan vitte ki a katedrához. S ő csak egy pillantást vetett rá s így kiáltott fel: "Ez a gyerek elmebeteg. Ennek speciális iskolában a helye.!"
Mennyi időbe telik, amíg valaki rájön, hogy azt akarják, hogy az ő fájukat rajzold, hogy átengedjenek. És így megy első osztályban, másodikban, harmadikban, negyedikben, ötödikben, egész fel a főiskoláig. Én a főiskolában tanítok. Félelmetes, hogy az emberek, hogy megtanultak majmolni, amíg ideértek. Gondolkozni? Ne viccelj! A tényeket vissza tudják mondani szóról szóra, ahogy hallották. S nem lehet őket hibáztatni, mert így voltak tanítva. Ha azt mondod neki , hogy legyenek alkotók, akkor megijednek: "Ugye nem gondolja komolyan?" És mi történt az egyediségünkkel, mi történt a fánkkal? Az összes gyönyörű egyediség leforgott a budiba! Mindenki olyan, mint mindenki más és mindenki boldog. R.D. Laing mondja: "Meg vagyunk elégedve, amikor olyan embereket neveltünk a gyermekeinkből, mint mi amilyenek vagyunk: tehetetlenek, betegek, vakok és süketek de magas intelligencia hányadossal."
Egy szerető személy nem elégedett csak azzal, hogy egyedi, hogy megtartsa az egyediségét, és kifejlessze az egyediségét. A legjobb akar lenni, mert tudja, hogy ez valami, amit el tud osztani. Nem tudom, hányan ismeritek R.D. Laing irását A Gyakorlat Politikájá-t (The Politics of Experience), de egyik legszebb ajándék, amit adhatok nektek. Csak egy kis lágykötéses könyvecske, és hihetetlenül jó. Ebben a könyvében beszél az emberi lehetőségekről és az emberi lehetőségek kifejlesztéséről. Egy mondatot ír benne, ami azt hiszem, a legszebb mondat, amelyet valaha olvastam. Nincs megdöntve, sem aláhúzva. Csak része annak, ahogy ír:
"Sokkal kevesebbet gondolunk, mint amennyit tudunk. Sokkal kevesebbet tudunk, mint amennyit szeretünk. Sokkal kevesebbet szeretünk, mint amennyi létezik. S pont ezért sokkal kevesebbek vagyunk, mint amennyik vagyunk."
Ehhez mit szóltok?
Izgalmas dolgok történnek mindenütt az országban. Intézményeket nyítanak az emberi személyek kifejlesztésére. Herbert Otto, Fitzgerald és Carl Rogers mind csinálják, és nem vesznek el érte fizetséget. Intézményeket létesítenek és a saját könyveik tiszteletdíjából élnek, csak azért, hogy emberek kifejleszthessék a lehetőségeiket, ismét csak azért, mert hanem el lennénk veszve. Fuller így üvölt: "Gyerünk vissza magunkhoz!" Lehetőségeink vannak, hogy érezzünk, megérintsünk, lássunk, halljunk és szagoljunk, amilyenekről még eddig nem is álmodtunk. De elfelejtettük, hogy hogyan kell. Ez akarjuk csinálni, mert érdekeltek vagyunk, mert szeretjük magunkat.
Körülbelül hét éve nagyon egyedi dolog történt velem. Eladtam mindenem. Olyasmit csináltam, amire mindenki azt mondta kimondottan eszeveszett dolog volt. Mindenem, amire a kultúránk azt állítja, hogy érték, eladtam . . .a hi-fi tornyomat, a lemezeimet, a könyveimet, a biztosításomat beváltottam, az autómat eladtam, és ami kis pénz lett belőle elmentem vele világot látni két évre. A legtöbb időt Ázsiában töltöttem, mert kevesebbet tudtam Ázsiáról, mint bármelyik más tájáról a világnak. A világnak két harmada nem a nyugati világ. Ezek az emberek nem úgy gondolkoznak, mint mi, másképp éreznek is, másként értenek, és másként élnek, és nagyon sokat tanulsz közöttük magadról és az emberi mivoltunkról ott, ahol olyan emberek élnek, akik nem tudnak Jézus létezéséről sem. Ezek olyan helyek, ahol nem tudják micsoda a mi nyugati világunk, kicsodák vagyunk, és mégis ezekkel az emberekkel vannak nekünk bajaink. A szavaik nem a mi szavaink. Az érzéseik nem a mi érzéseink. Mégis nagyon sokat tanultam ezekben az országokban jártomban-keltemben.
Kambodzsában járva érdekes dolgot tanultam. Angkor Wat-ban voltam a gyönyörű Buddhista romoknál. Fantasztikusak ezek a romok, hatalmas Buddha fejek amint a Banyian fák porlasztják őket, s majmok ugrálnak s hintáznak, és minden vad, és nyitott, és szépséges, romok amikről nem is álmodtál volna - teljesen új világ számunkra. Ott találkoztam egy francia nővel, aki visszamaradt miután a franciák visszavonultak Kambodzsából. Ő mondta: "Tudod Leo, hogy ha igazán meg akarod ismerni Kambodzsát, ne ülj itt a romoknál. Ez itt mind szép és jó de menj és ismerd meg az embereket. Menj, nézd meg, hogyan élnek. S pont jókor vagy itt, mert a Monszun jön, s az életvitel megváltozik." S mondta: "Menj le a Tonle Sap-hez," ha emlékszel földrajzból az egy nagy tó, de Kambodzsának nagyobb részét fedi, "mert az emberek ilyenkor érdekes dolgokat csinálnak. Amikor ezek a nagy esők jönnek, akkor elmossák a házaikat s mindenüket, amijük van. És akkor ezek az emberek hatalmas közös tutajokra költöznek, s a víz felemeli őket s ők élnek tovább csak annyi különbséggel, hogy most közösen." Gondoltam magamban: milyen isteni lenne, ha hat hónapot minden évből néhányunk együtt kéne töltsön a többivel. Látom, azt gondoljátok néhányan, hogy ki a franc akar az én szomszédommal együtt lakni? De az is lehet, hogy jó lenne a szomszéddal lakni, hogy az ember újból tanulja, hogy mit is jelent igazán másoktól függeni, s milyen szép dolog, amikor azt tudjuk mondani valakinek, hogy "Szükségem van rád." Mert mind azt hisszük, hogy a felnőtt dolog az, amikor függetlenek vagyunk, és senkire sincs szükségünk, És ezért halunk bele mind az egyedüllétbe! Milyen szép, amikor kellünk! És milyen nagy dolog, amikor kell valami, és valakitől tudunk kérni. Mert nekem nincs semmi bajom azt mondani, hogy szükségem van rátok, mindannyitokra, s mindegyiketekre egyenként is. Az a baj, hogy az életeink csak véletlenszerűen érintik egymást. De a legboldogabb pillanataim akkor voltak, amikor az életem keresztezte a másét s az emberi közlés jelen tudott lenni.
De a Kambodzsaiak hamar megtanulják ezt, s a természet tanítja meg nekik. Nagy tanár a természet. Csak Waldent kell újraolvasnunk. Thoreaunak a fantasztikus megjegyzését, hogy "Istenem, hogy elérjük a halál pillanatát, csak, hogy lássuk, hogy soha nem is éltünk egyáltalán." Gondolkozz el rajta! Mindegy, lekarikáztam hozzájuk a bicajomon, s ott voltak. S gondoltam, segíteni szeretnék ezeknek az embereknek költőzni, mert úgy hamarabb a közösségükbe fogadnak. A francia csaj csak kacagott s mondta, "Ja, segíts költőzni!" Mijük van, amit költőztetni? A természet megtanította őket, hogy mindenük, amijük van, belefér a fejük tetejétől a talpukig a helybe . . .saját maguk. Nem dolgok. Nem tudnak dolgokat gyűjteni, mert minden évben jön a Monszun, s nincs ahova ezeket a dolgokat eltenni. S nem tudtam megállni, hogy ne gondoljam magamban, "Mit csinálnál Buscaglia, ha jövő héten Los Angelesbe jön a Monszun? Mit vinnél magaddal? A színes tévét? A járgányodat? A köpőcsészét, amit Matilda nénéd hagyott rád?" Az egyetlen dolgod amid van, az te vagy. Los Angelesben földrengéseink vannak, bizonyára hallottál róluk. Egy egészen különös érzés, biztos lehetsz, hogy nincs hatalmad befolyásolni, hogy hová mégy, vagy a ház hová megy.
Nem is olyan rég egy hatalmas földrengésünk volt Los Angelesben, és eléggé megrázta a házamat. A plafon a nappaliban beesett, s a kandalló magába roskadt. Nem volt vizünk, s így tovább. Megmutatta nekünk a dolgok értékét: hogy a dolgok semmit sem érnek s az egyetlen ami számított az mi voltunk. A házból kimentemben mindenem hullott körülöttem. Hajnal volt s egy csík fény derengett az ég alján. A hátsó udvaron van egy hatalmas virágzó barackfám. Ott virágzott mint egy őrült s nekem az jutott eszembe, hogy ez a világ gyönyörűn meglesz velem is és nélkülem is. S nekem megérte, hogy egy ilyen földrengés juttassa ezt az eszembe.
Filozófusok és pszichológusok mondják nekünk már sok ideje, hogy "Te vagy az egyetlen, amid van. Épp ezért tedd magad a legszebbé, legfinomabbá, legjobb és legfantasztikusabb személlyé, aki csak lehetsz. S akkor mindig élsz." Emlékszel Medeászra a görög tragédiában? Amikor mindene elveszett s azt kérdik tőle: "Medeász, mid maradt? Mindened elpusztult mindened elment." Azt mondja "Mim maradt? Én itt vagyok." Ez aztán a nő! "Hogyhogy mim maradt? Mit beszélsz elpusztult? Mindenem megmaradt. Megmaradtam." Amikor megértjük a fontosságát a saját magunk értékelésének, szeretetének, és megértjük, hogy minden tőlünk indul el, akkor másoknak is adhatunk. Akkor egy nagyon fontos helyre értél, mert ha nem tetszel magadnak, mindig megtanulhatod szeretni magad. Újjászülethetsz. Tényleg, megteheted. Ha nem tetszik a csapat, amibe tartozol, csak söpörd le a tábláról, s kezdjél egy újat. Ha nem tetszenek a színészek ebben a színdarabban, mindig kezdhetsz egy új társulatot. De meg kell tenned. S mind a tied lesz. Ez az első. És ha többet egy szót sem szólnék is, tiszta szívemből hiszem, hogy hagytam valamit veled. A magadhoz visszatérést.
A francia filozófus, Saint-Exupéry egy kitűnő megjegyzést tesz az egyik könyvében, és ő írt egy pár nagyon értékeset. Azt mondja: " Lehet, hogy a szeretet," (de ha akarod, kicserélheted neveléssel nyugodtan) "egy folyamat, ami finoman visszavezet magadhoz." Nincs a szeretethez egy értelmezésem, de ez van a legközelebb ahhoz, hogy a legegészségesebb legyen. "Lehet, hogy a szeretet egy folyamat, ami finoman visszavezet magadhoz." Nem ahhoz a személyhez, akinek én szeretnélek, hanem ahhoz aki vagy.
Nem tudom, hányan ismeritek a City Lights Book Stoore-t (Város Fényei Könyvesüzlet) San Francisco-ban, de egy hihetetlenül jó kis hely, és ha valaha arra jártok feltétlenül keressétek fel. Három szint tele papírkötéses kötetekkel. Nem is képzeltétek, hogy ennyi papírkötéses könyv létezik a világon, de van egy rész benne, ami csak itt létezik s sehol máshol. Ebben a részben olyan könyvek vannak, amit itt adtak ki olyan emberek kézirataiból, mint te meg én, akik meg nem értett költők, meg írók. Egyik fele költészet csak. Annyit kell csinálj, hogy fénymásold, tedd a polcra s az egyik sarkára írd oda, hogy öt centet legyenek szívesek adjanak, hogy a papír legyen fedezve. És akik megveszik, tényleg azért veszik, hogy elolvassák.
Ott császkáltam s szemembe ötlött egy könyv, aminek a címe igazán megragadott. Csak ötszáz példányt nyomtattak belőle, s később elmondom, hogy történt. De a könyv címe ez volt: Nem Vagyok Szentségtörés, Sem Kiváltság, Meglehet, Hogy Nem Vagyok Képes, Sem Nagyon Jó, De Itt Vagyok. S ez csak szépen lejött a polcról s engem nyakon vágott. S gondoltam magamban - Istenem, de igazad van! Kinyitottam s megtudtam, hogy egy fiatal hölgy írta aki csak mint Michelle mutatkozott be. Ő írta a verseket s ő rajzolta az illusztrációkat hozzá, s én szokás szerint átlapoztam az előszón, s egyenesen a közepébe vágtam. S találtam egy verset, ami megfogta a szemem, s elolvastam. Ez volt:
Az én boldogságom én vagyok, nem te.
Nem csak azért, mert ideiglenes lehetsz,
Hanem azért is, mert olyannak akarsz, aki nem vagyok.
Úgy nézd ezt, mint egy nevelő.
Nem lehetek boldog, amikor változom,
Csak hogy kielégítsem a magadnak valóságodat.
S akkor sem lehetek boldog, amikor megszólod, hogy nem
Gondolom a gondolataid,
Vagy látok, ahogy te látsz.
Lázadónak hívsz,
S mind ahányszor visszautasítom, amit hiszel,
Az ellen lázadsz, amit én hiszek.
Én nem próbálom a te eszedet befolyásolni.
Tudom, hogy nehéz lehet csak magadnak lenned.
És nem engedhetem, hogy megmondd ki legyek -
Mert magammal vagyok elfoglalva.
És akkor, ezt hallgasd meg:
Azt mondtad, átlátszó vagyok,
S könnyen felejthető.
De akkor miért próbáltad az én életemet használni,
Hogy magadnak bizonyítsd ki vagy?
Gondolkozzatok ezen, mint tanárok. Mint szeretők. Mint állampolgárok. Gondolkozzatok rajta, mint apák és anyák. Mindre érvényes. "Azt mondtad, átlátszó vagyok, S könnyen felejthető. De akkor miért próbáltad az én életemet használni, Hogy magadnak bizonyítsd ki vagy?"
És akkor visszalapoztam, hogy megtudjam, ki is ez a Michelle. És ezt találtam a bemutatkozásban:
Michelle! Oly rövid ideig voltál velünk, mielőtt azt a ködös tengerpartot választottad az utad folytatására. 1967 júliusa volt, s csak húszéves voltál.
Huszonöt verset hagyott ránk. Túl nehéznek találta, hogy "csak én" legyen.
Reméljük, hogy ezek a versek úgy vannak bemutatva, ahogy te szeretted volna, Michelle. Jelen vagy, szeretünk, megígérjük, hogy emlékezni fogunk rád, a következő találkozásunkig . . . . . . . . San Francisco, július 1969.
Azt hiszem, a második nagy dolog, egy igazán szerető személyiséggel kapcsolatban az, hogy megszabadítja magát a ráaggatott céduláktól. Tudjátok, az ember egy hihetetlen teremtés, igazán hihetetlen. Hatalmas dolgokra képes. Csodálatos alkotói elme. Megalkotta az időt, de hamarosan az idő rabjává lett. Egyfolytában az órát kell bámuljam, mert egy bizonyos időben a kávé érkezik, és egy bizonyos időben ti kell ide gyertek, és egy bizonyos időben ebédidő van. És tizenkét óra, s egyáltalán nem vagy éhes, de eszel, mert tizenkét óra. És az osztályban ülsz - elemikben és középiskolákban van ez - és igazán élvezed a leckét, mert valami isteni téma. S akkor a csengő szól, s mindenki kirohan. " Ó, hét óra van. Bocsánat. Most el kell mennem." Ha egy anya ül az irodádban, s szipog, s a könnyei csorognak, azt kell mondd ennek az anyának, hogy: "Sajnálom, de be kell fejezned a történeted kellős közepén. Találkozzunk holnap reggel 8 óra 4 perckor"
Osztályaink vannak így vezetve - nevelés az órától uralva. Kilenctől, kilenc óra öt percig, névsorolvasás. Kilenc öttől, kilenc harmincig -első csoport olvasás, kilenc harminctól, kilenc negyvenötig második csoport olvasás. És az első csoport pont valami érdekeset olvashat, amikor a tanár közbevág, hogy "Ni csak, kilenc harminc. Rendben van. Második csoport!" Senki sem tanul az óra szerint. Senki sem tanul darabokban. Ez nem aritmetika idő, ez nem helyesírási idő. Mindent egyszerre tanultok. De mégis csináljuk. Most az eszeteket vegyétek rá helyesírásra gondolni. Most a Nyugati Mozgásokra. A nyavalyás nyugati francra! De, mégis csináljuk az ilyesmit! Időt teremtünk, s a rabjaivá válunk.
És szavakat is teremtünk, s a szavak szabaddá kell tegyenek. A szavak közölni képesekké kell tegyenek. De a szavak dobozokká s zacskókká válnak, amiknek a csapdájába esünk. Olyan jó volt Blackminster Fullert hallgatni, amikor mondta: "Úgy bele voltam bonyolódva a szavakba amint azokat mások tanítottak, hogy el kellett mennem két évre a Chicagó-i gettóba, otthagyva családot s barátokat, két évre, hogy kitisztítsam az agyamat a szavaktól, hogy olyan szavakat találjak, amik számomra megfelelők. Amiket, amikor kimondok, akkor tudom, hogy az enyémek s nem a máséi." Micsoda fantasztikus kijelentés. És most isteníti a szavakat, de mi a szavak csapdájában tengődünk.
Amikor Timothy Leary csodálatos kutatómunkát végzett a Harvard egyetemen pszicho-nyelvészetben, akkor tett egy kijelentést, amit soha nem fogok elfelejteni. Azt mondta, hogy a "szavak a valóság megfagyasztása". Mi megtanítjuk a gyermekeinknek a szavak jelentését, mielőtt igazán megértenék és fellázadnak. És szavakkal megtanítjuk őket félni, és megtanítjuk ítélni, és sok mindenre megtanítjuk őket. És csak annyit kell valaki csináljon, hogy ujjal rám bökjön s azt mondja: "Vigyázzatok erre a Buscaglia manusra, mert ez a listán van. Ez egy kommunista." Bumm! Annyi lennék. Minden, amit mondanék, meg lenne szűrve ez által a szó által: kommunizmus, Egyik keleti egyetem itt az Egyesült Államokban kutatást végzett. Elmentek átlagjenőhöz s megkérték, mondja el a szó értelmét. S voltak, akik halálra voltak ijedve tőle. El kellene olvassátok a munkát - csupa röhej. Egyik nő azt mondja: "nem tudom pontosan mit jelent, de nem szeretném, ha itt lenne Washingtonban!" Ez ám egy jó értelmezése a kommunizmusnak. S mind körülbelül hasonló kaliberűek voltak. Csak annyit kell, hogy kommunista légy s kirúgnak a városból. S nem is kell tudd, hogy mit jelent. S így van ez "sötétbőrűekkel", "Chicano-kkal" (spanyol eredetüekkel), "protestánsokkal", "katolikusokkal" és "zsidókkal".(székelyekkel és csángókkal).Csak annyi kell, hogy halld a cédulát, s máris azt hiszed, mindent tudsz róla. Soha senki nem kérdezi: "Sír valaha? Érezni tud? Vannak reményei? Szereti a kölkeit?!" Szavak!
Te, ha te egy szerető ember vagy, akkor te lész úrrá a szavakon s nem engeded, hogy a szavak uralkodjanak rajtad. Megmondod magadnak, hogy mit jelent az a szó, csak miután megtanultad gyakorlatban, nem mert valaki, vagy valakik azt mondták, ezt vagy azt jelenti.
Amikor kicsi voltam érdekes dolog történt velem. Emigráns, szülők gyermekeként születtem itt Los Angelesben, persze olaszok, s itt laktunk a városban, közel a gettóhoz a többi olasszal. Igazán, valami gyönyörűség volt így élni. Amikor egy éves voltam a szüleimnek haza kellett menniük Olaszországba, s persze magukkal vittek. Visszamentek a kicsi városukba, egy kis egysípos megálló a Svájc-Olasz Alpok lábánál úgy hívják, hogy Aosta. Sok vonat átmegy útjában Milánó meg Torinó felé, de nem állnak meg. Csak egy áll meg Aostában. Emlékszem, mi gyermekek ki szoktunk állni s azt nézni, amint a vonatok átdübörögnek. De mindenki ismert mindenkit ott. Bor volt a fő terméke a városnak, s mindenki mindig tökrészeg volt. Gyönyörű volt. Az volt a szépséges, ahogy mindenki mással volt elfoglalva. A közelség. Ha Mária beteg volt, akkor mindenki tudta, hoztak neki csirkét s tököt s vigyáztak a gyermekekre, s így tovább mert ez egy emberi közösség volt, emberek közössége. És miután ötéves lettem a szüleim úgy döntöttek, hogy visszaköltöznek Los Angelesbe. És vissza is költöztek. Hú, tudjátok mi a kultúr-sokk? Hirtelen ide pottyantottak egy nagy városba, ahol senkit sem érdekelt, hogy élek, vagy halok. Érdekes dolog a cédulákról, hogy abban az időben a Maffia volt nagy dolog, s minden olasz Maffia tagnak volt elkönyvelve. Digó-nak meg wap-nak szólítottak. Tudjátok, gyermekek szokták mondani, hogy "eltűnj innét te büdös wap." Emlékszem, amikor kérdeztem apámtól : "Papa, mi az, hogy wap? Mi a digó? Mondta: "Ne törődj vele, Felice. Ne zavartasd vele magad. Az emberek elneveznek, s úgy szólítanak, de nem jelent semmit."
De bántott, mert egy távolító jelenség volt, és soha semmit sem tanultak rólam, amíg digónak, meg wapnak hívtak. Nem tudták, például, hogy mama operaénekesnő volt az óhazában s papa pincér. És akkora családunk volt, hogy nyugodtan megtöltöttünk volna szereplővel bármilyen operát. Ott ült a zongoránál s eljátszotta az egész operát s mi vállaltuk a szerepeket. Mind énekeltünk, s csodálatos volt. Amikor nyolc éves voltam, kívülről tudtam öt operát. Bármilyen szerepet eljátszhattam. De ők ezt nem tudhatták, amíg wapnak meg digónak szólítottak.
És ők azt sem tudták, hogy mama azt képzelte, hogy a fokhagyma egy minden betegséget gyógyító gyógyszer volt. Minden reggel felsorakoztatott s egy fokhagymagerezdet súrolt egy zsebkendőre s azt a nyakunkba kötötte. Mondtuk neki: "Mama, ne csináld ezt velünk!" csak azt mondta, "Pofa be!"(egy nagyon szerető asszony volt ő) És a fokhagymával a nyakunkban küldött minket az iskolába, s bűzlöttünk a hetedik mennyországig. De mondok nektek egy titkot: Soha egy napot nem mulasztottam betegség miatt. Mai napig is az az érzésem, hogy soha senki nem mert elég közel jönni, hogy elkaphassak tőle valamit, Emlékszem az iskolaév végén azért kaptam kitüntetést, mert sohasem hiányoztam. Most nagyon fejlett vagyok, felnőttem, nem kötök fokhagymát a nyakamba, s minden évben legalább egyszer meghűlök. És ők ezt nem tudták, amikor digónak meg wapnak hívtak.
És nem tudták azt sem, hogy papa egy nagy családapa volt, valóságos vezető. Vasárnaponként, amikor otthon volt, mind ott ültünk a nagy asztal körül, s soha nem engedett el, amíg nem mondtunk neki valamit, amit aznap tanultunk. S ebéd előtt, kézmosáskor, szoktam kérdezni a nővéreimet: "Mit tanultatok?" S mondták, "Semmit" S akkor mondtam," Az lesz a legjobb ha tanulunk valamit!" S odasompolyogtunk az enciklopédiához s felütöttük bárhova, mint Nepál lakossága egymillió, s ebéd közben az járt az eszünkben. S micsoda ebédek szoktak lenni. Anyánk soha életében kész ételt nem vásárolt. Emlékszem zöldbabra, olyan magasra rakva a tálban, hogy nem láttam a tesómat tőle az asztal másik oldalán. S mi ettünk, s amikor vége volt az ebédnek, papa félretolta az edényt, s felém fordult: "Felice, mit tanultál ma?" S én mondtam, "Nepálnak a lakos . . . ." S soha semmi nem volt semmiség neki! Anyámhoz szokott fordulni s szokta mondani: "Mama, tudtad-e, hogy . . . .?" S szoktuk nézni őket, hogy milyen hülyék. S a barátainkat kérdeztük: "Kell-e mondani nektek otthon Nepálról?" s azt szokták válaszolni , hogy a szüleiket nem érdekli, hogy tudnak-e valami, vagy nem. De akarok nektek egy titkot mondani. Még ma is, amikor Felice lefekszik, egy huszonnégy órás munkanap után, s amikor bemászik a lepedők közé, abban az áldott pillanatban mielőtt az álom épp elütné, azt kérdi magától: "Felice, mit tanultál ma?" S ha nem tudok válaszolni, muszáj felkelnem s odamennem az enciklopédiához s valami újat kell tanulnom.
Lehet, hogy ez az igazi nevelés. Ki tudja? De ők nem tudták, amikor digónak meg wapnak hívtak. Ha valamit akarsz tudni rólam, a fejembe kell nézned, s ha én akarok tudni rólad, nem mondhatom, hogy : "Ez itt kövér. Az ott sovány. Ez egy zsidó. Az katolikus." Mert sokkal többek annál. Mi, akiket érdekel a Speciális Nevelés, igazán tudunk azokról a rohadt cédulákról. Gyerekeket hívunk szellemi fogyatékosoknak. Mi a francot mond az nekünk? Soha életemben nem láttam egy szellemi fogyatékos gyereket. Csak gyerekeket láttam. Mind más és mást, különbözőket. Tanulóknak hívjuk őket, s ezért azt hisszük, hogy ki tudunk állni az osztály elé s mindegyiket egyformán tudjuk tanítani. Cédulák. Egy szerető egyéniség megszabadítja magát a céduláktól. Azt mondja "Itt elég!"
S azt hiszem, hogy ez a szerető egyéniség egy, aki csak utálja a pazarlást és a képmutatást. Rosten mondja: " Csak a gyengék a kegyetlenek. Gyengédség csak az erősektől várható." Ez így igaz. Erős emberekre van szükségünk a nevelésben, akik a sarkukra állnak, s azt mondják, hogy "Ez így képmutató, s nem csináljuk többé." Emberekre, akik egyszerre tudják mondani, hogy " Valamit tennünk kell, mert hanem magunkat pusztítjuk el." Mintha a végzetünkbe menetelnénk. Tanítunk a mára, de már a holnapban vagyunk. Nem is csoda, hogy önpusztításban veszünk részt.
A képmutatásról akarok nektek egy kis történetet mondani. Egyszer, amikor tanuló tanárokat neveltem, egy fiatal hölggyel dolgoztam, aki nemcsak tanár volt, hanem egyike a leggyönyörűbb emberi lényeknek, akiket valaha is láttam, annyira izgatottan várta, hogy a saját osztályába kerüljön végre, hogy alig bírt magával. Végre megkapta a várva várt osztályt, egy álomszerű napon, amire mind olyan jól emlékszünk. Bement az osztályba végre s kinyitotta ezt a csodálatos kiadást, amit előszeretettel Tanterv Kalauznak hívunk. Tudjátok, hogy a könyvek számomra szentségesek, mégsem haboznék a pillanatnak egy töredékéig sem, hogy a világ legnagyobb könyvégetését rendezzem, kizárólag Tanterv Kalauzokból. De mindegy, belenézett ebbe a Tanterv Kalauzba, és látta, hogy első osztályban, ebben az iskolakörzetben, Kaliforniában, ( s ennek csak most két éve, ha van) üzletet tanítanak. Ü-z-l-e-t-e-t. Mondta, hogy "ez lehetetlen, nem hiszem el. Nem hiszem, hogy az üzletet tanítják." Ezek a gyerekek az üzletben nevelkedtek. Két-három éves koruk óta az üzletben tologatta őket az anyjuk. Campbell leves konzervekkel gurigáztak. Egy csomó bolondságot, amit csak üzletben lehet, eljátszottak már. Mindennap odajárnak, mamával. S a végén, hogy az egészet betetőzze üzletlátogatás az első osztállyal.
Hát, mondta, "Ez így nem lehet." De ott volt feketén-fehéren. Azt mondta, hogy mindenfajta gyakorlatokat kell végezni. Üzletet kell játszani, s kell készíteni kis agyag banánokat. Ezek a gyerekek igazi banánt esznek, naponta egész életükben s elcsúsztak már elég banánhéjon, de most hat hetet azzal töltünk, hogy kicsi agyag banánokat készítünk. Emberi lehetőségek pazarlása. Leült hát, s mivel jó tanár volt s a gyermekei érdekét tartotta szem előtt, így szólt: "Gyerekek." Gondolta egy kissé fellendíti a szenvedélyüket. Mondta: "Szeretnétek-e üzletet tanulni?" s a gyermekek mondták, "hogy mint egy púpot a hátukról". S tudjátok a tanulság ebből az, hogy a mai gyerekek nem annyira tökkel ütöttek, mint mi voltunk annak idején. McLuhan megmutatta, hogy a gyerekek mielőtt napközisek már ötezer óra tévét néztek. Technikolorban láttak embereket meghalni. Katasztrófákat láttak. Háborúkat és mészárlásokat láttak. És akkor behozzuk őket az osztályba és megpróbáljuk őket érdekelni olyan dolgokkal, mint a "Kicsi kutya tarka."
S akkor gyönyörű dolgot mondott nekik. Azt kérdezte, hogy "mit szeretnétek csinálni? " S az egyik kölök felállt s azt mondta, hogy az apja a Sugárhajtás Kutató intézetben dolgozik, s tudna hozni egy rakétát, s fel tudnák állítani itt az osztályban, s lehet, hogy év végére el tudnának látogatni a Holdra. S a többi gyerek mind mondta, hogy milyen klassz lenne. Szóval a tanítónő gondolkozott egy pillanatig s mondta, hogy "Rendben van, mondd meg apádnak, hogy hozhatja." S a következő nap a gyerek apja hozott egy kis, miniatűr űrhajót, s felállította. Elmondta nekik, hogy mi ez az űrhajó és mire szeretnék használni. Elmagyarázta, hogy milyen alkatrészek vannak rajta s mi mire használandó. S a szavakat mind felírta a táblára. És mindez az első osztályban! Nem kéne űrhajót tanulmányozni egyetemig. Mi a jó eget fognak tanulni ezek a gyerekek, amikor egyetemre kerülnek, ha ezt tudják már az első osztályban? Ezt bizony nem tudjuk megengedni! Ez kizárt dolog. Ezeknek az üzletben kéne lenniük. De láttátok volna mi ment végbe. Elvont matematikai gondolkodásmódot sajátítottak el, amilyent nem is tudsz elképzelni. Szombati látogatásra mentek a Sugárhajtás Kutatóintézetbe és igazi űrhajókat láttak. És átmentek rajtuk s a kicsi agyuk csak úgy zsibongott.
Ugyanakkor nagyon sajnálom ezeket a felügyelőket, akik a Tanterv Kalauz betartására ügyelnek, mert az a munkájuk, szegényeknek. Jobb dolgokat szeretnének ők csinálni, de ez van itt, és a te dolgod, hogy tanítsd ezeket a dolgokat s az övék, hogy egy könyvvel járjanak körbe, s hallgassanak rá. S az egyik felügyelőnő bement ebbe a szobába és körbesétált. Itt volt ez az űrhajó, dolgok a falakon, amit még sohasem látott, egy lista szó ami felének még ő sem tudta a jelentését, egyenletek a falakon, mindenféle furcsa dolgok amiket a gyerekek értettek és örömest csináltak. S megkérdezte: "Kedves W. asszony, hol az üzlet?" S W. asszony mondta, hogy a gyerekek a holdba akartak utazni, hát felállítottunk egy . . ." S a felügyelőnő mondta: "Attól függetlenül W. asszony, elolvastad a Tanterv Kalauzt? Azt mondja, hogy az első dolog ebben az iskolakörzetben egy üzlet." S akkor hatalmasat mosolygott, mert alapjában véve egy kedves kis teremtés volt, és mondta: "Úgy-e kedves W. asszony lesz egy üzlet a következő alkalomra?"
W. asszony akkor azt kérdezte a gyerekektől, hogy: "Akarjátok-e, hogy jövő évben is én legyek a tanítótok?" S mondták, hogy igen. "Rendben, akkor kell egy üzletet rendeznünk." S tudjátok, a gyerekek olyan rendesek voltak (mint mindig, amikor emberileg bánnak velük) "Rendben. De gyerünk, csináljuk meg hamar." s két nap alatt befejeztek egy hathetes tanfolyamot. S összetákolták azokat a rohadt dobozokat az apró agyag banánokkal, s képmutatások képmutatása, mind ahányszor egy felügyelő jött egy-egy a szemtelenebbjéből odament és mondta, hogy szeretne vásárolni agyag banánt. S amikor a felügyelő elment akkor folytatták az útjukat a holdra. Nem engedhetjük ezeket a dolgokat így tovább. egy tanár végre fel kéne álljon, s azt kéne mondja, hogy "Én nem viszem semmilyen üzletbe őket! Ha az üzletben akarod a gyermekeket, akkor vidd magad!"
Én azt is hiszem, hogy egy szerető egyéniség váratlan. Az egyetlen dolog, amit mindennél jobban szeretnék látni ezen a világon, az emberek visszatérte az eredeti spontaneitásukhoz, egy gyereki spontaneitáshoz, aki mondta amit érzett, érezte amit gondolt s könnyedén mások gondolkodásához s érzéseihez simult. Visszatérni ahhoz, hogy egymásra nézzünk. Annyira az hajt, hogy azok kell legyünk, amit az emberek mondanak, hogy legyünk, hogy elfelejtjük, kicsodák vagyunk.
Emily Post mondja nekünk: "Egy fiatal hölgy nem nevet recsegősen, hanem kuncog." Hát, hogyha úgy akarsz kacagni, hogy a földre esel, s a könnyeid folynak, s a szőnyeget kujakolod, akkor úgy nevess: jó neked. "Ne légy mérges: emberi teremtések nem mérgelődnek." Igen. Tartsd magadban, s akkor egy szép nap a bolondokházában kötsz ki! Ha nem érzed jól magad, a helyett, hogy egész nap a fejed fogva, s a szemeid kiguvadva acsarkodj a gyerekekre, hogy üljenek le, jobban teszed, ha már az elején azzal kezded: "Gyerekek ma elég szarul érzem magam, ha lehet ma egy kissé csendesebben."
Ha így teszel ,azt fogod észrevenni, hogy a gyerekek megértik, s csendben maradnak egész nap, mert együtt tudnak érezni az emberi érzésekkel S megbökik egymást ,amikor valamelyik hangosabb: "Fejezd be te! Az oszi szarul van". De, ezért a tanár ki kell takarja az emberi mivoltát. Ha akarsz nevetni egy gyerek viccén, akkor nevess. Mindig elcsodálkozom azon, amikor a tanári szobában a tanárok úgy nevetnek, folynak szét, valamin, amit kicsi Jani mondott. De nem akarták, hogy kicsi Jani lássa őket szétfolyni nevetve. Mondták: "Elég legyen Janika!" Miért nem tudtak neki kacagni? Nevetséges volt. "Janika, nagy bohóc vagy. Most ülj le s légy csendben." Miért nem tudsz magad maradni? Spontán lenni? De, mi engedélyt kell kérjünk mindenre, mert nem bízunk a saját érzéseinkben többé.
Mindig szórakoztat, amikor hivatalos csoportoknak beszélek. Mielőtt bemegyek mindig meg tudom mondani, hogy mi fog történni. Meg tudom érinteni az embereket. Spontaneitás, tudjátok, én hiszek benne. Az exisztencialisták a koruk magaslatán voltak, amikor mondták, "hogy magaddá válj vagy magad vagy, valakit meg kell ölnöd, mert abban a pillanatban igazán tudni fogod, hogy léteztél." Ahhoz, hogy le tudj ugrani egy épületről, igazán kell élned. Mert annyira el vagy idegenedve, hogy senki rád sem néz, mert nem lát, mert beleolvadsz a környezetedbe. A láthatatlan ember vagy. Nem kell olyan messzire menned. Csak érints meg valakit. Jó érzés. Tudjátok, Európában mindenki öleli és puszilja egymást. Az én családomban, Karácsonykor mindenki ölelkezik, s csókolózik. Az az első dolog a kis bambinóktól a nagypapákig. Betegségeket csereberélünk, s egy gyönyörű dolog. De Emily azt mondta nekünk, hogy egy hölgy, ha úgy óhajtja, a kezét adhatja egy úriembernek. Elidegenedési tünetek!
Ha akarod látni, hogy mennyire elidegenedtünk, nézd az embereket a felvonóban, amikor az ajtó kinyílik. Mindenki áll ott, mint egy múmia, előre nézve kezeikkel az oldaluknál. "Nehogy erre nyúlj, te, mert megérintesz valakit!" Isten őrizz! s mind vigyázban állunk, amíg valaki kisétál, s helyébe valaki odamegy, rögtön arccal kifelé fordul s vigyázban áll. Ki mondta neked, hogy arra fordulj? Tudjátok, külön élvezettel megyek be a felvonóba, s háttal az ajtónak, megállok. Mindenkit alaposan végigmérek, s azt mondom, hogy "milyen jó lenne, ha most ez a lift megakadna, mert akkor mi itt megismerhetnénk egymást." S egy hihetetlen dolog történik. Az ajtó kinyílik, s mindenki kivonul: "Egy idióta van a felvonóban. Azt mondja, meg akar ismerkedni!"
Térj vissza az emberségedhez ismét, s szeresd meg újra az emberi állapotodat. Visszatérni, hogy azt mondhassuk, hogy ember vagyok és ember vagy, bolond dolog. De szépséges. Mert a legszebb teremtések vagyunk a földön. Embernek lenni olyan jó. Amikor ilyen hivatalos csoportokhoz megyek, mindig van egy XY asszonyság az ajtóban: "Ó, Doktor Buscaglia, örvendek." Ez a bemutatkozásunk, a kezeivel az oldalánál. Hát a kezeiért nyúlok. És gondolja:" Vajon, mit csinál ez?" De én átnyúlok, megragadom a kezét, s az enyémet ráteszem, és ő idegesen így bevezet a nappaliba, ahol az összes többi hölgy félkörben üldögél. Mind az egyes pozícióban vannak: egyik térdük a másikon, kezek lágyan az ölben összefonva, mosollyal az arcon. Nézzétek, ezt így tanulták. Sokkal kényelmesebb lett volna az oldalukra feküdni a földön egyik könyökükre támaszkodva. De azt sohasem láttam. Nem is tudom, mit csinálnék?! Azt hinném bolond lettem, ha olyant látnék. Egyes számú pozíció. Mindenkinek!
Mi történik velünk? Mi történik a közvetlenségünkkel? Ha boldog vagy, megmondod mindenkinek, hogy boldog vagy. Bemész az osztályba, s azt mondod, hogy olyan boldog vagy, hogy bolondkodni fogsz egész nap. Miért is ne mondanád meg nekik? Kacagj! Sírj! Egy másik dolog: férfiak nem sírnak. Ki mondta? Én mindenre sírok. A tanítványaim mindig tudják, mikor olvastam a dolgozataikat, mert amikor valami olyasmit találtam bennük, mindig láttak néhány könnycseppet a szemem sarkában. Mindig nagyon is megértettem Don Quixote de la Mancha-t. Ez a csodálatos manus szélmalmokat támadt meg! Persze nem tudsz megverni egy szélmalmot, de ő ezt honnan tudta volna. Megtámadta, az meg nyomban a sejhajára verte. De megint felkelt, s megint támadott, s megint a sej-hajon kötött ki. Az az érzésem, amint a könyvet teszem vissza a polcra, hogy szegénynek bőrkeményedéses lehetett már a sej-haja, de Istenem, micsoda gyönyörű életet élt! Biztos tudta, hogy élt. "Istenem! Elérni a halálom óráját, csak, hogy megtudjam, hogy sohasem éltem igazán." Ez nem volt igaz Don Quixote-re. S ő tudta! S amikor azt a gyönyörű zenésdarabot adták elő: A La Mancha-i ember-t (The Man From La Mancha), s a végén amikor halt meg, s mindenki akit szeretett körülötte volt és mind sírtak-ríttak a haláláért. Ő nem sírt a saját haláláért, mert tudta, hogy ő élt. Végül, pedig ő felállt s a színpad hátuljáról jött egy nagy lépcső egy csillogó, világító fénysugárral. Ő felvette a lándzsáját, s mindenkire ránézett s rámosolygott, akit szeretett s felsétált ebbe a fénybe. S a zenekar és a kórus dübörögték a Lehetetlen Álmot (The Impossible Dream). Ott ültem a nézőtéren s folytak a könnyeim az arcomon. És egy nö meglökte a férje könyökét. Mondta: "Nézd drágám! Az az ember sír." És én gondoltam, "Te butus . . . adok én neked olyant, hogy legyen, amit mondj a barátaidnak." S elővettem a zsebkendőmet s igazán elkezdtem zokogni. Ez teljesen kiakasztotta! Lehet, hogy elfelejti Don Quixote-t, de hogy engem soha az biztos!
Azt hiszem, a szerető személy vissza kell térjen a közvetlenséghez - az egymás érintéséhez, egymás öleléséhez, az egymásra mosolygáshoz, egymásra gondoláshoz, egymás értékeléséhez. Tudjátok, akárki, aki meg akar ölelni ebből a közönségből, szívesen látom, nem török el. Itt fogok lenni egész nap, ha azt jelenti, hogy magunkhoz térünk vissza, vagy egymáshoz újból. Az ölelések, jó dolgok, jólesnek, s ha nem hiszitek, próbáljátok ki.
Aztán, azt hiszem, végre a szerető egyén az, aki nem felejtette el a saját szükségét. Ez egy csodálatos dolog. De mindegyikünknek vannak szükségeink. Nincs igazán szükségünk sok anyagi dologra, habár mi azt hisszük, hogy igen, de legtöbb időnket azzal töltjük, hogy az anyagi szükségeinket vagy a gyerekeinkét elégítjük. Mi jól eszünk, és általában szép házakban lakunk. Azokra vigyázunk. Ha rosszul érezzük magunkat, a doktorhoz megyünk. De a legfontosabb szükségeinket magunkban hordjuk - annak a szükségét, hogy lássanak, hogy ismerjenek, hogy megismerjenek, a sikerélmény szükségét, a világunk élvezetének a szükségét, az élet csodálatának a folyamatos szükségét, annak a szükségét, hogy lássuk, hogy életben vagyunk. De elfelejtettük, hogy hogyan nézzünk egymásra. Nem tudjuk többé. Mi nem nézünk egymásra; nem hallgatunk egymásra; nem érintjük meg egymást, Isten ments. Még a gyermekeinket sem. Tudjátok, a mi kultúránkban, amikor egy fiúcska eléri a három évet, lerúgjuk az ölünkből, s mondjuk" többet ne csináld ezt, mert túl csöpögős. Szállj le az ölemből, s ne puszilj meg, mert ilyesmit nem szabad az apáddal háromévesen. Légy férfi! Férfiak nem puszilnak férfiakat. Lehet, hogy nem tudjátok, de Los Angelesben van egy városi parancs, ami szerint tilos két férfinek ölelkezni. Azt tegyétek össze! Ide kerültünk. Valamelyik nap azt fogjátok az újságban olvasni, hogy letartóztattak, mert mindenkit megöleltem. Megölelem a dékánt. Teljesen kiakasztja. Soha senki nem kerül át az íróasztala másik oldalára: két kilométer hosszú. Meglátom a felvonóban, s mondom neki "Helló Dékán", s már át is öleltem.
Érthető hogyan fejlődött ki a mi generációnkból, a mi időnkben egy olyan filozófia, mint a korai exisztencializmus, és az a mi hatalmas elkülönülésünk. Igazi vagyok? Létezem? Mert senki sem néz rám. Senki meg nem érint. Beszélek az emberekhez, és nem hallanak. Mindig a vállam fölé néznek, hogy ki más van még ott. Már senki sem néz a szemembe, egyedül vagyok, és magányomban haldoklok. Amint Schweitzer mondja, "Mi mind annyira együtt vagyunk, s mégis mind halunk bele a magányunkba."
Elég régóta Thornton Wilder írt egy gyönyörű színdarabot, "A mi Városunk"-at (Our Town) És ebben a színdarabban egy hihetetlen dolgot mondott. Emlékszel arra a részre, amelyikben kicsi Emily meghal? Elmegy a temetőkertbe és mondják neki, hogy visszatérhet egy napra, bármelyik napon az életében. És kérdik "Melyik napon szeretnél visszatérni?", és ő válaszol, hogy "Ó, én emlékszem milyen boldog voltam a tizenkettedik születésnapomon. Akkor akarok visszatérni." És mindenki a temetőkertben mondja neki, hogy "Emily ne tedd ezt! Ne tedd!" De ő ezt akarja. Akarja látni Mamát és Papát megint. S a színhely megváltozik és ő ott van azon a a gyönyörű napon amire emlékszik. Jön le a lépcsőn a szép ruhájában, dús haja omlik a vállára. De az anyja olyan foglalt a születésnapi tortájával, hogy nem is veszi észre a lányát. És ő mondja, "Mama nézz rám. Nekem van a születésnapom." s az anyja mondja, "Jól van tizenkét éves, ülj le, s reggelizz" És Emily ott áll s könyörög Mamának, hogy nézzen rá, de Mama nem néz. Papa jön be, s annyira el van foglalva a pénz keresésével, hogy ő sem néz rá, s nem néz rá az öccse sem, mert a saját batyujával van elfoglalva. A darab úgy végződik, hogy ott áll a színpad közepén és könyörög. " Kérlek, valaki nézzen rám! Nem kell a torta sem a pénz. Csak kérlek, nézzetek rám!" És amikor nem néznek rá, még egyszer az anyja felé fordul: "Mama kérlek szépen!?" s akkor megfordul, s mondja: "Vigyetek vissza. Elfelejtettem, hogy milyen embernek lenni. Senki sem néz senkire. Senki senkit nem érdekel úgy-e?"
Ide kerültünk. A gyermekeid olyan gyorsan nőnek, hogy nem látod. Egyszer csak felnézel, s előtted áll egy serdülő vagy valaki, aki megy férjhez. És elmulasztottad az örömöt, hogy az arcukba nézz, mert oly foglalt voltál dolgokat csinálni nekik, hogy az öröm eltűnt. Tudjátok mi egy olyan kultúra vagyunk, akik célokat keresünk. Van számotokra egy újdonságom - nem a cél, hanem az út az élet. Az élet egy út, az élet egy folyamat, az élet odaérni. Hát, odaértél és mid van? Az emberek néznek rád. Van egy Cadillac-ed. A Cadillac egy hideg élettárs . . . az ajtók meg a kormánykerék egyfolytában az utadba állnak. De elfelejtettük, hogyan nézzünk egymásra, hogyan érintsük meg egymást, hogyan törődjünk egymással, hogyan érdekeljük egymást. Nem csoda, hogy mi mind halunk bele a magányba.
Én mindig örömmel használom azt a kis időt az osztályban amit "megosztani s elmnondani" időnek nevezünk, s egyik legjobb útnak, hogy tanuljak dolgokat a tanulóimról. De annyira visszaélnek manapság ezzel a módszerrel. Néhány tanár ilyenkor csinálja a névsorolvasást, mert azt mondták neki, hogy be kell adnia 9 óra 15 percre, s ilyenkorra választja a "megosztani s elmondani" időt. Kis Sally bejön egy darab kővel s mondja: "Az iskolába jövet találtam." S a tanár mondja, "rendben van, tedd le a Tudományok asztalra." De foghatnánk a követ, s nézegethetnénk, s kérdezhetnénk kis Sally-től: " Mi ez a kő Sally? Honnan ered ez a kő? Ki készítette azt a követ? Mindent meg tudnánk állítani erre a napra és mindent ez a kő köré gyűjthetnénk, mert minden, ami létezik, létezik mindenben. Nem kell mesterséges értelmetlenséget teremtened. Minden itt van bent, nem odakint. Minden ott van. Minden, amit tudni kell ott a fában. Minden ,amit tudni kell, az emberi teremtésben van. Végre a kisgyerek áll az osztály előtt s mondja: "Tegnap apu megütötte anyut, s kellett hívják a mentőt s anyu még mindig a kórházban van." S a tanár mondja: "Rendben van, következő."Ideje látnunk a gyerekeket, s tudjátok milyen kevésbe telik? Csak annyiba telik, hogy nézz le rá s mondd "igen". Vagy azt, hogy "Jé, milyen szép ruhád van." S kicsi Sally fogja hordani azt a kis ruhát mindennap a az iskolai évben, csak azért mert megláttad rajta.
Ellis Page egy csodálatos kutatást végzett a hatásról. Egy osztályt három csoportra osztott, A, B és C csoportokra. Az A csoport minden dolgozatára csak egy jegyet tett. Emlékszel ,amikor olyan jó dolgozatot írtál, hogy szinte magadból írtál belé egy kicsit, s amikor visszakaptad csak egy jegy volt rajta? Egy semmit nem jelentő jegy. Pedig nézted, hogy legyen rajta valami, lehet egy darabka spagetti vagy egy csepp ráfröccsent kávé, bármi, ami arra vall, hogy az ürge elolvasta egyáltalán. A B csoportban a jegyek mellé tett egy szócskát, hogy jó, vagy ügyes, vagy elég jó. A C csoportnál megállt és minden dolgozat mellé egy levélkét írt . "Kedves Johnny, A fogalmazásod ocsmány a helyesírásod nem létező. De amint a tegnap este a dolgozatodat elolvastam a feleségemnek meg kellett jegyeznem, hogy milyen fantasztikus ötleteid vannak a dolgozatodban, s dolgozni fogok veled, hogy kifejleszd őket. Szeretettel, Tanárod" S ha valakinek nagyon jó volt a dolgozata annak ezt írta le: "Köszönöm! Te soha nem mulasztod el, hogy csodálattal tölts el. Oly csodálatos a dolgozatod annyi sok gyönyörű ötlettel. Csak így tovább. Alig várom a következő dolgozatodat." S akkor statisztikai mérést csinált. Az A csoport nem változott. A B csoport állandó volt, de a C csoportban a gyerekek nőttek és tanultak és saját magukat multák felül.
Olvassátok el a Pygmallion az osztályban (Pygmallion in the Classroom) címü kutatómunkát. Egy másik papírkötéses könyv. Minden nevelő, el kéne olvassa. Beszélve az elvárásokról! Ezek az emberek jöttek a Harvard és az összes tanárnak, mint jó magatok is, mondták, hogy "Most bemegyünk az osztályotokba és (nem pont így de ez a lényege) mindenkivel íratunk egy felmérést, amit Harvard intellektuális ugrások felmérésének hívunk. És ez a felmérés meg fogja mondani nekünk, hogy melyik gyermekek az osztályodban fognak a legnagyobbat fejlődni ebben az iskolai évben. És ki fogja őket válogatni, mert soha nem téved ez a felmérés. És bementek s valami öreg elavult Intelligencia Hányados Felmérést írattak a gyerekekkel. És a szemétbe dobták őket. De kiválasztottak öt nevet a névsorból és leültek a tanárral, s mondták neki, hogy ebben az évharmadban Juanita Rodriguez fog ugrani. "Juanita Rodriguez akkor sem tudna ugrani, mondta a tanár, hogyha egy ágyúból lövitek se ki" "Akkor is, mondták neki, hogy a Harvard intellektuális ugrások felmérése mondta meg ezt nekik s eddig sohasem tévedett." S tudjátok mi történt? Minden név, amit a névsorból kiválasztottak összevissza ugrált abban az évharnadban. Ami azt mutatja, hogy mindig azt kapod, amit vársz. Mert ha bemész az osztályba, s azzal kezded, hogy ezek a gyerekek tökkelütöttek" akkor soha nem tanulnak semmit. De ha úgy kezded, hogy ezek a gyerekek tudnak tanulni, és a tudás fájához vezeted őket, s megmutatod, hogy milyen élvezet tanulni, akkor mind siker és elismerésért fog szomjazni. Mindannyiunknak kell valamit tennünk s a legnagyobb dolog, ha élvezzük a munkánkat.
Elég sajnos, ha úgy mész munkába, hogy nem szereted, amit csinálsz, főleg a mi mesterségünkben. Hogy ha nem indulsz izgatottan, hogy ugyanabba a szobába menj azokkal a kicsi, tudni éhes gyerekekkel, akkor húzass az ördögbe a nevelésből. Csinálj valamit, ami nem hoz kapcsolatba apró gyermekekkel, hogy oly fiatalon megöld a szellemüket. Van más,amit tudsz csinálni . . . hagyd békén a gyermekeket! Mi mind szomjazunk elismerésre azért, amit csinálunk. Néha mind ránk fér, hogy valaki megszólítson, s azt mondja, hogy "kitűnő vagy kisapám. Ezt jól csináltad. Ragyogó!" S ne feledd, ha rád fér, akkor a gyermekeidre is rájuk fér. Hagyjuk a francba ezt az értelmetlenséget, hogy huszonhét helytelen. Helytelen. Helytelen. Helytelen. Helytelen. Helytelen. Helytelen. Helytelen. Dolgozatokat adni vissza, mindent helytelenre osztályozva! Miért nem helyesre osztályozni? "Két dolgot helyesen eltaláltál, Johnny! Hú, be ügyes vagy!" Milyen lenne, ha megmondanánk nekik amit jól csináltak s onnan építeni a helyett, hogy azt számolnánk örökké, hogy mi a helytelen? Azt számolni, hogy mi helyes csakolyan egyszerű. Ha úgy vesszük, egy pipát tenni kevesebb csukló mozdulatba kerül.
És mindannyiunknak szükségünk van szabadságra is. Egy dolog, amit Thoreau mond az, hogy: "A madarak nem énekelnek barlangokban." És mi sem. Hogy tanulni tudj, szabad kell légy. Szabad, hogy kísérletezz, hogy próbálj, hogy tévedj. Mert csak úgy lehet tanulni. Megértem a tévedéseidet és igazán nyerek az enyéimből. Az a titok, hogy ne tévedd kétszer ugyanazt a tévedést. De szabad kell lennem, hogy kísérletezzek, hogy próbáljak. Adj egy lehetőséget. Add meg nekem a szabadságot, hogy legyek és magam legyek, és megtaláljam az örömet a szükségemben. Ne add nekem a fennakadásaidat. Hagyd, hogy az enyéimet megtaláljam s legyőzzem!
Ezzel a Leo Rosten idézettel szeretném befejezni, ami az ő módján mindent elmond:
Kissé, bármilyen kissé is, apró és titkos módon mindannyiunk egy picit őrült . . . Mindannyiunk egyedül van alól és megértésért sír; és soha nem tudjuk teljesen megérteni a másikat, és mindannyiunk kissé idegen marad még azok számára is akik szeretnek minket . . .A gyengék akik igazán kegyetlenek, gyengédségre csak az erősek képesek . . . Akik nem ismernek félelmet nem igazán bátrak, mert a bátorság csak az elképzelt dolgokkal szembenézés képessége . . .Jobban megérted az embereket - bármilyen öregek és hatalmasok is legyenek - ha úgy nézel rájuk mint gyermekekre. Mert legtöbbünk soha nem nő fel, csak magasabbra . . . Boldogság csak akkor látogat hozzánk amikor a szívünket és agyunkat az elképzelhető legmesszebb nyomjuk. Az élet miértje hogy érjünk valamit - hogy számítsunk, hogy kiálljunk valamiért, hogy legyen egy kis különbsége annak, hogy éltünk egyáltalán.
