Nem fogom elmondani, miért kerültem a menhelyre. Lehet, hogy mint az embereknél, ez is egy előre kiszabott idejű büntetés volt. Egy félreértéssel kezdődött, de ez legyen az én titkom.
Kemény helyzet volt, mert bár csak fél évet voltam abban a zárkában, de képzeljék csak el! Télen! Novembertől márciusig.
Volt ott a rácson belül egy kis kutyaház is, de azt mindig elfoglalta a fél szemére vak Kormos, aki már évek óta ott raboskodott, így én kinn fagyoskodtam az ajtó előtt.
Ha kicsit kisütött a nap, felültem az ól tetejére, mert onnan messzebb lehetett látni. Azt lestem jön-e már az autó, jön-e értem a gazdám, hiszen mikor itt hagytak, a felesége integetett nekem, mielőtt eltűntek a sarkon.
Szerintem ez azt jelentette, hogy várjak nyugodtan, értem fognak jönni.
Nem jöttek.
Soha többé nem láttam azt a kedves asszonyt, akinek a fekhelye mellett volt a szőnyegem kölyökkoromban, és az a goromba fráter se jelent meg, aki úgy összevert, mikor az a félreértés volt, és az életem rosszra fordult.
Eltelt az a szomorú fél év fagyoskodással, és már minden csontom fájt, annyit üldögéltem hasztalanul a kutyaház hideg tetején.
Sok ember járkált a kennelek között, de velem senki nem törődött. Leginkább házőrzőnek való, ugatós kutyát kerestek, németjuhászt, de a pulikat is megcsodálták.
Enni minden nap kaptunk, de nem mehettünk ki, hogy a helyünktől távol végezzük a dolgunkat, ahogy rendes, tiszta kutyáknak illik, aztán este a gondozók slaggal takarították el a sok mocskot.
Állandó hangzavarban éltünk. Különösen az éjszakák voltak félelmesek. Volt ugyan éjjeliőr, de ki tudja merre járt… Talán aludt valahol és mi hiába ugattunk, mikor azok a suhancok átmásztak a kerítésen. Egy kis dühös ebet dobtak be az egyik ketrecbe a pitbullok közé. Kutyaviadalt akartak látni. A szörnyű hangokat mindannyian hallottuk és az egész telep felbolydult. Mire az őr előkerült, a garázdák már megszöktek, csak a kiskutya halálra mart teteme mutatta, hogy mi történt. Féltem, egyre jobban féltem, és egyre kevésbé reménykedtem, hogy valamikor kikerülök innen.
Egy tavaszi napon ismeretlenek jöttek és többször elsétáltak a rácsaink előtt. Végül az öregasszony azt mondta:
– Ezt szeretném.
Le akarták beszélni. Főleg a gondozók… talán mert velem kevés bajuk volt. Azt mondták, csak hetek múlva lehet elvinni, vagy később, a műtétem után. Így hazudtak össze-vissza, pedig tudom, hogy az a műtét már régen megtörtént és a gazdám papírt is adott róla a menhelynek.
– Ezt visszük el, vagy semmit.
Valamit intéztek az irodában, aztán jött egy autó és engem betuszkoltak az ülés alá. Nagyon féltem. Hallottam, hogy egyes kutyákat elvisznek, adnak nekik egy szúrást, és már túl is jutnak a szivárványhídon, ahogy itt a gondozók nevezik azt, ha valamelyikünket el akarják pusztítani.
Sokáig tartott az út. El is álmosodtam a meleg takaró alatt, amibe beburkoltak.
Mikor megálltunk, és kiengedtek az autóból, láttam, hogy egy tágas, füves udvaron vagyunk, nincsenek ketrecek, de itt is van egy fekete dög. Róla még majd elmondom a magamét. Most elég legyen annyi, hogy Brumi a neve. Nekem állandóan azt hajtogatták, hogy Lady. Nem tudtam mit akarnak vele, hát csak bámultam rájuk. Belenyugodtak.
– Az van az irataiban, hogy Piroska. Ne zavarjuk össze szegénykét. Maradjon Piros a neve, ahogy a weblapon hirdették.
Ezt már értettem.
Én itt új voltam, tudtam, hogy csak másodkutya lehetek az öreg Brumi mellett, hát igyekeztem őt utánozni mindenben. Ha szaladt, szaladtam, ha körbejárta a kerítést én is vele tartottam, ha ugatott, vele ugattam.
Már őszült a pofája, mégis imádott játszani. Ha a gazda vagy a felesége rugdalta a labdát, úgy hancúrozott velük, mintha kölyök lenne. Én bizony nem! Mikor Brumi észrevette megvető pillantásomat, először csak csodálkozott, de aztán megjött az esze. Soha többé nem volt hajlandó labdázni. Végre felfogta, hogy tőlem is van mit tanulni. Összebarátkoztunk.
– Itt mi rabok vagyunk– szuszogta a fülembe egyik nap – Látod, hogy körben, mindenhol rács van. Majd én megmutatom, hogyan lehet innen kiszabadulni.
Lett volna ez a dög menhelyi kutya, majd megtudná, mi az a rabság!–gondoltam– de a szabadulás megtanulása még jó jöhet valamikor, ha itt is rosszra fordul a sorom.
Másnap Brumi kikezdte a kerítést. Segítettem neki, aztán kibújtunk a lyukon, és uzsgyi! Mindketten kifutottunk az utcára.
Nem mondom! Szép dolgokat mutatott nekem az öreg. És micsoda illatok voltak a fák, falak és a kerítések tövében!
– Itt várj – mondta, mikor már jó messzire jutottunk. Én meg álldogáltam a sarkon egy játékbolt előtt, ami nem is volt érdekes, mert semmi kutyának való nem volt a kirakatban. Kezdtem unatkozni, de az öreg csak nem jött vissza.
Képzeljék csak el! Hazafutott, de nem sikerült neki visszabújni a lyukon át a kertbe és hiába csóválta a farkát a gazdánknak, kiderült, hogy együtt léptünk le.
Mire végkép kétségbe estem volna, jött a gazdám.
– Megkeresett! Megtalált! Fontos vagyok neki! Szeret engem, a szegény menhelyi kutyát.
Néhány nap múlva Brumi beavatott néhány titokba. Azt mesélte, hogy itt csak nyáron ilyen nyugodt az élet. Télen, mikor nagy a hó, van olyan nap, amikor petárdákat dobálnak, tűzijáték robban körben, mindenfelé és ha nem tudunk elmenekülni, talán meg is ölik a védtelen kutyákat. Egyik télen három napig kellett bujdosnia, mire haza tudott jönni. Megígérte, hogy megmutatja azt a helyet, ahol át lehet vészelni azt a rettenetes hangzavart és a rémítő fénycsóvákat.
Másnap újra nekiláttunk a kerítés kibontásának. Most nem az üzletek felé, hanem a szabadba mentünk. Fák között szaladtunk, dombokra fel, le. Alig tudtam lépést tartani az öreggel. Végül egy szőlőskertbe értünk.
– Itt kell lapulni a tőkék között, egészen addig, míg látszanak a fények, és egyetlen csattanás is megüti a fülünket. Próbáld csak ki, hogyan tudsz elbújni! Én addig körülnézek, nincs-e valami ellenség a környéken.
Nagyon megijedtem, hogy megint ott akar hagyni. Ilyen messziről én hogyan találok haza?
De már jött is a gazdám kerékpáron. Hogyan talált ránk? Talán megmondta neki valaki, merre látott két kutyát loholni? Mindkettőnknek póráz került a nyakába. Futhattunk hazafelé a kerékpár mellett. Brumi akkor már alig bírt velünk lépést tartani. A gazdánk meg egész úton mondta a magáét, de még otthon is volt mit hallgatnunk, mikor a kerítést javította.
Többé nem hagytam magam elcsalni. Ennek a két kalandnak jó következménye is lett. Attól fogva minden nap elvittek sétálni. Mindig másfelé. Bejártuk az egész várost, hogy bárhonnan hazataláljak, ha esetleg megint lófrálni lenne kedvem Brumival.
Dehogy akartam én elmenni! Ha nyitva volt a kapu, akkor se merészkedtem a kapufélfán túl egyszer se, ne hogy mérges legyen megint a gazdám. Így aztán csak Brumit kötötték meg, ha vendéget vártak, engem soha.
Lassan rájöttem, hogy milyen ravasz ez a vén dög. Ha elmentek a háziak, nyugodtan pihent egy bokor aljában, de fél szemmel figyelte az utcát. Mikor a távolban meglátta a gazdát közeledni, felugrott és gyorsan körülszaladt a kerítés mellett, és csak aztán igyekezett a kapuhoz, mintha egész idő alatt a ház körül járőrözött volna.
És milyen ügyes volt! Bármelyik ajtót ki tudta nyitni, ha nem volt kulcsra zárva.
Nekem is mutatta, hogyan kell, de én nem mertem megpróbálni.
Asszonyom a szobában a számítógép előtt ült, mikor Brumi észrevette, hogy érdemes az ajtóval próbálkozni. Nem volt zárva. Be is ment, én meg utána. A konyhából fantasztikus illatok jöttek. Valami húsféle lehetett a fazékban.
Most jövök én!– gondoltam – ebben profi vagyok.
Egy ügyes mozdulattal levertem az edényt és már ugrottam is félre, hogy a meleg étel rám ne boruljon.
Nem lehetett forró, mert Brumi azonnal nekiesett.
Mikor a csörömpölésre az asszony előrohant, én már kívül voltam, de Brumi ott falt még, és amit kapott, az kárpótolt engem mindenért, amibe eddig belekevert. Mindenki azt hitte, ő verte le a fazekat a tűzhelyről.
Mégis nagyon megijedtem. Attól féltem, hogy rájönnek, ki ügyeskedte le az edényt a földre és bevisznek a menhelyre, mint az előző gazdám. De nem…
Brumit végleg kizárták a lakásból, én pedig, mint jó kutya, a hálószobában alhattam az ágy mellett, mint kölyök koromban, mielőtt az a nagy baj történt.
Most már el kell ezt is mondanom.
Mindig szerettem a jó falatokat. Nagy ügyességgel szereztem meg a cica tejét, a friss macskatápot, vagy a konyhában a maradékot. Bőven kaptam ételt, mégsem tudtam ellenállni annak, hogy legalább a szemetest ki ne borítsam, át ne kutassam éjjel, mikor mindenki alszik. Tudta a gazdám is, de csak jót nevetett rajta. Senki nem mondta nekem, hogy csak a saját tálamból szabad ennem.
Nagy készülődés volt a házban. Valami lakodalmat emlegettek, meg hogy reggel utaznak. Az asszony fodrászhoz, a férfi is elment valahova.
Az asztalon ott maradt egy illatos csomag. Csupa édesség áradt belőle, finom tejszint és csokoládét szimatoltam… Jaj, ha eszembe jut, ma is kitör rajtam a pánik. De akkor csak boldog voltam, hogy milyen csemegére akadtam… Mire belépett a gazdám, már a fél tortát megettem… Az asszony sikoltozott…
– Jaj a lakodalmi torta!
Az ember meg ütött ahol ért… Napokig lábra se tudtam állni. Akkor már sírt az asszonyom, hogy nem kellett volna bántani. Orvoshoz vittek, nem tudom mi történt, de alighanem megfoltozták a törött lábamat. Otthon az asszony pátyolgatott, de a párja nem tudott megbékülni velem.
– Mennyi kiadás! Most meg még chipet is kell tetetni. Regisztrálni. Lopom én a pénzt? – ilyeneket mondott.
Aztán bevágtak az autóba. Hát így kerültem én a menhelyre. Bizony egy lakodalmi torta miatt. Pedig nem is ettem meg az egészet!
