Nagybácsi látogatása karácsonykor





Mikor hazajött a frontról első útja hozzánk vezetett, részvétet nyilvánítani, mert tudta anyám betege a bizonytalanságnak és így első kézből értesülhetett a visszafordíthatatlanról, mert legbelül még élt a remény.

Másik dolog, ami a nagyihoz, az anyósához fűződő kapcsolata volt. Erről hosszasan elbeszélgettek anyuval.

Nyugtatgatta: Ne aggasszon sógorasszony anyám viselkedése, mert szerintem nem igaz szívből jön ez a gyűlölet, hanem Sándor öcsém elvesztése fölötti bánat az ami őt marja. Tudva levő nyílt titok a családban, hogy ő volt a kedvesebb neki, mert én nyakasabb és nem olyan simulékony voltam. Tehát ezért nem szívlel ő téged, de enyhülni látszik.

Széltében-hosszában beszéltek az emberek arról is, hogy fiatalon elég kicsapongó életet élt a nagyi, ami abban az időben nagy merészségre vallott a szigorú egyházi viszonyok miatt és az erényes életformát hirdetők és megkövetelők között. Gyorsan megbélyegeztek valakit és nehezen került le róla, ha a nép szájára vette.

Tehát szemrehányni valója nem igen lehet neki Artúr bácsi miatt, aki akkoriban még csak, mint segítő volt jelen az életünkben.

Később, nagyobbacska koromban Egon bácsi mesélte el nekem, hogy ne Istenítsem annyira a nagyit, mert anyám halálában nemcsak a papa elvesztése, hanem a nagyi bosszúja is nagymértékben benne volt. Ha már a fia meghalt az özvegy se legyen boldog más férfivel, tört ki egyszer otthon felháborodva, valami okán.

Honnan jutott tudomására Artúr bácsi, ezt senki soha nem fejtette meg, bizonyára boszorkány volt, egyszer véletlen elszólta magát anyám előttem.

Ezért is volt akkora jelentősége az alábbi levélnek és állt meg értetlenkedve anyám az olvasása közben.



Nem sűrűn kapunk levelet mióta a papa elesett, talán egy-kettő jött az is vagy hivatalos volt vagy a nagyitól. Ő sem állt az a nagy levelező hírében.



Kedves lányom! Menyem!



Egonnak hivatalos dolgokat kellene elintézni a városban, ami több napot vesz igénybe. Szeretnélek megkérni, hogy kvártélyozd már el nálad, ha nincs akadálya. Kérném mielőbb a válaszod. Majd ő mesél az itthoni dolgokról. Sárát várom a nyaralásra jövőre is. Egyre aranyosabb és okos, büszke lehetsz rá. Egon sógorod, hogy hazajött azt beszélgettük, hogy segítünk neked a kis Sára nevelésében mármint anyagilag, mert az anyai nevelésébe nem szólunk bele. Mindezekről Egon élőszóban bővebben beszél, ha ott lesz nálatok. A továbbiakban bármi történik velem Sára lányod az örökösöm s nagykorúságáig Egon bácsikája a vagyonkezelő. Többek között ez is a hivatalos ügyintézés része. A többi a gazdasági ügyek a bérleti viszony megszüntetése és egyebek. A közjegyző intézi a hivatalos iratokat, majd Sándor volt ügyvédi irodájánál lesz letétbe helyezve a nagykorúság eléréséig. Remélem a kollégája ebben segítségedre lesz, a neve nem jut eszembe.



Ölel a nagyi mindkettőtöket.



Rabicfalva 1917.november



Anyu még postafordultával válaszolt a levélre. A hangneme nagyon elgondolkoztatta.

Kérdezte is tőlem mi lehet az oka, de nem árultam el a nagyit, hiszen nem is tudtam volna elmondani szavakban, hogy mi is történt valójában és azt végképp nem, hogy hasonló dolgot csináltak ők Artúr bácsival. Ezt aztán mégsem kellene, mert akkor egyből kiderülne, hogy leskelődtem és nagyon is érdekel a dolog. A közjegyzős dolgot nem értettem, de anyu viselkedéséből arra következtettem az érzéseimre hagyatkozva, hogy biztos jó lehet, mert azt mondta, hogy a nagyi kibiztosította a jövődet. Ez nagyon felvillanyozta, és mintha kicserélték volna. A bizakodva nézte a jövőt, sőt még tervezgetett is, ami nem volt rá jellemző. A jelennek élt az anyu mindeddig, de most mintha minden megváltozott volna. Értesítette Artúr bácsit is, hogy beszélni szeretne vele. Az meg, ha négy lába lett volna akkor is kevés lett volna a sebességhez ahogy jött. Fülig szerelmes volt az anyuba s ezt nem is titkolta már senki előtt.

Visszatérve a bácsim látogatására. Alig volt eg- két nap, hogy megjöjjön. Úgy tervezte, hogy hétvégén ér ide, mert akkor van idő átbeszélni mindent otthon és a közjegyzőhöz csak ha muszáj akkor kell az anyunak elmenni.

Miután nekem letelt a nyaralás a nagyinál, már jól benne jártunk az őszben, akkor jött haza a frontról Egon bácsi.

Nagyon kíváncsi voltam rá, mert egyszer-kétszer lovagoltatott a térdén, akkor még öt éveske alig voltam, ez a behívását megelőző nyáron lehetett. Különben meg egy kicsit hasonlított az apura is és talán ez is közrejátszott abban, hogy szerettem volna őt látni. Olyan apapótlót láttam és éreztem benne. Ezüst vasárnap előtti pénteken jött meg Egon bácsi. Mindketten kimentünk az állomásra elé. Artúr bácsi intézte a bérkocsit az ügyvédi iroda megbízásából. Ha jól tudom a bérkocsik tulajdonosa ügyfelük volt és ez amolyan ajándék fuvar volt a számunkra.



A masiniszta már az állomás bejárata előtt jóval húzta a gőzsípot, csak úgy csengett a fülem tőle. Füst és párafelhőbe burkolódzva nagy fékcsikorgás közepette állt meg. A kocsik ajtaja sorban nyílt ki és az emberek egymást követve szálltak le a kocsikból. A peronon hordárok kínálták a szolgálataikat. Voltak akik megengedhették maguknak ezt a luxust. Az anyu vette észre elsőként.

– Nézd kislányom, ott jön Egon bácsi! – és a vonat vége felé mutatott.

Valóban egy könnyű utazótáskával és egy kisebb aktatáskával közeledett. Vastag télikabátot viselt és ami nekem furcsa volt, csizma a lábán. A városban nem volt annyira elterjedt viselet, de gondolom a falun a hó nem mindenütt volt úgy eltakarítva, mint itt nálunk. Ahogy lépkedett oly muris volt, mert mintha pipázott volna akkora páraköd vette körül, pedig tudtam, hogy a lélegzetétől van mégis nagyon mókás volt.

Amint odaért hozzám egyből felkapott a magasba és össze csókolta az arcom és olyan szeretettel ölelt magához, mintha saját apám lett volna. Anyut is üdvözölte, de őt diszkréten ölelte át, mint egy rokon és érdeklődött egészsége felől. Közben Artúr bácsi is bekapcsolódott a társaságba, anyu bemutatta Egon bácsinak.

– Sok jót hallottam önről Artúr. Köszönöm, hogy öcsém családját így segíti.

Artúr bácsi egy pillanatra zavarba került és csak valami köszönésfélét mondott az orra alatt.

– A kocsi az állomás előtt vár ránk! – mondta hangosabban és megindult a társaság előtt, mintha jelezné az utat.

A kocsi kigördült az állomás elől s csak a kerekek alatti hó-ropogás hallatszott. A társaság némán, mindenki a saját gondolatába merülve utazott.

– Egon bácsi, milyen a háború? – kérdeztem félénken, mivel a felnőttek olyan csendben voltak, talán nem követek el nagy bűnt ezzel a kérdésemmel.

– Ne zavard kislányom ilyen kérdésekkel Egon bácsit, bizonyára nem szívesen veszi! Anyám próbálta a kérdésemre a válaszadást megkönnyíteni ezzel. Egon bácsi egy kis hallgatás után, így válaszolt: – Kicsi Sárám majd estére és ebben a pár napban mesélek neked. Nehéz időket élünk át és éltünk ott is át. Te még ehhez kilencévesen is kicsi vagy a megértéséhez, de amit tudok a te nyelvezetedre lefordítok belőle.

Nagyon büszkén kihúztam magam, hogy nekem külön mesélnek majd a háborúról, és közelebb húzódtam hálából Egon bácsihoz, akinek egyébként is a keze a vállam karolta, úgy ültünk a kocsiban.

Nemsokára a kocsi a házunkhoz ért. Artúr bácsi segített anyunak leszállni, nehogy megcsússzon a havas fellépőn. Engem Egon bácsi kapott karjaiba amint egy lendülettel a kocsiról repültem hozzá. Le sem tett míg a járda biztonságában nem tudott s csak utána emelte le az utazóját. Artúr bácsi elköszönt, hogy még dolga van a hivatalban és kocsis vissza viszi oda. Megköszöntük a fuvart és hármasban bementünk a jó, meleg, házba.

Elrendezkedtünk és én mentem a szobámba, de sehogy sem tudtam lefoglalni magam semmivel. A fülem állandóan a nappali felől érkező hangokat szűrte. Kíváncsi lévén közelebb húzódtam az ajtóhoz, hogy a beszélgetésből minél több morzsát felcsipegessek. Először Egon bácsi hangját hallottam, amint mondja anyunak.

– Tudod Nóra, nagyon nehéz pont nekem közölni ezt a szomorú hírt. Nagyon jól tudod, mióta bekerültél a családba őszinte csodálód és rajongód voltam, – és megkockáztatom, – meg vagyok is.

– Ezekben a nehéz időkben tudod számíthatsz rám.

Kilestem az ajtórésen és azt láttam, hogy ülnek egymással szemben és Egon bácsi az asztalon keresztül fogja anyu kezét és időnként zsebkendővel törli a szemét. Hatalmas könnycseppek gördültek le.

– Tudom Egon, éreztem mindig érzelmed kisugárzását. Nagyon nehéz volt a kísértésnek ellenállni. Most ezt a tragédiát mi ketten éltük túl. Nem tudom miként lesz tovább. Te a testvéred, én a férjem vesztettem el.

– Ezen felül Nóra történt még egy tragédia! – anyu szeme tágra nyílt a könnye is elapadt.

– Mi lenne az Egon még ezen felül? – nézett rá kérdőn és szipogni is elfelejtett.

Itt most amit Egon bácsi mondott nem értettem, de anyu arcáról amit leolvastam az azt tükrözte, hogy nagy a baj. Folytatta:

– A sérülésem olyan természetű, hogy nem tudok többé férfi lenni, legalábbis az orvostudomány jelenlegi tudása szerint. Lehorgasztotta a fejét és látszott rajta, hogy nagyon nehezen tárulkozik ki a bajáról.

Most anyán volt a sor a vigasztalással.

– Egon bizonyára lesz valami megoldás rá – próbálta a bánatát enyhíteni.

– No gyere csináljuk meg a helyed és a kislányt is tegyük le aludni és ha gondolod még beszélgethetünk.

Egon bácsi egy nagy puszit adott anyunak és azt mondta,

– Nóra nagyon szeretlek.

Milyen rendes ez az Egon bácsi, ő is szereti az anyumat. Gyorsan visszahúzódtam nehogy észre vegyék a hallgatózásom. Mikorra beértek már az ágyamnál tüsténkedtem.

– Ó de ügyes vagy kislányom! Te gondolatolvasó vagy. Épp Egon bácsival elköszönni jöttünk, mert későre jár és elég mozgalmas nap végén vagyunk. Egon bácsi odahajolt hozzám megpuszilt.

– Jó éjszakát Sárám, kincsem – és betakargatott. Ez annyira jól esett, mintha a papa lett volna rajta keresztül egy pillanatra velem. Nagyon felzaklatott ez a kis jelenet, de jelét nem mutattam, hanem igyekeztem alvást színlelni. Mert azért a lefekvésem utáni beszélgetésre is kíváncsi voltam.

Kimentek a szobámból, de mindig úgy volt szokás nálunk, hogy az ajtóm résnyire nyitva hagyták a szülök. Most sem történt másként, mert álmukban sem gondoltak arra, hogy kíváncsiskodni fogok.

– Gyere Egon tegyük el magunkat holnapra, majd mindent szép sorjában megbeszélünk! – hallottam anyu hangját a szobája felé haladtában. Csak lefürdök és máris fekszem.

– Utánad én is megfürdök és lehúzódok, s ha nem aludnál el addigra, akkor egy-két mondatra zavarhatlak?

– Igen! – válaszolt anyu.

Ezután elcsendesedett a ház, csak a fürdőhelyiségből kiszűrődő zajok voltak hallhatók.

Mikor hallottam Egon bácsi lépteit is akkor kezdtem felbátorodni, hogy az ajtóhoz settenkedek, miről is beszélnek a felnőttek, amit én nem hallhatok. Majdnem gyors lettem és az utolsó pillanatban léptem vissza, mert Egon bácsi hangját hallottam az anyu ajtajától hallatszani.

– Ébren vagy még Nórám? – kérdezte suttogva, majd röviddel rá a válasz ugyanolyan halkan. – Igen, várlak.

Belépett és maga mögött betette az ajtót, no gondoltam itt nem lesz leselkedés. Röviddel utána kinyílt és hallottam amint anyu mondja neki, hogy nem csukjuk kilincsre, mert a gyerek úgy van szokva, hogy nyitva tartja.

Áldottam most a jó szokását, mert megkönnyítette a dolgom. Mezítláb, hogy zajt ne üssek lopóztam oda az ajtóhoz. Egon bácsi egy szál alsóban állt az ágynál.

– Nos mi lesz Egon ? Ott akarod tölteni az éjszaka hátralevő részét?

Ekkor bebújt a takaró alá és megcsókolta anyut. Még ez sem volt furcsa, csak ami ezután történt.

Egy darabig halkan beszélgettek. Amit kivettem a szófoszlányokból az csak annyi volt, hogy ne haragudjon rá anyu meg ilyenek.

Egyszer csak Egon bácsi kissé felegyenesedett és az anyu fölé hajolva mondta.

– Nóra gyönyörű vagy és kívánatos még mindig. Szabad-e nekem egyáltalán még minimálisan is közeledni hozzád?

– Egon, boldoggá tesz a vallomásod, de tudd, hogy egy idő óta Artúron is észrevettem, hogy nem közömbös a személyem számára, ha elfogadod így a szituációt akkor semmi akadályát nem látom, sőt nagyon is jól esik a közeledésed hozzám. Majdnem úgy érzem, mintha Sándorom akarná ezt így, mert azt is észrevettem délután, hogy Sára mennyire bújt hozzád.

Ekkor Egon bácsi lehajtotta az anyuról a takarót és a hálóruháját is levette róla. Az anyu pedig az ő alsóját s mindketten mezítelenek lettek. A lélegzetem is elakadt, mert ilyen dologra nem számítottam. Az emlékeimben még az ilyen jelenet a papával élt bennem. A bácsikám lassan kezdte végig csókolni az anyu testét aki minden egyes érintésnél sóhajtott, majd mikor a combjai közt csókolta akkor valósággal dobálta magát és nyögdécselt.

Nem tudom meddig tarthatott ez a jelenet, csak azt észleltem, hogy fázik a lábam és kissé reszketek, de mozdulni egy centit sem akartam rejtekhelyemről.

A következőkben anyu gyengéden eltolta magától a bácsit és ő került fölébe. Ugyanúgy végigcsókolta a testét és az ölében azt a valamit, amit apunál is láttam, ami más, mint a lányoké. A szájába vette és mint mi a fagyit nyáron úgy nyalogatta csókolgatta. Egon bácsinak nagyon tetszhetett, mert nagyokat sóhajtott és nyöszörgött.

– Egonkám! – szólt anyu. – Én megpróbáltam vele mindent, de nem megy sajnos! Remélem azért jó volt.

– Nórácskám nagyon jó volt, és köszönöm neked. Sajnos többre nem képes. Ha így elfogadsz én mindenben a kedvedre teszek neked.

– Rendben kedves Egon! És most aludjunk, mert közel a reggel.

Az áldóját ezt én sem vettem észre, gyorsan futottam az ágyba, nehogy kedvük legyen leellenőrizni, hogy alszom-e? Alighogy magadra húztam a takarót, megjelent anyu feje az ajtóban és odasúgta a bácsinak. – Alszik a kicsim.

A további napok szépen teltek. Egon bácsi mindenhova magával vitt. Jókat mulattunk a havas utcákon, olykor megdobtuk egymást hógolyóval.

Karácsonyt megelőzően egy nagy hóembert készítettünk az udvaron. Anyu is nagyokat kacagott és azt észre vettem, hogy régen volt ilyen felhőtlenül boldog.

Egon bácsi a hivatalos ügyeit elintézte és már csak a vendégség tartotta nálunk.

– A karácsonyt még itt töltöm nálatok Nórám, de utána a nagyihoz haza kell mennem, mert a tél még kegyetlenebb a falun, mint itt a városon.

– Tudom Egon! – válaszolta rá anyu. – De ha nem leszünk útban ahogy megbeszéltük a szilvesztert lenn töltjük veletek,- rendben?

Egon bácsi majdnem felugrott örömében, de még idejében visszafogta magát előttem, de este ezt bepótolta anyu felé.

Nagyon örültem én is neki, mert még telet nem töltöttem a nagyiéknál, csak nyaranta voltam vendégségben.





Újév Rabicfalván





Mivel én még akkoriban nagyon kicsi, épp kilenc múltam a tizedikben jártam, így a háborúról és az azt követő eseményekről alig vagy semmit sem tudok. A családunkat apu hősi halála és Egon bácsi hadi rokkantságán kívül más nem érintette. Azt hiszem ez bőven elegendő volt ahhoz, hogy utáljam mindkettőt, mármint beleértve a politikát is. A család boldogulása foglalkoztatott mindenkit. A nagyi Egon bácsival falun, míg mi a anyu szerény jövedelméből, benn a városban.



Nagyon titokzatos volt Egon bácsi, mikor leszálltunk a Rabicfalvi állomáson a dühösen füstölgő vonatról. Azért gondoltam, hogy dühös, mert időnként prüszkölt is a gőzzel egyet és olybá hatott.

Először engem kapott karjaiba a legfelső lépcsőről ugrottam a nyakába. Mögöttem anyu már azért nem ilyen szeleburdin, de amint az utolsó lépcsőfokra lépett, egy lendülettel átölelte Egon bácsi nyakát és egy pillanatra úgy tűnt nekem mintha az ajkuk összeforrt volna csókban, de lehet az utóbbi időben túlfűtött a fantáziám és csak annak a játéka lehetett.

Egon bácsinak van egy nagy lovas szánja, erről még nem is meséltem. A falun szállító és közlekedési eszköz, amelyet havas utakon állati erővel vontatnak. Azért állati, mert Egon bácsi mesélte közben, hogy van ahol ökrök vagy tehenek húzzák. Mérete változó lehet, ki mennyire tehetős, de szerkezete azonban mind azonos. Még azt is mondta, hogy van olyan hely ahol a füvön vagy a sáron húzzák és terményt és fát szállítanak vele.

Ez volt a meglepi mikor kijött az állomásra elébünk. Csengettyű volt a lovak nyakában s ahogy futottak a szánnal a friss havon csodálatos volt hallani a csilingelést. Vastag takarók voltak készítve a szánra és azzal takartuk be magunkat. - Miután megérkeztünk a házhoz a szolgáló leszedte a poggyászunkat. Unszolásomra nem szálltunk le, és Egon bácsi felvitt a szánnal bennünket a dombra a kedvenc helyeimre. Csendes varázslat kerített hatalmába mindannyiunkat, miközben a lovas szán futott velünk a Rabicfalvi táj érintetlen útjain. Csodálatos volt, ahogy repített bennünket, a hó ropogott alattunk. Jöttünkre az ágakon megpihenő madár hatalmas hópor-felhőt hagyva maga után távozott ijedtében. Mindjobban beleszerettem ebbe a tájba, legyen nyár vagy tél, éppen ezért határoztam el, hogy itt telepszek meg felnőttként.

Kedvenc fenyvesemben kanyargott az út fel egészen a dombtetőig a kúriáig és ott egy nagy kört leírva körülötte jöttünk vissza le a faluba. Nevettek a felnőttek minden rácsodálkozásomon az úton, élveztem az utazást. Amint észrevettem nemcsak én élveztem, mert az anyu egyre sűrűbben kacagott fel, de annak valami különös torokhangja volt. Anyu nagyon közel húzódott hozzá, azt hitték, nem veszem észre, hogy a takaró alatt van Egon bácsi egyik keze, míg anyunak mindkettő s a vastag takaró mozog, hol itt hol ott púposodik ki. Még szerencse, hogy a lovak tudták a dolguk és önállóan tették meg a haza vezető utat.

Otthon a nagyi forró teával és süteménnyel várt bennünket, oly jól esett amikor magához ölelt, éreztem, nincs benne semmi pózolás, mesterkéltség. Egyre bensőségesebb lett a viszony köztünk. Nagylányként kezelt, habár még csak kilenc múltam, de abból a mindenre kíváncsi fajtából.



Arról még nem írtam, hogy a nagyiéknál kialakult elszállásolás van a vendégszobákat illetően. Nekem mindig ugyanaz a szobám, a veranda felől a sarokban levő. Onnan messzi lehet látni fel a dombokra, ahova télen szánkázni visz fel a bácsi.

Van ott fenn egy nagyon szép kúria, ha arra járunk mindig meg kell nézni, mert arról álmodozom, hogy egyszer nekem is ilyen lesz. Egon bácsi sokat ugrat vele, hogy erről álmodozom.

– Persze kicsi Sárám ilyen lesz! – és jót mosolyog a bajusza alatt.

Apropó bajusz, – le akarta vágni, – anyut hallottam mikor azt mondta neki.

– Ne vágd le, mert olyan izgi mikor; tudod? – és jelentőségteljesen kacsintott rá. Ezek azok a dolgok amit még nem értek.

Gondolom nem is örülnének ha megkérdezném a jelentését. Mellettem levő szoba az anyué volt és természetesen a következő Egon bácsié – ezek a szobák eredetileg egymásba nyílnak, csak ilyenkor van elkülönítve, legalábbis a köztudatba ez van bedobva. Szerintem Egon bácsi sűrűn kinyitja majd és átlátogat jó éjszakát kívánni.

– No ezt mintha nem is mondtam volna. – mindenbe beleütöm az orrom.



A családunk elég szabadgondolkodású volt, mármint a női vonala. Ezért sok támadás ért bennünket, a templomba menet vasárnap, össze-össze súgtak az emberek a hátunk mögött, de anyu mindig azt mondta ezek az irigyek és bátortalanok, mert szeretnék megismerni a boldogságot de nem merik.

Ezek után nem csoda, ha megkérdeztem a nagyit az újévi mise után, hogy a tisztelendő miért példálózott állandóan az erkölcsös életről, „ezekben a nehéz időkben” – szavaival éljek és állandóan jelentőségteljesen ránk emelte a tekintetét?

Az emberek meg sunyin leskelődtek oldalra, hogy mi a reakció rá tőled és anyutól. A család állta a tekinteteket, sőt a nagyi még rájuk is mosolygott. Emlékszem az Ájtatos Rózsi, mert csak így csúfoltuk szegényt, bele is vörösödött és igyekezett a legkisebbre összehúzni magát. Szegény Rózsit, azt hiszem életében még egy újjal sem környékezték meg, hacsak ő maga nem lett saját szeretője. Csúnya is volt, csámpás is, és legalább nyolcvan-kiló plusz rajta, ami olyan komoly fart eredményezett, hogy külön rezgett minden hurka rajta, csakúgy hullámzott a bokáig érő ruha tőle.

Mint említettem az újévi misén Rabicfalván vettünk részt, anyu, Egon bácsinak karácsonykor tett ígéretet rá. Nagyon is jó volt, mert áhítoztam a falusi élet után.

Sokkal színesebb volt itt a világ, mint a városban, ahol a szürke falakon a folyton nyüzsgő utcán kívül semmi nincs, ráadásul a zsebtolvajoktól is állandóan tartani kellett. Anyu minden nap az újságból csak a szörnyűségeket olvasta, a háborún kívül, mert azt átlapozta, nem bírta elolvasni.

Érthető is nagyon, mert apu elvesztése számomra meghatározó volt a további életem alakulására. A jövőm a jövőnk idegenek és a család jóindulatától lett függő. A hadiárva járadékból nem messzire mentünk, de a taníttatásomról nem mond le,- azt mondta anyu, inkább megnélkülözi. Egon bácsi szerint erre semmi szükség, mert ő apu helyébe lép azt mondta, mint gyámom és nevelőm. Mindig hálával gondolok rá, hogy amikor nagy volt a baj, oda állt mellénk- mellém.

A napjaink nem teltek egyhangúan, erről gondoskodott Egon bácsi. Mindig kitalált valami jó programot és ott voltak a falusi barátaim, a velem egykorú és kicsit idősebb lányok- fiúk. Ilyenkor télen nincs különösebb dolguk a mezőn sem az állattartásban nem kell segíteni annyit, mert a felnőttek sem igen tudnak mást csinálni, mint behúzódni a melegre. A falusi örömünnep még a disznóvágás. Egon bácsi ezt az újévre halasztotta egyrészt miattunk, másrészt meg karácsonykor benn volt a városban nálunk, a nagyi pedig egyedül, nélküle nem vág bele ilyen nagy feladatba.

A disznóölés január közepére volt tervezve a nagyiék részéről, mert a böllér is így ért rá. Sokfelé volt neki elkötelezettsége és a megszokott böllért inkább kivárják itt faluhelyen, mert egy egész év hentesárúját lehet a háztartásnak tönkretenni vele, ha valamit elhibáznak.

Már napokkal előtte lázban égtem, mert életem első disznótorára került sor. A nagyi megengedte, hogy a perzselőbe vágjak aprófát. Apropó perzselő, ez olyan szerkentyű volt annak idején, hogy apró fahasábokkal kellett etetni s az elején jött ki a láng, mert az oldalán elhelyezett tekerővel meghajtott ventilátor lapátok állandó izzásban tartották a fahasábokat, s ezt tartották a leölt disznó szőrzete felé, ami elég büdösen égett le. Szörnyű izgalmas volt, mint a mesében a sárkány úgy okádta a tűzvirágokat. A kaparók lapáttal tolták le róla óvatosan az égett szőrt. Majd sötétbarnára sütötték a bőrt és súrolókefével, meg ronggyal tisztították mosdatták.

Szombat reggel éppen hogy hajnalodott mikor megjött a böllér és a házban nagy sürgés-forgás indult. A férfiak egy-egy kupica pálinkával indították a napot, jó szerencsét kívánva az egész napos nehéz munkához. Mi gyerekek, mert hogy akadt az is. A szolgáló unokaöccse a másik faluból a böllér fia, mindketten vagy két évvel voltak idősebbek nálam s látszott nem először vesznek részt ilyen eseményen. Mi hármunk feladata volt a disznó farkának fogva tartása. A fiúkon látszott, hogy ez komoly feladat, mert a kiadott utasításokat kellő komolysággal és körültekintéssel fogadták, s mutatták meg a helyem, hogy én mit tegyek.

Egon bácsi viccelődött velem mikor leölték a disznót:

– Hallod-e Sára kislányom! Nagyon ügyesen fogtad a farkát! Még sokra viheted.

Én büszkén kihúztam magam, miközben mindenki a hasát fogta a nevetéstől, anyu gyengéden átölelt, s odasúgta.

– Szeretlek nagyon egyetlenem.

A két fiú nem mert nyíltan nevetni, de látszott rajtuk, hogy ha nem bújnak el valahova kiröhögni magukat megfulladnak. Aztán mindenki megtalálta a mag feladatát, mert kezdődött a bontás és a feldolgozás. A nagyitól kaptunk friss sült-vért reggelire és finom teát, aztán mehettünk játszani. A két fiú állandóan a sarkamban volt és kereste a kedvem. A nagyfiúkkal elengedtek a dombaljára szánkózni. A valósággal repítettek a szánkóval, úgy futottak a keresztutcán fel az emelkedőn. Egy jó félórára volt tőlünk a dombalja, így is hívták Dombalj utca. Hol az egyik hol a másik fiú ült a szánkón elő és hátul. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, mire rájöttem, hát a hátsó engem ölelt át és így alkalma adódott arra, hogy fogdosson. Úgy tettem, mint aki ebből semmit sem vesz észre, s hagytam, mert nekem is jól esett és nem kell nekik azt tudni, hogy én már ennél különb dolgokat láttam tízéves fejjel. Egy párszor sikerült meghemperegni a hóban, mert inkább azon voltak elfoglalva melyikük hol fogjon azzal az apropóval, hogy le ne essek, mert akkor ők szorulnak,- ugye! Komikus volt a helyzet. Késő délután volt mikor hazaindultunk. Kipirult arccal értünk a házhoz. Nagyi azonnal beparancsolt bennünket a belső szobába és mindhármunknak száraz ruhát kellett venni.

No jót kuncogtam magamban, most milyen nagy legények lesztek vajon fiúk? – mert kinn a dombon nagyon tudtatok gyerekfejjel nyúlkálni. Én mivel nem szégyenlősen voltam nevelve a ruháimat egykettőre a székre dobáltam és egy szál kis bugyogóban kezdtem a száraz ruháimat magamra venni. Nem ám kapkodva, hanem szépen megforgatva, hogy melyik az eleje és egyebek. A cicikéim már akkor apró kis dombocskákat alkottak meggyel a tetejükön.

A két fiú csak bámult és elfeledkezve, hogy a nadrágjuk a lecsúszva hagyták, nagy tágranyílt szemmel követték minden mozdulatom. Rájuk kacagtam ez térítette észhez őket és folytatták az öltözést.

– Ha nem haladtok sosem ebédezünk és nem jut idő játszásra a szobámban – mondtam és ez megtette a hatását, pillanatok alatt kész lett a két ifjú lovagom.

Az ebédlőben gazdagon megterített asztal fogadott bennünket. Az edények mosogatásán kívül már minden kész volt és a kamrában asztalra szétporciózva várta mind a helyét.

A nagy asztalnál ott ült az összes felnőtt és már előkerült a boroskancsó is és sűrűn körbejárt. Finom disznótoros pörkölt volt főtt-krumplival és nagyi receptje alapján készült savanyúság hozzá. Nem utolsó sorban a falu pékjének a csodás kézzel dagasztott piros ropogósra sült veknije.

Csak füleltem a sok érdekes történetet hallva, – mint kiderült akik sandán néznek ránk azok sem vetik meg az örömök ama fajtáját, mert volt egy két zaftos történet az erdőn és mezőn történtekről, hogy a szalmakazal töve mennyi titkot rejt. Aratáskor a marokszedő asszonyok az erdő szélén hűsölés közben kicsit levetették a szoknyájukat, és ezt meglesték a legények s mikor elébük toppantak lett nagy ribillió, de aztán kisimultak a dolgok a bokrok közt, de ezt csak úgy hallomásból tudták. A jelenlevők nem olyanok, ez mindig így van.

A kései ebéd után mikor leszedték az asztalt még maradtak a férfiak borozni, majd a mosogatást követően az asszonyok is mind visszaültek és folytatódott az anekdotázás. Minket elküldtek, hogy ezek a történetek nem a mi fülünknek valók.

A gyerekszobába visszatérve tanácstalanok voltunk mivel is töltsük el az időt, mert semmi közös érdeklődési pontunk nem volt, legalábbis én úgy éreztem. Egy darabig hasítani lehetett volna a csendet a szobában, mikor a böllér fia a Sanyi megszólalt. Azt amit meséltek az aratásról az igaz. Mindannyiunk szeme rászegeződött.

– Na mesélj már honnan vagy ilyen biztos ebben! – mondtam neki és a nyomaték kedvéért kedvesen rámosolyogtam. A fiú a füle tövéig elpirult, de kivágta magát s így szól:

– Én voltam a vízhordó fiú akkor! – és meghúzódtam egy kissé távolabb, vagy nem is vettek rólam tudomást, nem tudom, de mindent kilestem. Neveket nem említek. Az minket nem is érdekel, hanem mesélj mit láttál.

– A legények bevitték az asszonyokat az erdőbe.

– Ezt eddig is tudtuk – türelmetlenkedtem. – Mondd tovább!

– A legényekről is lehúzták a nadrágot, aztán a gatyát. Hú-ha mekkora fütykösök voltak ott. Az asszonyokon se maradt bugyogó. Minden bokorban volt valaki csak úgy kapkodtam a fejem. Aztán mikor az asszonyok kijátszották magukat akkor eltüntették, ott a lábuk közt, de hogy hova azt nem láttam, mert nem is tudom hogyan.

– Mit játszottak az asszonyok Sanyi? És mivel játszottak, pontosítsd kérlek. Danival mindketten feszülten figyeltünk a mesére.

– A szájukba vették a fütyköst , a legények meg sóhajtoztak, biztos jó volt nekik, mert nem engedték abbahagyni, hanem még a fejüket is fogták. Aztán volt az eltüntetés, de arról ne kérdezzetek.

– Figyeljetek! Ha titkot tudtok tartani, akkor én megmutatom, hova tüntették el az asszonyok, habár nekem még kislányos van. A két fiú először elsápadt, majd rendesen kipirult a szavaimra az arcuk.

Azzal ráfordítottam a reteszt az ajtóra. A fiúk feszengtek a széken. Akkor levetettem a bugyogóm és felhúztam a szoknyámat. Ölem láthatóvá vált. A fiúk csak néztek és meg sem mertek moccanni.

– Na mi lesz már! Gyertek közelebb vagy én menjek a helyetekbe? –azzal közelebb léptem és a kezüket ölemre helyeztem. Bevallom jól esett a kezük remegése, még nem éreztem ilyet. Egyre jobban beindultak és bátortalanságukat legyőzték. Felváltva hol egyik, hol másik kalandozott az ujjacskájával egyre mélyebben. Észre sem vették, hogy közben a nadrágjuk lenn termett a szőnyegen a bokájuknál és a gatyeszuk is utána ment. Akkor már késő volt mire észbe kaptak. Mindkettőnek a kis gyerekfütyköse a kezemben volt és húzogattam, ahogy anyut láttam Egon bácsival. Egyre jobban megkeményedett nekik. Annyira belejöttek, hogy a blúzom alá is benyúlva kicsi kis cicijeim simogatták. Egyszer csak a két fiú mintha ikrek lettek volna a kezembe engedték a kis nyúlós nedvüket.

Nagyon jó volt. Megtörülköztünk és mikor felöltőztünk szigorúan megeskettem őket, hogy senkinek sem lehet elárulni a mai délutánt. Egyébként máskor is megismételhetjük, például majd farsangkor, mert a nagyi megígérte, hogy meghívhatok egy két barátom és akkor azok ti lesztek. Mindkét fiú puszit nyomott az arcomra köszönetük jeléül.

Abban maradtam velük, hogy a szülők útján lesz a meghívás. Azzal elkezdtünk másról beszélni. Kireteszeltem az ajtót mielőtt lebukunk. Jól is tettem mert jött a nagyi, hogy a szülők szedelőzködnek és mennek haza. Mikor elmentek a nagyi megkérdezte:

– Jól érezted magad velük? Máskor is eljöjjenek?

– Igen nagyi ha lehet, egy kicsit egyszerű gyerekek de olyan kedvesek és jó velük lenni. No ebben nem volt semmi feltűnő azt hiszem, mert megsimogatta a fejem és azt mondta:

– Sára akkor elhívjuk farsangra is őket. Ezzel ez a téma le lett zárva, mert amit a nagyi megmondott az úgy is lett.



Gyorsan telt az idő. Nemsokára február eleje lett, kezdődött a télbúcsúztató és tavaszváró mulatozás. A téli ünnepeket lezáró mulatságok ezek. A nagyi bevitt a kamrába, hogy mutat valami érdekeset. A szemem, szám tátva maradt, mert én még ilyet nem láttam. Furcsa maszkák voltak felakasztva és hozzá szűrök subák.

– Ez mi nagyi – kérdeztem miután jól kibámultam magam.

– Ezek kicsim farsangi maszkok, a falun szokás felvonulni bennük és elkergetni a telet. Vízkereszttől, húshagyó keddig, illetve hamvazószerdáig tart. Farsangi bohókás jelmezes bálok és az alakoskodó felvonulások időszaka. Még ráadásul ilyenkor szoktak lakodalmakat és bálokat rendezni. A jelmezekbe öltözve vonulnak és vigadnak az emberek, lónak, medvének, kecskének, farkasnak öltöznek vagy a nők férfi, – a férfiak női ruhát öltve a falu utcáján, termékenységvarázsló praktikákat űzve pajzán dolgokat is utánozva bolondoznak, ezért nevezik alakoskodó felvonulásnak.

Kerekre nyílt a szemem.

– Azta – mondtam – a nagyi akkorát nevetett.

– Te lány mire nem gondolsz a kis buksiddal! Vénlány, csúfoló szokások is vannak ilyenkor Sára.

– Az milyen nagyi ?

– A falu legényei csoportokba verődve járják az utcákat és a vénlányok ablaka alatt ütött-kopott lábasokat ütögetve hangosan skandálják a régi rigmust: „Húshagyó! Húshagyó! Itt maradt az eladó!

– A pajtásaidat elhívjuk és kerítünk rátok való jelmezt vagy átalakítjuk és ti is felvonultok.

– Ez egy nagy élmény lesz nagyi – és átöleltem a derekát úgy simultam hozzá. Köszönöm neked oly drága vagy, nem is tudom, hogy megköszönni neked.

A szigorú nagyi szemét két nagy gyöngy hagyta el és lassan gördült le, – hagyta! Még nem láttam sírni őt.

– Rosszat mondtam nagyi?

– Nem kicsi Sárám, nagyon boldog vagyok, ha velem vagy, olyan mintha az apád lenne kiskorában velem. Megfiatalítasz a jelenléteddel.

Nagyon jól éreztük magunkat Rabicfalván, talán ilyen jó és mozgalmas nem volt még sosem. Egyik reggel a postás két levelet hozott. Az egyik Egon bácsinak szólt, a jó vaskos boríték amint a szavaiból kivettem az ügyvédi irodából jött, mert alá kellett írni az átvételt. A másik az anyunak szólt. Egy kicsit elképedt rajta, hogy ugyan ki írhatott, ennek hangot is adott. Lázas gyorsasággal bontotta ki a levelet, ami csak egy lapból állt.

Várakozó tekintettel néztünk rá, mire ő:

– Artúr érdeklődik, hogy jól van-e a család és a levelet az irodától megkaptuk-e? Ez pedig neked Sára jó hír, az iskola nem indul be a tanítás tüzelő hiány miatt. Többet nem ír. Majd válaszolok estére neki, hogy minden rendben van.

Anyun nem látszott különösebb izgalom a levél olvasása, mert az arcizma sem mozdult meg közben, vagy jól palástolta érzelmeit. Most mindkettőnket lenyűgözött a falusi élet mozgalmas világa.

Én ujjongtam, hogy nyugodtan maradhatunk nem köt az iskola magához. Az iskolai szünet, tüzelőhiányra hivatkozva február végéi fog tartani előreláthatólag. Elképzeltem, hogy fognak ámulni a lányok a beszámolómon amikor újra találkozunk. A naplómat szorgalmasan vezetem. Sokat pótoltam benne azokról az időkről amikor még kissé akadozva írtam. Most sem vagyok az a nagy író, de legalább nem múlnak el az évek nyomtalanul, mert le lesz jegyezve minden apró esemény.

Sanyi és Dani a megbeszélt napon eljöttek maskarát próbálni, hogy kellőképpen át lehessen alakítani a méretünkre. A subát azt biztos kisebbre kell venni, mert az felnőtt méret, de a maszk mindhármunkra jó, legalább nem szorul belé a fejünk. A szolgálónk átszabja a hétvégére és akkor felvonulhatunk a falusiakkal. Olyan meghatározhatatlan szörnyek leszünk, az a lényeg elég ijesztőek.

Farsangvasárnapon lesz a nagy felvonulás a gyülekezés a Rabicfalvi főtéren. Jönnek a környékről is kíváncsiak és a falu többi lakója is, és nem utolsósorban a rokonok. A megelőző napon, már reggeltől kezdve folyamatosan járják a várost a kisebb csoportok beöltözve, a vendégek, látogatók nem kis örömére. Ehhez kapcsolódik a Farsangfarkán (kedden) a koporsóégetés a főtéri nagy máglyán – azt mondják, jelképesen elégetik a telet, és jöhet a tavasz. A nép szokásai és hagyományai szerint zajlik a látványos farsangi események sorozata.

A fiatalok maskarába öltözve járják a falut, riogatják az embereket, meghúzgálják a lányok, asszonyok haját, olykor lisztet szórnak és ezzel nem kis riadalmat keltenek köztük.

– Ehhez még mi nagyon kicsik vagyunk, – közölte velem a nagyi. – Majd kislányom egy pár év múlva Te is köztük lehetsz, most csak a felvonulásban vehettek részt a társaiddal.

Vasárnap reggel egyáltalán nem kellett ébreszteni, mert már kora hajnal óta nem aludtam. Az ablak spaletta résein lestem, mikor hajnalodik már és lesz reggel. Mert kilenc órára volt kihirdetve a gyülekező a főtérre, amelyre illett előbb oda érni. Nagy nehezen reggel lett és nagyi jött az ajtón kopogni, de amint az első koppanása elhalt, már nyitottam is az ajtót.

– Te már fenn vagy Sára? – lepődött meg, hogy egyből kinyílt az ajtó.

– Fenn, nagyi? Már hajnal óta a maskarát próbálgatom.

– Azért előbb a mosakodás és utána a reggeli, majd csak ezt követheti a beöltözés és indulás.

A reggelit gyorsan bekaptam, mondta is nagyi:

– Szeles vagy te lány, de nem tudott mit tenni.

Egy falat egy ruhadarab. Közben megjött a két fiú is Sanyi és Dani és bejött a szolgálóasszony is velük a nappaliba. Ahogy felkerült a maskara és az álarc egymást ijesztgettük. Volt a házban kacagás. Háromnegyed kilenckor útnak indítottak bennünket a főtérre. A család a ház előtt várja majd a vonulást.



Sára iskolás évei, évzáró előtt



A tornatanár





A városka egyetlen jómódú leányiskolájába járattak a szüleim, ahol csak a tornatanár volt férfi. A többi tanár beleértve az igazgatót nő volt, szerintünk öreglányok.

Furcsa ember volt a tanár úr. Nem túl magas, de kidolgozott izomzatú jókötésű ember, bátornak egyáltalán nem mondható, legalábbis a lányokkal mi ezt figyeltük meg nem igen akart senkivel szemkontaktba kerülni. Pedig a kíváncsiság hajtotta az egész társaságot, hogy ugyan mit tud kezdeni ennyi nő között egyedül. A lányokkal sokszor elemeztük a viselkedését és arra jutottunk, hogy a bátortalanság álarca mögött igencsak vehemens férfi húzódhatott meg, mert a folyosói séták alkalmával a szaktanárnők bármelyike is futott össze vele a szemükbe az furcsa csillogás volt, mint a vadmacskának mikor az áldozatát cserkészi be.

A lányok nemcsak órán, hanem szünetekben is gonoszak voltak vele, mert mint Én úgy a társaim között is akadt szép számmal a korunkhoz képest érett teremtés. Nem tudtuk mi fán terem a férfi, de ösztöneink nagyon is jól működtek és a tornatanárt, mint egykét igencsak sokat ugrattuk olykor fedetlen bájainkkal a tornadresszből kivillantva próbáltuk zavarba hozni. Sokszor megesett, hogy az óraközi szünetekben az udvaron séta közben a bokrok takarásába húzódva szoknyánkat feljebb húzva hívtuk fel a figyelmét ránk. Egy szó, mint száz provokáltuk.

Egyszer aztán megtörtént a szünidő előtt a nagy dolog, amit elég nehezen dolgoztam fel magamban s később otthon anyámnak elmeséltem, de előtte megesketve, hogy senki nem tudhatja meg a titkot elmondtam.

Történt az évzáró előtt, pontosan mely napon nem érdekes, hanem ami megváltoztatott sok mindent és felfedte a másik nemről a titkot. A tornatanárunk mivel egyedüli férfiként volt jelen az iskolában a szertárban a pakolás az ő dolga volt. Épp a rendbehozatallal volt elfoglalva és nem is sejtette a rá leselkedő veszélyt amit a kíváncsi elkényeztetett úrilányok jelentettek számára.

A lányok, mint utóbb kiderült kihallgatták az igazgatónő és a tanár úr közötti beszélgetést, jobban mondva utasításait, hogy mit hogyan végezzen el. Egyik hír ez volt, de a java még hátra van. A lányok mást is hallottak s jómagam is a beavatottak közt voltam. Az igazgatónő lelkére kötötte a tanár úrnak, hogy kerülje a lányokat, mert nem teszik a viháncolásuk, de ezt nyíltan nem mert megmondani, mert félt a szülőktől. Amikor végzett a szertárban alaposan tisztálkodjon meg, és utána várja az irodájában beszámolásra.

A tisztálkodás és beszámolás igen gyanús lett a lányoknak.



A dolgát igencsak lelkiismeretesen és szorgalmasan végző, egyetlen férfink, nem vette észre a lánycsapatot akik lopakodva közelítették meg a szertárt. Szegényt nagyon megsajnáltam mikor rádöbbent, hogy körbe van véve, alattomos vadmacskákkal s az ajtó felé nincs menekvés. Szólni nem mert, nehogy valaki is meghallja, hogy milyen pácba került.

Ancsa intett. A lányok a megbeszélt jelre mind felhúzták a szoknyájukat, hogy kis fehér bugyika világított. Tanár úr szörnyű zavarban volt.

– Mindent tudunk tanár úr!

Ancsa a bandavezér nekikezdett a zsarolásnak, hogy ami a tanár urat és az igazgatónőt illeti, mindent tudunk, úgyhogy legjobban teszi ha követi a kéréseket.

A férfi a meglepetéstől még mindig nem tudott megszólalni ezt használta ki Ancsa és ki se essen a szerepéből folytatta. A forgatókönyvet csak egy-két lány ismerte mi a többiek csak ámultunk a történteken.

A következett a legvadabb ötlet, amit a mai napig alig tudok elhinni, hogy megtörtént.

Ancsa ráparancsolt, hogy itt és most eressze le a nadrágját, mert kíváncsiak vagyunk mi a különbség a férfi és a nő között. A tanrendben hiába kérdeztük a tanárnőt, mindig kitért a válasz elől és átsiklott a témán. Tehát jogosnak látszott a kérés a diákok részéről, amit a tanár úr nem hiszem, hogy így fogott fel, de a zsarolás az más.

Mivel a meglepetéstől moccanni sem bírt, a legközelebb eső két lány lerántotta a nadrágját, de azt nem tudhatták, hogy nem hord alsót. No nem kis meglepetést okozott a látvány, mindannyiunk szája tátva maradt a különbség láttán. A tanár úr jól el volt engedve az úgynevezett különbséggel. Ha jól emlékszem kis koromra mikor a papáét láttam először, talán az övé sem volt ekkora, de ezt a lányoknak nem árultam el.

– No lányok mindenki tapasztalja meg a különbséget!

Ancsa volt a legbátrabb és ő tért magához legelőször odalépett és megmarkolta. A tanár úr először elfehéredett azután, mint a rák olyan vörös lett, de nem mert szólni az úrilánynak, mert a szülők igencsak befolyásos személyek voltak a városban.

Neki bátorodott a lánycsapat magamat is beleértve és mindannyian megérintettük fogdostuk azt a bizonyos különbséget, ami a legnagyobb meglepetésünkre ettől a sokszorosára duzzadt. Addig-addig járt körbe a fogdosás, érintés, mert most már mindenki élvezte a dolgot, hogy a tanár úr elkezdett remegni mint a nyárfalevél és hangosat sóhajtott és a micsodájából valami fehér dolog épp Ancsa markába lövellt. No ekkor aztán usgyi mindenki szedte a lábát, mert nem tudtuk mi történt, valami bajt sejtettünk, pedig ha tudtuk volna.

Ami ezután történt az mindent felül múlt. Szilencium.

Felmentünk a tanulószobába s mindannyian kipirulva próbáltunk eltemetkezni a tanulásba, de semmi sem ment. A kis csapat összegyűlt a sarokban és egymás szavába vágva, suttogva idéztük fel az élményt ami történt a szertárban.

– Lányok ez itt nincs vége a lényeg még csak most jön! – suttogta a kör közepén Ancsa.

Nem nyughatott, mert már a következő terven törte a fejét, izgatta nagyon a tanár úr jelenése az igazgatónőnél. A terv a következő. Vissza a szertárba aminek a szellőzője közös volt az igazgatói irodával. A terv része volt, hogy szorgalomból rendezzük a szertárat és a beavatottak átvonultak a felügyelő tanárnő legnagyobb meglepetésére. Még szerencse, hogy nem gördített akadályt elébe,de a szeme tágra nyílt a csodálkozástól.

A szertárban nem volt nehéz magasítót összehozni, mert még létra is akadt a felszerelések között. Azzal tisztában voltunk, hogy a délutáni incidensről nem mer beszélni, mert akkor az állásának lőttek.

– Te vagy az első figyelő! – adta ki az ukászt az egyik lánynak Ancsa. Az a feladatod jelentsd, mikor érkezik a tornatanár az irodához. Pillanatok múltán az őrszem jelezte, hogy megérkezett és eltűnt az ajtó mögött. No most felváltva őrködtünk az ajtónál nehogy másnak is kedve támadjon a szertárba bejönni az kész lebukás lett volna. Asztalt, széket toltunk és tettünk egymásra, majd a létrán fel a tetejére. Ancsa a legtetejéről integetett a kezével, hogy semmi sem történik. Egyszer csak belengett a szék majdnem leesett a másik lánnyal együtt.

Suttogva adtuk tovább az alul levőknek, mi történik a szobában. Az igazgatónő lehúzta a tanár úrról a nadrágot és amit mi délután megvizsgáltunk azt húzogatni kezdte és mikor akkor lett a szájába vette.

Mikor ide ért a hír úgy éreztem valahogy fel kellett jutnom nekem is kicsit arrébb lökdöstem őket.

A tanár úr extázisban volt, az ingét is ledobta, úgyhogy teljesen mezítelen volt. A szám kiszáradt a levegő kevés volt, de nem hagytam abba a leselkedést. A java ezután következett, számomra minden annyira új volt, mert ilyet még az otthoni leselkedésekkor sem láttam.



A többiekről nem is beszélve, akik férfi micsodát is ma látott először. Az igazgatónőről is közben lehúzta a ruhát, aki egy szál bugyiban és melltartóban volt már. A tanár úr kipattintotta a kapcsokat s az igazgatónő telt idomai önálló élete éltek, de nem ám lógósan hanem a bimbókkal előre mutatva élettől duzzadva. A férfi mindkét kezével markolászta majd szájába véve csókolgatta az igazgatónőt.

Húzta a fejét rá, és egyre mondogatta: – Gyere-gyere még-még!

Amikor szabaddá vált a tanár úr micsodája a délutáninál talán még nagyobb volt. Az igazgatónő felült az íróasztalára és a lábait a tanár úr vállára tette, az pedig eltűnt a combjai között, nem láttuk mit csinál csak a nő arcán látszott, hogy nemsoká nagyon jó lesz és ezt szóban is közölte vele.

– Most jó, csináld!

Valósággal lázat éreztem az ismeretlen látvány hatására, sőt mintha az is lettem volna, felváltva jöttek a hullámok.

Egyszer csak eltolta magától a tanár úr fejét, aki felegyenesedett és a lába közti nagyra duzzadt micsodáját az igazgatónő azon részébe kezdte betolni, ami nekünk lányoknak van a lábunk között. Most már szörnyű nedvességet éreztem a lábam közt én is. Ahogy elnézetem Ancsa is előrehaladott állapotban volt. A harmadik lány nem bírta tovább és lemászott. A jelenettől megbabonázva álltunk és senkit nem engedtünk most már fel. Végig akartam nézni az egészet.

Mellettem Ancsa is egyre sűrűbben vette a levegőt ami az ő hőhullámait is jelentette. Sokáig csinálták, odaát ütemesen s közben hangos félszavakat kiáltoztak,de erre már nem emlékszem, mert teljesen el voltam varázsolva. Az igazgatónő úgy látszott teljesen magán kívül van, mert valami ilyet kiáltott, hogy elmegyek, de legnagyobb meglepetésünkre maradt, sőt a tanár úr ilyentén kitörésére azt mondta gyere. S akkor az történt ami délután a tanár úr micsodájából olyan fehér lövellt ki és az igazgatónő még húzogatott rajta, hogy mind a mellére menjen.

Remegő lábakkal jöttünk le a barikádról és óvatosan tettük helyre, kerülve minden apró zajt. Egy szó annyi nem jött ki egyikünkből sem csak jelentőségteljesen néztünk egymásra.

Ez az élmény még sokat visszaköszönt életem során. A csendet Ancsa törte meg, mintha nem is ő lett volna a hang tulajdonosa, mert valahonnan mélyről rekedten tört elő a hang:

– Az áldóját lányok ebbe jól beletrafáltunk. Ez valami fergeteges dolog volt.

Megeskettük egymást, hogy semmi szín alatt nem áruljuk el a titkunkat. Ezt nagyon nem is kellett megígérni, mert beláthatatlan következményei lettek volna, ha kitudódik, hogy leskelődtünk s a felnőttek úgy is letagadnák és ott lennénk a slamasztikában.







Nyaralás a nagyiéknál falun





Végre megkezdődik a nyári szünet a suliban. A lányokkal már sokat dumcsiztunk mit is fogunk csinálni...Én a nagyiéknál fogom tölteni a nyaram, már nagyon várom. Szép és finom emlékeim vannak az ottani nyaraimról.

Anyunak is könnyebb lesz míg vidéken vagyok. Annyira félt, hogy amikor nem lát, mert idegeskedik miattam.

Azt mondja veszélyes lánykorba kerültem. Azt hiszi, nem tudok a fiúkról semmit, pedig ezt mi már régen kibeszéltük a lányokkal. Ezért is tudom, hogy mit csinálnak, amikor Artúr bácsi nálunk alszik, másnap sokkal jobb a hangulata, vidám és még énekel is. Amióta apu meghalt Ő tartja benne a lelket. De valami baj lehet Artúr bácsi körül, mert anyu idegesebb, szétszórt. Anyu nem mond semmit, én pedig nem merem megkérdezni. Így csak találgatok, de hogy valami nagy baj van az biztos, mert alig hallok zajt a szobájukból amikor itt van...biztos nem játszadoznak úgy, mint régen, és ez anyának nagyon hiányzik, ez teszi őt feszültté.



Most már, hogy elég nagy vagyok, legalábbis a nagyi szerint nem küldte a szolgálót értem a városba, hanem azt írta, hogy a Rabicfalvi állomáson vár egy lovaskocsi, ami bevisz a faluba hozzájuk. Lázban égtem, mert ez lesz az első eset, hogy önállóan utazok a vonaton. Egymás után vettem ki a szekrényből a ruháimat, már az ágy teli volt az egymásra dobált holmival.

Anyu kissé dühösen ripakodott rám:

– Döntsd már el Sára végre melyikben utazol, hogy a többit legyen időm bepakolni.

Ez észre térített s úgy döntöttem, hogy valami nőies ruhám veszem fel, mert már volt a ruhatáramban olyan is.



Van egy olyan csupa fodor, mint a lég olyan könnyű, nem hivalkodó, de amit kell azt megmutatja, formáimat előnyben részesíti épp hogy a térdem alá ér. Ez most jött divatba a nők bátrabban viselkednek és öltöznek is a világháború óta. Nagyon sok egyedül maradt és helyt kell állni kettő helyett is. Koromhoz képest formás melleim s hála a sportnak amit az iskolában szeretek, a tornatanár miatt is, combjaim, lábaim formásak a popsimat meg nem állta ki szó nélkül még senki.

– Na végre Sára! – mondta anyu összekészítette a többi holmit amit magammal viszek és Artúr bácsival együtt kísértek ki az állomásra.

Nagy pöfögős mozdony már benn állt az állomáson füst és párafelhőbe burkolózva. Nagyon szerettem nézni, de fel kellett szállnom, mert leadott egy figyelmeztető füttyöt a mozdonyvezető s a vasutas is lengette a piros zászlaját amit a tárcsa zöld jelzése követ, akkor indulhat a gőzös. Hátam mögött még egy másik füttyöt is hallottam, mert a kis szoknyácskám meglibbent s elővillant a fehér bugyogóm. Erre a mama figyelmeztetett mikor lenyitottam az ablakot a búcsúhoz.

– Sára vigyázz, mert ez a ruha már sokat kimutat a kíváncsi szemeknek!

– Ez a célom vele, hogy lássák. Szeretem mikor az emberek arca tükrözi a meglepetést és az elismerést. Pláne vakáció van, miről mesélek szeptemberben a lányoknak, hogy savanya volt az egész nyár.

Kényelmesen elhelyezkedtem miután Artúr bácsi felhozta a csomagomat és feltette a polcra csak a kis kézi poggyászom maradt lenn az uzsonnámmal. Hosszan integettem ablakból, de fel kellett húznom sajnos, mert a mozdony fekete füstje mind a kupéba kötött volna ki. Egy középkorú úr segített, mert elég szorosan működött az ablak. Rá is játszottam a dologra, hogy egy kicsit kacérkodjak vele. Próbáltam hangolni magam a falura. Fülembe csengnek anya szokásos szavai ilyenkor,– Sára-Sára az ördög bújt beléd, meglásd egyszer nem lesz jó vége a kacérkodásnak. Az úr visszaült a saját helyére, de úgy szemközt, hogy fél szeme mindig rajtam kalandozzon. Ahogy megmozdultam a szeme villant egyet, a kisördög ami mindig bennem bujkál azt súgta mozogj, hol keresztbe tettem a lábam, hol a szembe levő padra. Az úr feszengett a helyén, mert mindent látni akart, nagyon élveztem a helyzetet. Ezzel el is voltam az út nagy részén, úgy tettem, mintha a táj kötne le, közben játszottam vele, – gonosz vagyok?

Az ablakon át egy kissé homályosan lehetett kilátni a füsttől elszíneződött, de attól még nézhettem a mellettünk elsuhanó tájat és tükröződésben láttam őt is mennyire kukkol. Teljesen képben voltam, mármint ami az urat illeti.

Az út majdnem négy órás Rabicfalváig. Furdalta az oldalam a kíváncsiság, vajon kijön ki értem az állomásra. A nagyi annyira titokzatos volt a levélben, hogy meglepi kicsim így, meg kicsim úgy, gyanússá vált nekem ez a dolog.



Hosszú volt és unalmas az utazás. Az elejét még valamennyire élveztem, mert a gondolataim szárnyaltak, már lélekben ott voltam az állomáson és az emberek a tekintetüket mind rám emelték.

No nézd már ki ez a szépség? Meg a ruhámat se hagyták szó nélkül. Összesúgnak a hátam mögött, de jó alakja van. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kerengtek a fejecskémben.

Mozdony lassulása hozott vissza a jelenbe. Lassan feltűntek az ismerős facsoportok és a kanyar után láthatóvá vált az állomásról a falu felé a gyönyörű jegenyesor, ami az út két oldalán fut. Egy jó darabon mindkét oldalon sűrű érintetlen erdőcske ékelődik be a jegenyék és a szántóföldek közé.

Nagy sistergéssel és fékcsikorgással megállt az állomáson a gőzös. Én a szerelvény első részében voltam, így kicsit túl szaladtunk az állomás épületén,de aztán láttam, hogy szándékos, mert a masiniszta egy nagy kart fordított a mozdony fölé s mint kiderült vizet pótolt a tartályba.

No ez is új élmény volt nekem, mert ilyen dologról csak az olvasmányaim során szereztem tudomást.

Már mindenki elhagyta a peront és így nem volt nehéz kitalálnom, hogy az a szőke kócos fiú az aki értem jött. Ahogy végignéztem magamon a szép kedvenc ruhámon meglátszott rendesen az út. Igyekeztem lesimogatni, hogy valamelyest rendbe szedjem magam. Mit szól ez a falusi gyerek, ez kis gyűrött lány jött aki nem tudja hova tenni magát, pedig alapjában véve nem vagyok nagyzolós típus, de a nő kezd belőlem előjönni és időnként a kisördög is vendégeskedik nálam.

Egyedül ő volt a peronon és mint a gúnár úgy nyújtogatta a nyakát engem keresve. Miután észlelt majdhogynem futólépésben jött elém és odaérve üdvözölt.

Kezétcsókolom kisasszony, a nacsasasszony küldött magáért. Szemtelen voltam, mert ha már kezétcsókolom, akkor tegye is meg és nyújtottam felé. Most aztán jött csak zavarba, mert azt sem tudta mi fán terem. Élveztem a helyzetet egy kicsit gonoszka voltam, de aztán érdeklődön felé fordultam.

A kocsi kinn áll az állomás előtt közölte zavarában. A csomagjait majd én viszem, – igyekezett mert önkéntelenül nyúltam a poggyászom felé elfeledkezve magamról majdnem kiestem a szerepemből, hiszen én „kisasszonyka” vagyok. Nem igazán voltam ehhez szokva. Ahogy lépkedett a fiú előttem volt módom megnézni alaposabban, ki is lehet valójában. A hangja kissé mutált,tehát arról nem ismerhetem föl a falusi játszótársak valamelyikét, de a mozgása az nagyon emlékeztetett a Jóskára a nagyiéktól talán az ötödik házban lakhattak. Már ez nem olyan érdekes csak az emlékek között kutattam.

Sok érdekes dolgot játszottunk mikor kicsik voltunk s volt közte egy-két olyan is amit igen meséltünk el a felnőtteknek. Ahogy lépkedett előttem olyan mulatságosan nézett ki a bőgatyában mintha nem is az övé lenne, pedig tudtam, hogy ez a vidéki viselet, de akkor is. Fölpakolta a csomagokat a kocsira s leporolva a bakot hellyel kínált. Amikor elhelyezkedtem mellette nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg.

– Nem te a Jóska vagy az utcából?

– De biz én az vok kisasszony. Hiába mondtam neki, hogy én Sára vagyok és így szólítson, mint azt tette a kiskorunkban. Sehogyan se állt rá. Kérdezgettem, hogy teljen az idő, míg a lovak poroszkáltak, amolyan ráérősen mentek nem kellett biztatni őket, mert Jóska szerint akkor se mennek gyorsabban s kár ütlegelni őket.



Nagyon szűkszavúan válaszolgatott a fi,ú pedig valamikor milyen vidám nevetős és nagy kujon volt. Benne volt, velem együtt mindenféle huncutságba. Gondoltam szóba hozom, hátha akkor feloldódik tőle. Homlokegyenest más reakciót váltott ki nála a fiú és lányok közti játékok említése. Pedig akkor a kis pataknál levetkőztünk egymás előtt és gázoltunk a vízben, hogy ki tudja magasabbra felverni és egymást fröcsköltük. Az arca tiszta vörös lett, azt hittem a szeplők is világgá mennek róla ijedtükben. Beértünk a jegenyesoron az erdővel szegélyezett részhez, mikor támadt egy ötletem.

Mondom neki: – Állj már meg egy pillanatra, mert be kell mennem az erdőbe kisdolgomra, addig te állj itt őrt a bokornál nehogy jöjjön valaki.

Ugyan ki jött volna a néptelen úton. A falusiak dolgoztak az a pár utas meg már otthon kavarja a levest.

No Jóska ott állt nekem háttal, s ahogy guggoltam nyúltam volna a bokor egy ága után, hogy felegyenesedjek, és mit ad kétbalkezes véletlen, a bő gatyáját markoltam mindenestül és rántottam le róla.

Moccanni sem mert, de én se egy pillanatra, ami akkor nagyon soknak tűnt nekem. Nem láttam az arcát, de biztos jobb is mert úgy remegett mint a nyárfalevél. Egyre hajtogatta, nem szabad, nem szabad! Először én ocsúdtam fel a meglepetésből. Ha már így adódott jobban szemügyre vettem, ami tavaly még alig mutatkozott. Az áldóját, – csettintettem, de megnőttél mióta nem láttalak üdvözöltem a fütyköst. A lányok, ha látnának most, itt van tőlem egy arasznyira álmaink témája, hozzáérhetek, de ettől elkezdett emelkedni s mint a cövek úgy meredt fölfelé.

„Hú-ha” – gondoltam ennek fele sem tréfa. A fiú könyörgő tekintettel nézet, de most nem engedtem az elhatározásomból. Habár az egész pillanatnyi ötlettől vezérelve történt.

– No Jóska most meg ne moccanj bármi történik is.

Teljesen benn rekedt a szusz a fiúban, mikor tovább simogattam, nem is kellett sokáig várni az eredményre.

Mennyit fantáziáltam róla, mikor meglestem a felnőtteket, milyen is lesz mikor én is megfogom. Az ölemből kiindulva a gerincemen végig futó bizsergés valami csodás hatással volt rám.

Elkezdett nagyon nyöszörögni. Először bajt sejtettem, de a következő másodpercben tele lett a markom.

Lángvörös arccal ült a farönkön és szaporán vette a levegőt, még mindig a hatása alatt volt.

Én meg nem győztem nyugtatni. A ruhám hála a teremtőnek nem sérült meg.

Ezután majd máskor is míg a szünetben itt leszek kilopakodunk az erdőbe vagy a patakhoz és akkor még tovább megyünk a dologban, de ő egyre rázta a fejét, és mintha némasági fogadalmat fogadott volna úgy hallgatott.. Jóska már a bakon várt. Amint felültem indította is a lovakat azok meg mint akik érzik, hogy késésben vannak igencsak iparkodóra vették.

Sokáig még némán ültünk egymás mellett csak mikor az első házakat elértük szólalt meg Jóska,

– Jó vót Sára kisasszony! Ránéztem és kacsintottam, aztán még milyen jó lesz a többi, előttünk áll az egész nyár, de nem vele. Akkor még nem tudhattam.

A nagyi már kinn várt a kapuban s látszott rajta, hogy igencsak ideges, de hangot nem adott neki. Elejét vegyem a találgatásoknak azt találtam ki, hogy megkértem Jóskát, hogy kis kerülővel jöjjön, mert látni szerettem volna a kis patakot mielőtt ideérek. Láttam, hogy ez hatott, mert a nagyi megkönnyebbülten sóhajtott és nevetve mondta: – kicsi lányom lesz még arra elég idő míg itt leszel.

Mindig magammal vagyok elfoglalva. Azt nem is mondom, hogy azért lettem Sára, mert a nagyimnak is ez a keresztneve és ő utána kereszteltek a szüleim Sárának.



Miután a fiú eltávozott a nagyi segített a csomagokat a szobámba vinni és elrendeződni. Takaros kis szoba volt. Nagy kényelmes fekvőhellyel, a bejárattól balra a szekrény, amelynek volt akasztós része a ruháknak és egy fiókos oldala amelybe a fehérneműm és az apróságokat tehettem. Külön egy kis komódszerű a cipőknek. Az ablak melletti beugróban volt a legkedvesebb helyem, a fésülködő asztal és vele együtt a nagy csiszolt ovális tükör. Most is mint minden alkalommal a nagyi gondoskodott nekem a kedvenc krémeimről s egyéb női kellékekről, mert ő már nagy lányszámba vett.

Kutatóan nézet rám majd nem bírva tovább megkérdezte:

– Nem akarod az út porát leöblíteni magadról kislányom?

– Ó nagyi dehogynem, annyira füstös volt a vonat és meleg.

– Igen látom kislányom és szét szórták a szénát is a fülkében. Hú-ha... Azt hiszem fülig pirultam. Magához húzott és mintha csak úgy magának mondaná.

– Ne aggódj én is voltam fiatal s a vérem se volt lassú csörgedezésű. Majd egy este beszélgetünk és akkor megérted mit is akarok ezzel mondani neked.

Ezzel elengedett és én bevonultam a fürdőhelyiségbe. Gyorsan ledobáltam magamról minden ruhát, hogy fürdök, amikor eszembe jutott, hogy nincs semmi benn amit magamra veszek utána, de víz sincs melegítve.

Leakasztottam a nagyi köntösét és magamra tekertem és vettem az irányt először meleg vízért, utána pedig tiszta fehérneműért. A nagyi mindenre figyel, amint kiléptem majdnem feldöntöttem nagy igyekezetemben. Hozta a szolgáló a nagy fazék forró vizet s betette a székre. Volt hozzá egy merítő amivel a kedvére pótolhatta a vizet az ember ha hűlt, mert ugye csak jó volt az ülőkádban el ábrándozni. Menj kislányom és mosakodj majd hozok neked be mindent ami kell. Azzal visszafordított. Miután megkevertem magamnak a fürdővizet kényelmesen elhelyezkedtem az ülőkádban s egyszeriben minden semmiségnek tűnt az erdőben történtekhez képest. Jól esően gondoltam vissza rá s a mosdókendővel mikor az ölemhez értem egy kellemes bizsergés futott végig rajtam. Amint így elmerültem a gondolataimban arra lettem figyelmes, hogy nem egyedül vagyok. A nagyi ott állt a hátam mögött és csendben figyelt vagy vizsgálgatott? - nem tudom melyik lenne helyesebb.

Kicsit állj fel kislányom és húzódj arrébb, mert meghűlt a vized és öntök hozzá. Amint fel álltam már löttyintette is a forrót utána. Nem is vettem észre, hogy elhűlt a vizem. Jól néztem volna ki ha meghűlök, oda a nyaramnak és lőttek a kiruccanásoknak, pedig épp most álmodoztam róla.



– Hadd nézzelek körbe kislányom! – így a nagyi. – Egész nagylányos vagy! Az alakod nagyon emlékeztet a sajátomra ilyen idős koromban.

Közben a fürdőkendőt kivette a kezemből, és beszappanozva el kezdte a testem mosdatni vele. Rég volt már ilyen, hogy engem valaki más fürösszön. Anyu is hamar önállósított eme tevékenységemben.

Most a nagyi! teljesen el voltam kápráztatva. Minden részem bebarangolt és volt mindenre megjegyzése, hogy ezt aztán a szépség. Mint a derült égből a villámcsapás úgy ért a következő kérdése.

Még szűz vagy ugye kislányom? Nem mintha baj lenne az ellenkezője. Az úton elkaptad Jóskát? – hebegtem, de rám mosolygott és így szólt:

– Sára kislányom, mint mondtam én sem voltam zárdaszűz, ha jól emlékszem a lovász fia volt, aki ilyen idősen, mint te vezetett be az erotika szép világába. No ülj bele vízbe! – azzal széket közelebb húzta és el kezdett mesélni.







Sára nagyi első élménye





A szomszédaink akkoriban egy jómódú gazdálkodó család volt akik sok szolgálót tartott s természetesen mivel versenyló tenyésztésből éltek így lovászok is voltak. Nagyon szerettem a lovakat és a gazda, mivel nem volt gyereke, mindent megengedett a birtokán nekem. Szabad bejárásom volt az istállókba is és ami legjobb amikor akartam akkor lovagoltam. A lovászoknak ki volt adva, hogy teljesítsenek minden kérésem. Tizenöt éves lettem azon a nyáron. Nagyon meleg nap volt arra emlékszem és inkább a lovakhoz az istálló hűvösébe kívánkoztam , mint kimenni a tűző napra lovagolni. Az egész birtok csendes volt, senki nem járt az udvaron. Keresztül vágtam rajta és be az istállóba. A tűző napról a félhomályba érkezve egy darabig semmit sem láttam, de amint megszokta a szemem a félhomályt annál többet. Végig sétáltam az állások közt és azt nem mondtam még, hogy nagyon szerettem a frissen vágott szénán heverészni a szénapadláson. Arra pedig egy nagy erős létrán lehetett feljutni. Amint kaptatok fel nem is gondoltam mit találok fenn. Amint a fejem felért és szét tudtam nézni, két talpat látok virítani ki a széna közül. Ahogy emelkedek a fokokon felfelé mindjobban kirajzolódik a lábak tulajdonosa, a lovász tizenhétéves fia aki teljesen meztelen fekszik hanyatt a szénán, mellette hever a ruhája és alszik. Nos gondolhatod, hogy kerekre nyílt a szemem és még szerencse, hogy fogódzkodtam, mert menten lezuhanok a meglepetéstől. Ez csak pár másodpercig tartott, mert nem voltam ám olyan ijedős lányka. Inkább kíváncsi és ez legyőzte a félelmet. Alaposan szemrevételeztem az ifiurat. Mivel még addig nem láttam fiút ruha nélkül s így azt a szervét, amit aztán életem során sokat ízleltem s fogyasztottam alaposan megnéztem. Óvatosan mellé telepedtem és szerencsémre mélyen aludt, így a ruháját is kissé messzebb raktam, hogy eszébe se jusson felvenni, ha felébred. Oda telepedtem mellé és vizsgálat alá vettem a testét. Szép arcú rövid barna hajú fiú volt. Erős de nem durva kezei. Felső teste kidolgozott izomzattal, erős combok, és ami közte... Hát kicsim. Még nem láttam ilyet így összehasonlítási alapom nem volt, de ez nagyon tetszett. Pihenten feküdt a bal combján. Olyan jó tizenöt centi lehetett, nem túl vastag és amint én a tapasztalatlanságommal meg tudtam ítélni félig izgalmi állapotban lehetett, mert a bőr hátracsúszott rajta és a makkja duzzadt volt.

Megint öntött vizet a nagyi, mert azt hitte azért borzongok, mert fázom, meg is kérdezte, de mondom neki meséljen tovább, mert nagyon jó a történet.

Nos kislányom, amint én el voltam merülve a vizsgálatban és gyönyörködtem kedvemre a lovászfiú megfordult álmában s annyira közel voltam, hogy megakadt bennem. Hirtelen felriadt és a csodálkozástól tágra nyílt dióbarna szemeit rám emelte. Először szólni nem bírt, aztán meg én nem hagytam. Azt nem is mondtam, hogy közben én is levetettem minden ruhám és úgy vártam az ébredését. Rátapadtam a szájára és hosszú csókkal üdvözölte s így a meglepetés egy szeretkezés kezdete lett. Kezem azonnal megkereste az ölének virágát és finom ujjacskáim köré fontam. Éreztem, hogy mindjobban duzzad és lüktet a markomban. A másik kezemmel az övét irányítottam az én ölemhez és melleimhez felváltva, hogy én is élvezzem a forró délután minden örömét.

Mikor elengedtem a számmal akkor szólalt meg először.

– Mióta nézel Sára?

Régóta itt vagyok, de oly édesen aludtál, hogy vétek lett volna költeni meg egyébként is kíváncsi voltam a testedre. Őszinteségem meglepte, de csak egy pillanatra, mert a keze nagyon is ügyesen keresett és talált az ölemben meg minden pontot, ami lázba hozott. Perceken belül csupa nedves volt a gesztenyebarna ölem és ujja a rést simogatva eljutott a bejáratig s elkezdte tágítani. Az ő szerszáma már oly délceg volt és harcra kész, nem kellett sokáig várnom arra, hogy elérkezettnek lássa az időt a közeledésre. Hanyatt fektetett és az öléhez húzott gyengéden s a tiszta forró puncikámhoz illesztette a makkját. Amikor dörzsölgetni kezdte hozzá már egyszer valami olyan forró érzésen voltam túl, amit mint később megtudtam élvezésnek hívnak.

Nem voltam még kellően kitágulva, de ő nem törődött vele és bevezette a kapun belül. Vegyes érzelmekkel fogadtam az első behatolást, fájt, de amint megszoktam és lassan mozgott gyengéden, kezdtem élvezni, s azon kaptam magam, hogy tolom az ölem felé s teljesen benn akarom tudni. Nos ekkor élveztem egy szörnyű nagyot, és még követte jó néhány nem számoltam. A mozgása egyre gyorsult mikor is elkezdett remegni s a megduzzadt fütykösét kirántotta és a kezembe adta, hogy húzogassam mondta. Nem rántottam kettőt se rajta mikor a hasamra élvezett.

– Miért húztad ki? – kérdeztem mikor egy kicsit magunkhoz tértünk.

– Tudod, vigyáznunk kell, könnyen terhes maradhatsz. Nohiszen már csak az hiányzott volna az első közösülésem alkalmával. Ahogy így beszélgettünk a fütyije nem, hogy visszavonulást fújt volna, egyre emelkedett és újfent akarta, hogy vendégségbe jöjjön.

Most aztán alaposan előkészített területre lépett és már könnyedén siklott, hamar felvitt a csúcsra s hosszú ideig ott tartott. Már nem óvatoskodott teljesen tövig hatolt s egy érdekes érzést váltott ki. Nagyon sokáig szeretkeztünk, míg megjött a következő lövése. Ekkor már ügyesebben vettem kezelésbe, elhalmozott csókkal a testemen mindenütt.

Köszönöm Sára! – mondta és hosszan csókolta a szám. Mit köszönsz, hiszen nekem épp oly csodás volt. Nekem adtad ami egy lánynak a legdrágább! A szüzességed. Boldogan tettem, mert már nagyon akartam, eddig csak álmodtam róla milyen is lesz az első közösülésem. Most már tudom, és boldog vagyok, de áruld már el honnan van ekkora rutinod ilyen fiatalon?

Tudod Sára az uraságnál sok a szolgáló és Terka aki a szobákat tartja rendben tavaly nyáron elkapott amint kilestem. Amikor fenn az emeleten az ágyakat szellőztette, és takarított kilestem, hogy amint lehajolt, és képzeld el, nem hord bugyit. Amíg ő azzal volt elfoglalva én a sajátommal s teljesen megkeményedett. Észre sem vettem, hogy hangosabban veszem a levegőt az ajtó mögött, de ő meghallotta s meglepett. Hebegtem, habogtam zavaromban a kezemben maradt a fütykösöm, nem volt időm eltenni. Ő nem ismert kegyelmet, ha már meglestem megfogta és magával húzott az ágyra és rám ült. Na kisfiam most bevezetlek az életbe. A szó szoros értelmébe először magába majd az életbe vezetett be. Azóta minden héten egyszer-kétszer ki kell elégítenem. Most is azért voltam itt, hogy kipihenjem magam.

Erre aztán el kezdtem nevetni.

– Te meg mit nevetsz? – vonta fel a szemöldökét.

– Mit nevetek? Segítettem a pihenésben neked, és egyébként milyen vagy mikor nem vagy fárad?

Még nagyon sokszor pihentünk együtt a szénapadláson. Ennyi erről az időszakról.



Egy-kettő kifelé a vízből még belefagysz miattam. Kacagott a nagyi. Ilyennek még sosem láttam, mintha az emlékek teljesen megfiatalították volna, visszarepült az időben. Annyira hálás voltam neki a meséért, hogy mikor felöltöztünk elmeséltem neki az erdőn történteket. Tudtam kislányom, hogy a kerülő rejt némi kis titkot, azért meséltem neked rólam, hogy ne érezz bűntudatot s ha kell ellássalak tanáccsal nehogy baj érjen. Azt is tudom, hogy a tavalyi nyaralásodon megláttál szeretkezni. Nagyra becsülöm benned azt, hogy senkinek nem adtad ki a titkom, ezért nemcsak az unokám vagy mától kezdve, hanem bizalmasom és barátnőm. Legyen az bármilyen probléma, kérdés-kérés, ha tudom azon leszek, hogy megoldjam, segítsek rajtad hisz a halott fiam után Te lettél a lányom is ő benned él tovább számomra. Annyira megható volt ez a pillanat, hogy egymás karjába zuhantunk és könnyeinkkel áztattuk az arcunk, rázott a sírás, de meg is könnyebbültünk, ami a nagyit illeti nagy szüksége volt rá, én apámat vesztettem el, de ő a gyerekét s a kettő nem ugyanaz a kategória.



Szépen teltek a vakáció napjai. Reggelente mindig ott várt az asztalon a finom friss cipó és a forró kakaó, amit annyira szerettem. Napközben a ház körül nézelődtem, vagy kimentem a mezőre az emberek közé s néztem, hogy mit csinálnak.

– Gondolom tudni akarjátok, hogy Jóskával találkoztam-e? Persze, hogy találkoztam csak az anyja valamit megneszelt és csak titokban jöhetett ki este. Egyszer meg is kérdeztem tőle az okát, de egyenlőre kitérő választ adott. Úgy is megtudom mi az ok, csak még ő nem tudja. Nem igazi így esténként a kapuban vagy a bokorban, egy megláthatnak a másik pedig semmi komolyabb dolog nem jöhet létre, pedig a nagyival történt beszélgetés óta igencsak jó lenne egy kis játék vele.



A Rabicfalviak elég zárkózott emberek és gondolom ennek is köze lehet az anyai tiltásnak már ami Jóskát illeti.

Vasárnap a tízórás misére együtt mentünk a nagyival. Nem titkolt tervem volt az, hogy felderítem a régi pajtásokat is akikkel együtt rosszalkodtunk erdőn, mezőn és a patakban. Volt a falutól délre egy kis bányató, de oda sosem engedtek bennünket, mert nagyon sok áldozatot követelt magának a szeszélyes mélységéből adódó áramlás és valósággal lerántotta a fürdőzőt. Már a népek a faluban szörnyekről és őslényekről meséltek, de látni még senki sem látott egyet sem. Nos bármily elevenek, helyenként rosszak is voltunk a tavacskát tiszteletben tartottuk s nagy ívben kerültük. A misén mindenki ott volt, aki a faluban élt és mozgott. Ez volt az emberek találkozása vagy jobban mondva társadalmi élete az egész heti munka után, mert akkor senkinek sem jutott rá ideje.

A mise után kisebb csoportokba verődtek össze az emberek. Külön a nők és a férfiak. Az utóbbiak a szemközt levő kocsmába vették az irányt és egy-két pohárka jófajta bór mellett átbeszélték a heti történéseket. Mi fiatalok egy külön csoportot alkottunk, és végre szemügyre vehettem a felhozatalt, mert egy év nagy idő. Észre sem veszi az ember s már nagylány ill. kamasz fiú lesz a gyerekből.

A korosztályom is elég nagy létszámmal képviseltette magát. A lányok a szemük sarkából méregettek, mint vetélytársat a fiúk pedig kíváncsian már-már tolakodóan méregettek. Álltam a tekinteteket az bármelyik változatból volt is. A fiúkra kacéran üzentem a szememmel, s volt amelyik vette a lapot és ez Bandi volt.



Név szerint már nem emlékeztem rájuk, de nem is volt számomra ez a része annyira fontos csak, hogy kivel tudok barátkozni az ittlétem alatt, mert unatkozni mégsem akarok. Ők is emlékeztek rám, de csak arra, hogy a Sára nénihez járok nyaralni és a városból. Ez nekik külön misztikum volt, mert a falu határán csak a mezőre jutnak túl. Mind izgatta a városi élet ezért aztán vasárnap lévén kimenőjük volt és az este is szabad lett. Megbeszéltük, hogy az erdő szélén találkozunk, ott van alkalmas hely a beszélgetésre. Az esti találkozóra kivétel nélkül minden fiatal eljött, ebből arra következtettem, hogy csak hétköznap vannak tiltva és nem a személyemtől, ahogyan én azt hittem vagy hinni véltem.

Velem együtt szép kis csapat gyűlt össze, szám szerint tízen. A már ismert Jóska, aki behozott az állomásról, ő a családi gazdaságban segít be. Bandit alig ismertem meg, pedig vele tavaly nyáron egészen összemelegedtünk, ezért mondtam én egy év nagy idő a fiatalok életében. Azt mondják az öregekében még rohamosabb a változás, de hála az égnek még ott nem tartok. A lányok elég hallgatagok voltak pedig biztattam őket, de szerintem kell idő mire megnyílnak, vagy talán nagy a nyilvánosság. Az egymásra vetett pillantásokból, azért képet alkottam ki a szabad fiú ki a foglalt. Erzsi aki Böbinek szólíthatta magát Pistára sűrűn rátekintett minek az lett az eredménye, hogy bejelentették - járunk egyet. S csodák csodája nem a falu felé hanem az erdő bokros része felé. Lassan kialakultak a párok. Az is kiderült miért húzódozik Jóska tőlem, nem az anyja tiltotta, hanem Marcsival kavart. A szeme sarkából figyelt a reakciómra, de úgy tettem, mint aki észre sem veszi. Tőlem nyugodt lehet nem fogom kibeszélni a kis románcunkat az erdőn. Miklós Terushoz húzódott közelebb, Valér meg egyértelműen Tamással ölelkezett össze időnként. Nem is haragudtam a dolgok ilyentén alakulásához, mert az elején említettem, hogy tavaly Bandival nagyon is összemelegedtünk, de odáig nem jutottunk el, hogy megtörténjen köztünk a csoda, habár akkor még nem kifejezetten ezen járt az eszünk csak a másik nem megismerése utáni kíváncsiság izgatta a fantáziánkat. Ő is bátortalan és fiatal volt és én is tapasztalatlan, habár ez mindkettőnkre mondható volt. Bandi a falu juhait őrizte, ami nem egy egyszerű feladat volt, mert komoly értéket képviseltek a gyapjút a közösség együtt értékesítette. Megélhetése függött sok családnak ettől. Mesélt nekünk a két aranyos pulijáról, de mindig rám nézett, mintha csak én léteztem volna számára.

Megkérdeztem tőle, hogy kimehetnék-e olykor vele.

– Ha nem zavar a korán kelés, akkor nagyon szívesen venném – mondta és hozzá tette még. – Nem is reméltem a társaságod kinn a réten. Ugye nincs akadálya annak Bandi, hogy menjek, már úgy értem, hogy a felnőttek nem szabnak gátat a jelenlétemnek. Sára addig nem míg minden rendben megy, értem ez alatt az őrizetemre bízott állatok nem vesznek el, nem kóborolnak el, mert ezek képesek rá, – mert birkák! Ezen jót nevettünk. Lassan későre járt, még maradtam volna, de ezek a fiatalok mind korán kelnek és nagyon is jól tudják, hogy az élet nem habos torta. Bandi átfogta a derekam és úgy kísért hazáig. A kapualjban egy hosszú forró csókot váltottunk. Teljesen beindított, alig volt erőm türtőztetni magam. Abban egyeztünk meg, hogy megbeszéli a megbízóival és én is a nagyival, hogy alkalmanként kimegyek neki segíteni, legalábbis ezt mondjuk.

Nagyon nehezen váltunk el, a búcsú nem akart összejönni, mert a kezek is barangoltak egy kicsit. A végén kihámoztam magam Bandi öleléséből és bementem a házba.

Nagyi a nappaliban üldögélt és csak a kis asztalon világított a lámpa. Könyv volt a kezében, de jöttömre az ölébe engedte. Szemeit kérdőn emelte rám.

– No milyen volt a régi pajtásokkal? Történt-e valami érdekes? – ilyen és ehhez hasonló kérdések.

Szép sorjában csak, gondoltam de hangosan ennyit mondtam.

– Képzeld tízen voltunk. Emlékszel a Bandira? Az a fiú akivel a patakra jártunk fürdeni.

– Hogyne emlékeznék, egy jóravaló fiú az, fontos teendővel, mert a falu vagyonát őrzi.

– Mi van vele kincsem? Valamit kisütöttetek talán?

Akkor elmondtam a terveimet, hogy érdekel amit csinál, olyan érdekesnek tűnik.

Hamiskásan rám kacsintott: – csak ennyi?

– Hát! Többé-kevésbé.

– No nem faggatlak Sára. Csak arra kérlek nagyon óvatosan és vigyázva mindent.



Másnap Bandi reggel korán a szokott időben kiterelte a nyájat hűséges segítőivel Bundással és Morzsával. A kutyák szakavatott módon tartották egyben az elkószálásra hajlamos állatokat. Mint máshol a teheneket, Rabicfalván a birkákat őrizte egy a falu által megbízott és megfizetett személy és ez Bandi volt. Korát meghazudtoló komolysággal látta el a feladatát s méltán kivívta a megbízói elismerését. Az eladott szaporulatból és a gyapjú hozadékéból, annak értékesítéséből nem túl sokat de arányaiba véve elég jó százalékot kapott. Hajnalban eszébe jutott Sára, de a feladat most lekötötte minden figyelmét, úgy döntött későbbre halasztja a témát, lesz ideje egész nap amikor a subáján heverészik. Most az erdőn túli nagy laposba terelt, mert ott jó kövér a fű. A múlt hónapot dombháton töltötte az nem volt jó, mert ott nincs egy bokor sem ahova el lehetne húzódni a tűző nap vagy az eső elől. Itt az erdő mellett nagyon jó és amint kiér alaposan körülnéz, hogy a vendégével kellemes legyen az az idő amit vele tölt majd el. A nyáj amint a kövér fűbe belevette magát csak lassan a szél alá legelve elfoglalta magát, Bundás és Morzsa miután a feladatát teljesítette a nyájat összerázta egybe és a csellengőknek tudtára adták ki a főnök visszatért Bandihoz és nem messze tőle leheveredtek. Bandi a subáját leterítette az erdőszélen, ahol bokrokkal szegélyezett kis tisztás volt, jó rálátással a nyájra, de szélvédett s a naptól is el lehetett húzódni. Egy szó, mint száz kellemes hely.

Emlékeibe próbálta idézni a tavalyi nyarat, amikor még önfeledten gázoltak a patakban Sárával. A lány fürdőruhája már sejtetni engedte az alakját. Játék közben egy-két csókot váltottak és simogatták egymást, de tovább nem merészkedtek és az az igazság, hogy bátortalanok és tapasztalatlanok is voltak e téren.

Eszébe jutott az elmúlt tél is. A hosszú sötét estéken sokat ábrándozott a lányról, de mindig elhessegette a gondolatát is, nem hitte, hogy ez a városi lány vele szóba fog állni, ha nagyobbak lesznek.





Bandi első élménye





Aztán olyan történt, ami kibillentette a bizonytalanságból és teljesen felrázta a lelkivilágát. Az addig ártatlan kisfiúból egy jóságos tündér által férfi lett. Nos ezt a tündért nem szó szerint kell érteni, de értette a dolgát az illető. A család időnként kiadta a padlás szobát vendégeknek, akik vágytak a falusi levegőre és a csendre,nyugalomra. Volt egy visszatérő vendégük már majdnem családtag hölgy aki, mint újságíró járt egy alkalommal a faluban és megtetszett neki a falu nyugalma tisztasága, az emberek kedvessége s maga a környezet ahol nagy sétákat tett és a dombok felől jövő légmozgás a rét minden illatát szállítja. A rohanó világban minden apró lehetőséget meg kell ragadni, ami segít az egészséges élethez.

Mivel az elöljáróságon be kell jelenteni, hogy ki foglalkozik vendéglátással és le is lehet adni ki hány személyig tud fogadni, így ennek alapján hozta sors, hogy oda irányítsák Judit nénit. Legalábbis a negyvenes éveiben járó hölgy Bandinak aki a maga tizenötödik-hatodik évében járt az volt. Neki volt a feladata törődni a vendéggel a szabadidejének eltöltésével, az anyukája főzött. A papa ott maradt a háborúban,nem tudják fogságban vagy elesett sehonnan sem jött megbízható hír. Judit néni is amit csak lehetett mindent elkövetett, de semmi biztatót nem tudott mondani nekik. Bandi mikor megjött kiment az állomásra eléje a vonathoz. Az első dolog ami mindjárt felkavarta az volt, amikor leadogatta a vendég a csomagjait és lépett volna utána a vasúti kocsi lépcsőjén le, megbotlott, egyenesen Bandi karjaiba. Átölelte önkéntelenül Judit nénit s az érett asszonyi test közelsége a vért felkorbácsolta benne. Egy eddig számára ismeretlen érzést váltott ki.

Az asszony élvezte a kialakult helyzetet, mert a kiskamaszt úgy ahogy azt kell szájon csókolta köszönet képpen. Mikor elengedte a fiút, zavarában füle tövéig pirulva kért elnézést, de az asszony a nyomaték kedvéért, hogy nem haragszik újból megcsókolta.

No ez már több volt, mint amit elbírt Bandi s akadozva közölte, hogy a kocsi kinn van az állomás előtt. Kinn felpakolták a csomagokat a saroglyába és felültek a bakra. Bandi egy jókora birkabőr subát terített mindkettőjükre, mert igencsak feltámadt a szél és kavarta havat feléjük. Amint döcögtek a kocsival Judit néni törte meg a csendet,

– Bandikám talán csak nem én vagyok az első aki megcsókolt?

Bandi valahonnan messziről válaszolhatott, mert saját hangját sem ismerte fel.

– Nem, volt a nyáron egy kislány... És itt elharapta a szót, nem beszéli tán ki egy számára idegennek az ő kis titkukat.

– No nem kell szégyellni a dolgot, majd estére, ha befűtesz beszélgetünk egy kicsit.

Aztán szótlanul haladtak a lovaskocsival, mert Bandi megszólalni sem mert, ugyanis a suba alatt az asszony keze Bandi öléhez tévedt és a jó melegben a nadrágon át simogatni kezdte az ölét, majd elismerőleg csettintett nyelvével, – ez már emberes fiam. Kipirult újból Bandi de nem a széltől. A szakavatott kezek mindent milliméterről-milliméterre feltérképeztek, találkozunk estére s azzal elengedte. Bandi nem értette, még mit jelentenek ezek a szavak, hogy kihez intézte ezt a meghívást, hogy külön meghívja a fütyijét is? Majd az este magyarázatot fog adni rá.



A házhoz érve már semmi sem látszódott rajtuk, az úton történt események hatásából. Anyukája barátnőként üdvözölte Judit nénit.

– Bandikám hord fel légy szíves a csomagokat a vendégünk szobájába és ne hagyd kialudni a tűzet.

Azzal beinvitálta a konyhába ahol már érződött a friss kávé illata. Szokványos beszélgetés a városi hírekről, mi történt velük az elmúlt időszakban, a mozgalmasság inkább Juditra illett, mint Bandi anyujára, mert a falusi élet vasárnaptól-vasárnapig mindig ugyanaz csak ezek a napok hoznak változatosságot. A legfontosabb Andrásról a férjéről van-e hír. Még mindig semmi, nem mintha férfit akarna hozni a házhoz, de ez a bizonytalanság megöli.

– Juditkám a gyerek rendelkezésedre áll a nap bármely szakában, mert csak tavasztól lesz neki elfoglaltsága. És elmesélte a terveket amelyeket a falu közössége akar vele megvalósítani. Itt ez nagy megtiszteltetés. Judit gratulált hozzá és tapintatosan visszavonult hivatkozva a fáradságára. Az igazság pedig más volt Bandit akarta látni, tetszett a gyerek ártatlansága s az teljesen felvillanyozta, hogy ő lehet az első. Ez mint a vadászt a nemes vad elejtése úgy felizgatta. A szobába érve a fiút a kályha előtt találta térdelve, amint a tűzet táplálta. A tevékenységében elmerült fiú észre sem vette a mögé érő asszonyt. Judit már a lépcsőn fölfelé haladtában lazított a szerelésén. Blúzát félig kigombolta s egy laza mozdulattal a bugyi is lekerült. A szobába érve a székre dobta a kis ruhadarabot és lehajolt a fiúhoz, aki a blúzból előugró keblek közt találta magát.

Az asszony élvezte a meglepetéseket és azokat okozni is ugyanúgy. Belehúzta a halmok közé a fiú arcát, s erősen hozzá nyomta. Bandi alig kapott levegőt. Mikor aztán kiszabadult a keblek fogságából újabb roham következett, Judit mellé térdelt és őrjítő csókolásba kezdett. Nyelvét előbb kicsit majd egyre mélyebbre engedte a fiú szájába. Teljesen be volt pörögve. Egymás után tépte a ruhát le a fiúról, mígnem csak a kis alsója maradt rajta.

Most te – lihegte. – Szedd le rólam a ruhát, na gyerünk, ne kéresd magad.

Bandi először csak óvatosan, de amint az asszonnyal találkozott a tekintete, jobbnak vélte szót fogadni és hevesen kapkodta a megmaradt ruhadarabokat le Judit néniről. Az asszony teljesen felhevülve egy szál kombinéban térdelt a fiú előtt és hiába ellenkezett Bandi az alsó pillanatok alatt a földön landolt. Judit először megpuszilgatta a fiú ölét majd mind erőteljesebb izgalmi állapotú fütyit a szájába vette. Most már elfogyott az utolsó cseppje is az önkontrollnak, ha egyáltalán volt is mióta szobába lépett Judit. Lassan az ágyhoz vezette Bandit és lefektette hanyatt ő pedig fölé terpesztve először csak kívül izgatva ölének rózsáját, majd szép lassan kezdett ráereszkedni. Bandi felnyögött,

–Fáj? – kérdezte az asszony.

– Igen egy kicsit.

– Majd elmúlik Bandikám, még nem volt ennyire megfeszítve, de a következőkben már élvezni fogod.

Bandi úgy érezte, hogy leszakad a fütyije, nem tudta, hogy a kis kantárka most kapja az első feszítő próbát. A természet úgy alkotta meg, hogy alkalmazkodjon ehhez a szituációhoz, mivel a világ legtermészetesebb dolgát akarták tőle. Az asszony nem törődve semmivel ölének legmélyére rejtette a kincset és mozgásával a fiúból rövidesen kiváltotta az első orgazmust. Bandi remegett, mint a fűszál a szélben, de nem ernyedt.

– Te kis hamis! – rótta meg tréfásan Judit. – Belekóstoltál a jóba ugye, és nem tágítasz a céltól, a legnagyobb örömömre.

Azért lassan elengedte a fiút, de lelkére kötötte, hogy vacsora után jöjjön fel és akkor nyugodtabban beszélgetnek.

Az este békésen telt el. Az asztalon a vacsora illata, no meg az ízek kavalkádja magával ragadta embert és csak az evésre tudott gondolni. Anyu lassan el kezdte leszedni az asztalt és Bandi segédkezett neki benne. Majdnem meg voltak, mikor az anyja mondja neki,- kisfiam menj és segédkezz Judit néninek, azt mondja hozott magával munkát, és rendezgetni kellene.

– Ó kedves Erzsikém nagyon köszönöm, nem is tudom, hogy hálálhatnám meg a segítségét Bandikának? Mert ha belemerülők míg meg nem vagyok nem hagyom abba. Nincs semmi baj, ha elálmosodik majd lehúzódik fenn, ha kedve van maradjon amíg kell. Hanem ha elfogadnád ezt a kis csekélységet – és azzal egy kis csomagot nyújtott Erzsike felé.

– Nem kellett volna ajándék is, megfizeted tisztességesen a koszt, kvártélyt.

– Azért csak bontsd ki, remélem tetszeni fog!

A csomagból egy lehelet finom kombiné került elő. Anyu arcára először a meglepetés majd a pír ült ki.

– Ez az enyém? – kérdezte.

– Persze Erzsikém! Párizsból jött divatba s gondoltam megleplek.

– Sikerült is Juditkám. De mikor vegyem fel és kinek teccek benne?

– Ez nem csupán tetszés, hanem egy hasznos ruhadarab, haladnod kell a korral.

Bandi pedig még az előbbieken borzongott, ezt a rafinációt! Alig mert Judit nénire ránézni, mert annak az arcára a győzelem rajzolt mosolyt. Judit néni felfelé menet a szobájába a lépcsőfordulóból visszafordult és csak annyit mondott, ha nem kell anyukádnak segíteni, ráérsz feljönni Bandikám. Persze ez nem így volt teljes mértékben, de a látszatra adni kell.

– Juditkám nemsokára végez, és akkor felmehet.

Valahogy féltem az estétől be kell vallanom. A viharos délután után. Anya a legnagyobb jóindulattól vezérelve szólt, hogy most már menjél Bandikám ne várakoztassuk a vendéget, ha már megígértük neki a segítséget.

Nos nem volt visszakozz, fogtam magam és először az udvarra mentem egy nagy kosár fáért a kályhába, mert a tuskókat negyedelve tettük a tűzre.

Felcipeltem az emeletre és az ajtóban leraktam, hogy tudjak kopogni nehogy megzavarjam olyan tevékenységében ami nem tartozik rám. Belülről hangos tessék hallatszott ki, s nyomban utána nyílt is az ajtó.

A szemem tágra nyílt a látványtól. Egy olyan nehezen meghatározható színű áttetsző kis vékony vállpántos kombinészerű volt Judit nénin. Lehajoltam a kosárért, de fülét alig találtam meg. Halkan kuncogott az asszonyság és mondhatom nagy zavarban voltam. Ilyen fogadtatásra egyáltalán nem számítottam.

– Ó de kedves vagy Bandikám, hogy gondoltál a tüzelőre – próbálta élét venni a bizarr helyzetnek.

Bent a kályha mellé tettem a kast és leroskadtam a nagy karosszékbe.

– Fújd ki magad kicsit! – és odajött hozzám egész közel, hogy éreztem az illatát. Ha azt mondom, hogy karikák táncoltak a szemeim előtt akkor nem túlzok. A fejem magához húzta és a vékony selymes anyagon át éreztem az ugyanolyan bőrét, forróságot ami várt rám. No gyere kicsim, vessük le a ruhádat,mert itt olyan meleg van még rosszul leszel. Akkor aztán nem tudsz segíteni Judit néninek, s megint az a huncut nevetés. Ledobáltam magamról a ruhát s csak a gatyácskát hagytam fenn, mire rámutatott: – Azt is!

Ejha nem volt mit tenni lekerült az is. Szégyelltem magam, mert már az ölem igencsak kemény virágot növesztett nagy piros bimbóval. Judit néni elismerőleg csettintett a nyelvével és finom puha ujjait körbefonta rajta. Áramütésként éltem meg az első érintését.

– Gyere kicsim! – és nem engedte el úgy vezetett az asztalhoz. – Ülj fel – utasított. Ő a karosszékbe ült és csókokkal halmozta el a virágom. Köszönöm kincsem, hogy ilyen szépet hoztál nekem, és szájába vette. Ilyet azóta sem éreztem, szavakkal nem lehet leírni. Az előjátéka után majd szétvetett a vér, amit az ölembe pumpált a vágy. Könyörgőre fogtam, Judit néni csináljunk vele valamit, mert már fáj annyira kívánom.

Ezt akarta elérni, hogy én kérjem bizonyára, mert ezután közvetlenül az ágyra döntött. Fölém guggolt s rózsás öléhez dörzsölte a makkom. Ez lehetett neki a kedvence, mert a délutánit, mintha lekopírozta volna, csak sokkal szenvedélyesebben és nekem is jobb volt már. Forró volt az öle és tiszta csatak, nedveiben úszott és azt lihegte:

– Bandikám a virágod a vázába kerül – és lassan ereszkedni kezdett rá, hogy aztán tövig eltűnjön benne. Ezeket a mozdulatokat sokszor megismételte,majd mikor érezte a remegést rajtam, teljes eksztázisban magába engedte a virág nektárját. Együtt jutottunk a csúcsra s nem először azon az estén, hanem már pirkadt, mikor a kimerültségtől egymás karjába zuhantunk és mély álom lepett meg.

Anyám hangja térített magamhoz, valahonnan távolról hallatszott, hogy – Hétalvók ébresztő! Gyorsan magamra kaptam a ruháim és az üres kosárral lerohantam a lépcsőn ki az udvarra, hogy lehűljek, és ne lássa rajtam, amiről azt hittem kiül az arcomra. Gondolom egyenlőre csak valami cicamosdást eszközölt Judit néni is, mert nem sokra utána ő is lejött a lépcsőn.

– Erzsikém nagyon rég aludtam ilyen jót! Bandika felkelt már? Mert sokáig segített, de mondtam feküdjön le, majd lesz még alkalom , hogy befejezzük.

– Nem kimondottan dolgozni jöttem, a pihenés nagyon kell.

– Igazad is van Juditkám! Bandi azt hiszem kiment fáért az előbb robogott le a lépcsőn.

Így lettem férfi az elmúlt télen s azt hiszem az idei sem lesz különb.

De most itt a nyár törődjünk azzal.





Bandi és Sára a réten





Az este mikor elváltak, a búcsúcsóktól még sokáig kavargott a feje s mindenféle tervet gondolt ki. Alig jött álom a szemére, mert a lány karcsú teste ott volt vele, úgy érezte, hogy vele bújt az ágyba. Egy röpke délután megbabonázta a lány. Mióta Judit néni meg ízleltette vele a nő nyújtotta gyönyört, nem tudott a gondolatától szabadulni és most itt a tavaly nyári lány aki kinyílt, mint a legszebb rózsa csak ki kell érte nyújtani a kezét s leszakítani. Bandi elhatározta, hogy keresztül viszi akaratát mindenkin csakhogy Sára kimehessen vele a rétre s akkor már majd a többi jön magától. Megérezte, hogy Sára is kívánja a társaságát, közelségét. Ha tudta volna, hogy a lány mit akar, akkor repült volna már éjjel hozzá.

Benne jártak már a hétben, jó a derekán mikor megkapta az engedélyt a vendég látogatására. Ebben nagy része volt Sára nagyijának is, mert tudta, hogy lány mire készül.

Az ominózus napon korán keltek és igyekezett csinosan öltözni. Tetszeni akart Bandinak, de arra nem gondolt, hogy praktikumot vigyen az öltözékbe, hiába hívta fel rá a figyelmét Sára nagyi. Makacsul ragaszkodott elképzeléséhez. Kis elemózsiás batyut kötött a nagyi és mikor odaért a házhoz Bandi útjára bocsátotta.

– Sára néni, lehet, hogy kinn kell éjszakáznunk nem lesz baj?

– Akkor nem, ha vigyázol az unokámra.

– Ez az amit nagyon megígérhetek.

– Gyere Sára menjünk a karámokhoz mert ide hallatszik a bégetésük, már mennének a mezőre.

A terelés nem igazán kötötte le a lányt, inkább a fiút nézte és egyre jobban szeretett volna már kinn lenni a mezőn. Az is eljött, a birkákat a kutyák lerendezték, hogy rendben legeljenek. Bandi leterítette a subáját, ami akár két főre is elegendő méreteivel. Lehevert és maga mellé tette a botját s elemózsiás tarisznyáját. Kérdőn nézett a lányra.

– Sára te nem ülsz ide mellém? Egész nap nem álldogálhatsz, vagy valami bánt?

– Nem-nem csak a ruhám majd, hogy néz ki, tiszta gyűrött lesz.

– Nos ez nem a bálterem Sára, itt egyszerűen kell öltözni, de ha csak ez az akadálya, akkor vesd le.

Hirtelen maga is meglepődött ezen a kijelentésen,de kiszalad a száján és vissza nem lehet vonni. Azt hitte, hogy a lány kifakad és letolja. Milyen igazad van Bandi, majd legközelebb másképp öltözök. A reggeli idő még azért nem volt túl barátságos ezért közelebb húzódott a fiúhoz, aki betakarta a subája nagyobb felével. Hamar felmelegedett Sára és szembe fordult Bandival a többi már az elemi ösztön számlájára írható. Heves csókolózásba kezdtek, amit követett a két fiatal test teljes elmerülése a vágyak és gyönyörök völgyében. Még a teljes együttlétre várniuk kellett, mert az első ölelésből alig bontakoztak ki, a kutyák heves ugatásba kezdtek.

Azok a gaz birkák elkalandoztak az erdő alá. Ott pedig könnyen eltűnnek, s aztán kereshetik őket. A kutyák ezt jelezték Bandinak aki kiadta a parancsot.

– Kerülj! – a két pulit mintha puskából lőtték volna ki. Eljött az ő idejük.

– Látod Sára nagyon oda kell figyelnem rájuk. Ugye nem haragszol rám ezért? Kárpótollak mindenért, csak nyugodjanak meg az állatok – azzal egy forró csókot nyomott a szájára a lánynak. Bundás és Morzsi alapos munkát végzett. A tekergőket hamar visszaterelték a nyájhoz, így megnyugodott Bandi is.

Most már előrelátóbb volt, a két kis segítőjének kiadta, hogy – figyelj! – és ez azt jelentette, hogy közelebb húzódnak a juhokhoz és parancs nélkül terelnek. Gyere, húzzuk beljebb a bokrok alá a subáinkat a kicsit is, mert eléggé felkapott a nap az égen. Nyugodtan levetkőzhetünk teljesen, ha nem vagy szégyenlős. Sára huncutul nézett rá.

– Olyannak nézek ki aki ijedős? De inkább te vetkőztess és utána én téged sokkal izgatóbb lesz. Az első lépések kissé ügyetlennek tűntek. Még nem adta át magát ilyen önfeledten, élmény volt számára a fiú tétova mozdulata mellyel a blúzát lassan gombról gombra haladva nyitotta szét. Formás kis mellecskéi nyugtalanul várták, hogy az idegen kezek érintsék. Bandi kibontotta a blúzából és a kis vállpántos kombiné takarta a két almácskát. Magához vonta és a selymes anyagon keresztül csókolta az aprócska bimbókat. Sára aprókat lélegzett s minden pillanatban hőhullám járta át felsőtestét. Kezei a fiú combjáról egyre beljebb vándoroltak s ölét simogatta felváltva hol egyik hol másik kezével, végül neki bátorodott és elkezdte legombolni a nadrágot lassan kissé reszkető kézzel. Ez még talán jobban izgatta a fiút, mert percről percre nőtt ölének virága s duzzadt az alsónadrágon keresztül jól kivehető méretre.

A két fiatal önfeledten senkitől nem zavartatva becézte simogatta s forró csókokkal halmozta el a másik testét. Sára boldog volt, hogy amiről eddig csak álmodozott, most megtapasztalhatja senkitől és semmitől nem zavartatva. Titkon remélve azt, hogy ezen a nyáron ábrándjai a másik nemről valóra válnak. Nem kell csodálkozni természetén, ő is megbékélt vele, a család női vonalán az öröklődő vágy mind jobban kiteljesedni látszott és boldoggá tette. Bandi jó partnernek bizonyult a maga tizenhét évével. Judit nénitől kapott alapos lecke megtette a kívánt hatást. Sára nem győzött csodálkozni a szakavatott kényeztetésen, amelyben semmi követelőzés nem volt, illetve behatolási vágy valóban gyengéd és izgató minden mozdulata. Simogatta, becézgette tenyerével a melleit, a bimbói úgy megkeményedtek, hogy az már fájt, de a gyönyörűség, amit okozott felülírta mindezt. Bandi olyan tájakra jutott el, amely már olyan forrósággal töltöttel, hogy egyre csak kapkodta a levegőt.

– Akarom Bandikám, hogy tied legyen a legféltettebb kincsem, jöjj virágoddal s ültesd el ölem kertjében. A kis pelyhes kert várta kertészét, halk sóhajjal jelzett Sára, hogy élvezi az aktust. Bandi továbbra is oly gyengéd volt vele, hogy az első igazi közösülése nem járt azzal a fájdalommal, amit egyébként kiválthatott volna. Ugyan volt már Sárának némi előélete ebben a tekintetben, de az ártatlan aktus volt ehhez képest. Lassú gyengéd mozdulatokkal vitte fel a csúcsra a lányt, de ő már túl volt azon a ponton amikor még a tudat parancsol. Teljes repülésben volt, úgy érezte nincs is teste, lebeg valahol két világ között a jelen és gyönyör földjén. Szorosan ölelte magához a lányt s mélyen a szemébe nézve mondta, - csodálatos vagy Sára, szeretlek! A lány forró csókkal bélyegezte meg ezt a vallomást. - Boldoggá tettél Bandikám én is szeretlek! És ekkor következett be mindkettőjük számára a beteljesülés. Az utolsó pillanatban hagyta el a kertet és tette a csillogó kincset a pázsitra. Sokáig nem jött hang a torkukra, csak a nehéz majd lassan halkuló zihálás volt hallható.



Kéz a kézben egymás mellett feküdve nézték a kék eget, egyikőjük sem merte megtörni a varázst. Majd nagy sokára a kutyák ugatása hozta őket vissza a jelenbe, de semmi baj nem volt, csak játszottak egymással a nyáj mintha tudta volna, hogy most békésen kell legelni nekik. A nap szépen nyugalomban és megújuló szeretkezésben telt. Délután, miután körbejárta a kutyákkal a nyájat Bandi, egy rövid szunyókálást engedélyezett magának, mert éjjel virrasztani kell. Ajánlotta a lánynak is, hogy aludjon ő is délután, mert ilyenkor csodálatosan ragyogó csillagokkal van teli az égbolt és nem lesz annál gyönyörűségesebb egymást átölelve a vágy beteljesülését keresni egymásban.

Mikor eljött a csillagos éj olyan élményben volt részem, hogy a szavak nem tudják lefesteni.

Másnap hajtottuk haza az állományt. Nehéz volt az elválás, de sajnos az élet nem csak ebből áll. Nagyi boldog volt, hogy épségben hazajöttünk és megkérdezte akarok-e mesélni neki, mert szeretné, ha megosztanám vele az első élményem.



Egon bácsi



Neki a nagybetűs életnek





Ezzel az évvel véget ért a gondtalan gyermekkor, mint ahogy a záró ünnepségen az igazgatónő zárszavában utalt rá. A lányokkal könnyesen búcsúztunk el egymástól. Élményben gazdag hat évet tudhattunk magunk mögött. Ha tudósokká nem is váltunk, de attól függetlenül az iskola elérte a célját, ami a tanrendben is volt, felkészített az életre bennünket. Volt egy pár lány, aki ment tovább egyetemre, mert nemcsak a tudása, hanem ami döntő a szülők anyagilag is tudták finanszírozni a nem kis költséggel járó taníttatást.

Amint azt ilyenkor szokás címeket cseréltünk és megígértük egymásnak, hogy időnként tájékoztatjuk egymást a sorsunk alakulásáról. Az estek nyolcvan százalékában ez nem így van, de ekkor még friss az élmény az együtt töltött évek, de idővel elfakul bármily nagy horderővel bírt, mint például a tornatanáros sztori és számtalan együtt eltöltött csíny.



A szó legklasszikusabb értelmében oda volt nekem a gyermekkor. Anyát ugyanis egyre sűrűbben elővette a betegsége. Az orvosok okát nem találták a bajnak. Artúr bácsi állandóan mellette van és pénzt, fáradságot nem ismerve hordja anyát orvostól orvosig.

A végső konklúziót egy ideggyógyász mondta ki:

– Asszonyom a betegsége idegi alapon van, mindent megteszek annak érdekében, hogy időnként fellépő fájdalmait enyhítsem, de azt a tudomány jelenlegi állása szerint semmiféle gyógyszerrel nem tudjuk gyógyítani.

Alattomos kór kikezdte az anyut s nem segített semmi sem. Napról napra romlott az állapota, míg nem olyan sűrűn elővette, hogy felügyeletre szorult. Egon bácsi felutazott hozzánk és Artur bácsival közösen minden holmink összepakolták s csak a legszükségesebbeket a kézipoggyászba, amivel leutaztunk a Rabicfalvára. A nagyi nagyon sürgette a leutazást Racicfalvára, így reményünk volt arra, hogy a tiszta levegő és nyugalom talán segít rajta. Ideig-óráig jobban volt aztán megint melankóliába esett és általános gyöngeség majd újból a fájdalmak törtek rá. Az esti nagy-nagy séták és a hétvégi közös piknikek a réten már a múlté.

Artúr bácsi hétvégeken jött le a városból a péntek délutáni vonattal. Ilyenkor kimentünk közösen az állomásra és a várakozás, valamint a találkozás feldobta a kedélyét, de vasárnap este megint visszazuhant, mikor visszautazott Artúr bácsi. Egyik hétvégén mikor készültünk ki az állomásra Artúr bácsi érkezésére anyu furcsa mód megkötötte magát és azt mondta nem jön, mert semmi dolga ott. Hiába magyaráztuk neki, hajthatatlan maradt. Nekem jutott a kellemetlen feladat, hogy ezt közöljem az állomáson Artúr bácsival aki nem lepődött meg a dolgon.

– Tudod Sára én már régen éreztem és tudtam a kezelőorvosától. Elmondta nekem, hogy a teljes leépülés jele lesz ez, s utána a visszafordíthatatlan következik be. Készülj fel rá Sára, az anyud nemsoká itt hagy bennünket. Most én visszautazok, de ígérj meg valamit, a temetésről értesítesz. Könnyezve borultam a vállára,- ígérem Artúr bácsi. Még integettem a vonat után és vettem az utam hazafelé. Otthon Egon bácsinak mindent elmondtam.

– Akkor Artúr elmondta neked, sajnos én kerülgettem a rossz hírt, nem tudtam, hogy közöljem veled.

– Egon bácsi! Tudod nagyon szeretlek és te fogod pótolni az anyát-apát nekem, s egy darabig a pajtások sem kellenek nekem.



Egy kicsit Egon bácsiról is mesélek, de az életem további folyamán mindent megtudni róla, mert semmi különös nem volt amit ki kellene ragadni, hacsak az nem, hogy kiskoromtól kezdve ott sündörgött a fürdésemnél, segített az öltözködésben ha lenn voltam náluk, de ha nagyi megjelent lelépett.

Egon bácsi, mert így hívták apu bátyját, nem túl jóképű pasasnak volt mondható, inkább markánsnak, átlagos kinézetű. Vidéken a nagyival együtt lakott, gazdálkodott. Együtt vonult be a papával és addig kiadta bérleménybe a földet. A bérlők legnagyobb bánatára hazajött és nem szállt át rájuk.

Nagybácsim a későbbiekben fontos szerepet töltött be életemben.

Tudtam azt is róla, hogy szerelmes volt anyuba s volt mikor láttam őket egymással olyanokat csinálni, mint mikor azt az apuval tette.

Tizenhatodik évemet töltöttem azon a nyáron, mikor egy reggel anyu többé nem ébredt fel. Az egész ház tudatában volt, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, de mégis a tragédia megviselt mindenkit. Amin a legjobban csodálkoztam, de nem mertem senkinek elmondani, az a nagyi viselkedése volt. Mikor meg lett a temetés időpontja levelet írtam Artúr bácsinak. Szóltam Egon bácsinak is, hogy meghívtam a kérésére.

– Ez csak természetes Sára. Lassan magunkra maradunk, te és én. De hát a nagyi – rám nézett és szomorú volt a tekintete. Tudod te is olyan jól s láttam észrevetted a nagyi megtört Nóra azaz anyud halálával.

Az este te már lefeküdtél volt kinn az orvos, talán egy hónapja van hátra a nagyinak, még jó ha a temetésen részt tud venni.

Egon bácsinak igaza lett, a temetést követően a nagyi is örökre elaludt. Keserű és fájdalmas nyár volt ez.

Egymásra lettünk utalva. Szomorúságunkban még jobban összekovácsolódtunk.

Egon bácsinak volt egy nagy gyöngéje. Miután olyan sérülést szenvedett az orvosai szerint, hogy nem tud férfi lenni, így nagyon szerette és ezért kérte, hogy láthassa, amikor fürdök az anyám féle porcelán fürdőtálban. Először elég furcsának és bizarrnak tartottam a kérését, de mivel otthon sem volt nevelésem során semmiféle tabu anyám s köztem, így hajlottam a kérése teljesítésére. Kisebb koromban ez fel sem tűnt, mert még élveztem is nyaranta, hogy ő fürdet s intim részeimnél tovább tartott mindig a tevékenysége. De most már a nőiességem szemmel láthatóan és kézzelfoghatóan gyönyörködtető lett.

A fürdőszobába behozta a nagy állótükröt is a házból, és úgy állította be, hogy egy pillanatra se maradjon le a látványról.

Eleinte zavart a két izzó szempár, de egy idő után szinte élvezettel mosogattam a testem s minden porcikám jó alaposan és lassan. Már tizenhárom évesen fejlett volt nőiességem, anyám sokat dicsérte alakom, mondta is „mintha magam látnám fiatalon kislányom, vigyázz erre a kincsre„! Most, hogy a tizenhatodik évemben jártam az alakom még tökéletesebbé és izgatóbbá vált. Melleim dacosan előremutató két gyönyörű bimbóban végződtek. Vállaim gömbölyűek, mint a csípőm, nem beszélve a popsimról amely minden férfi álma volt. Ölemet selymes gesztenyebarna pázsit fedte. Ezek a fürdési foglalatosságok minden napossá váltak a gyámság kezdetétől, így egy idő után természetessé váltak számomra és bácsikám számára, aki elhalmozott mindenféle illatos szappannal és krémmel.

Egon bácsi ilyenkor a nappaliban elhelyezett öreg fotelból élvezte a látványt, mert a fürdőszoba ajtaja tárva nyitva volt erre az időre.

Egon bácsi nem volt idős, mert még csak a negyvenes éveinek közepén járt. Sajnálatos volt ez a problémája, ami őt megfosztotta a földi élvezetektől. Erről nekem akkor még csak elképzeléseim voltak nem tapasztalatom. Ugyan egyszer majdnem, de az másik történet.

Annyira természetesnek tartottam, hogy Egon bácsi jelen van, hogy sok esetben meg is kértem, hogy ő fürdessen és ezek voltak számára a legszebb esték. Én úgy gondoltam, hátha ezzel a gyógyulás útjára tudom terelni az ő állapotát, mert egyszer említette ezt nekem, hogy az orvosok csak abban az egyben biztatták, hátha egy szexuális élmény felrázza a férfiasságát az álomból.

Ilyen estéken ő készített illatos habot és lassan minden sietség nélkül tetőtől-talpig sűrű habbal fedte testem és a hab alatt hosszasan simogatta mellem és ölem selymes pázsitját. Furcsa, de egyben csodás érzéshullámok törtek rám. Számomra megmagyarázhatatlan volt, hogy melleim pattanásig keményedtek a bimbócskáim pedig valósággal fájtak ahogy hozzáért. Nem beszélve arról mikor ölem mélyén simogatott mosdatott és puha párnás ujja elidőzött a kis résben amitől forróság öntött el. Sok esetben elhomályosult előttem a világ annyira gyönyörű érzés volt. Így teltek a hetek hónapok, de Egon bácsinál semmi javulás nem állt be. Napjait a bérlők ellenőrzésével és a gazdaság ügyeivel töltötte, de az este mindig kettőnké volt a mi kis titkunké, ahogyan ő nevezte. Amennyire lassan megtanultam a háztartást vezettem ez lett a dolgom. Szabad időmben olvastam az otthonról hozott könyvekből. Jutott idő arra is napközben, hogy elkalandozzon a gondolatom az iskolaévekre amikor a lányokkal annyi csibészséget megcsináltunk, sokszor a fiúknál is rosszabbak voltunk.





Vasárnapi séta





Az ügy napokig feszült bennem, s láttam Egon bácsin, hogy fürkészően tekint rám a megszokott esti fürdőzésem közben, a szokottnál is jobban nézett, amint mélyen el voltam foglalva magammal. Nekem fel sem tűnt a dolog,mert annyira jól esett a cicieim simogatása, pláne az ölem még hatásosabban reagált ettől fogva minden érintésre.



Elkezdődött a nyári szünet és úgy látszott elfelejtem a történteket, de a sors nem így akarta. Gyönyörű szép napos délután volt, s Egon bácsival ilyenkor sétára indulunk miközben a fénypont a fagyisnál tetőzik, mert kedvemre ehetek a cukrásznál mindent. Olykor csatlakozik hozzánk Vili bácsi is és míg én a fagyit fogyasztom addig ők egy snapszot iszogatnak és mesélik a soha véget nem érő harctéri kalandjaikat. Sokszor befelé mosolyogtam, hogy miért vesztették el a háborút, ha ilyen hősök voltak akik túljártak az ellenség eszén. Az én kis tudatlan agyam ezt akkor de most sem tudja feldolgozni.

Ezen a vasárnapon különösen fülledt meleg idő volt és a teraszról pont jó kilátás nyílt a sétálókra, akik párban vagy egyedül rótták útjukat az utca kövén. Szokatlan párra lettem figyelmes akik a többinél még szorosabban karoltak és időnként az arcuk s szájuk összeért. Lehetséges, hogy máskor is előfordult ez a szituáció, de az eset óta jobban figyelek az ilyen és hasonló dolgokra. A két hős csak mondta a magáét, egymást túl licitálva a hőstetteivel. Hanem azon kaptam magam, hogy mélységes csend vesz körül és a két lovagom, hol rám, hol pedig a sétálókra néz.

Vili bácsi meg is jegyezte.

– Te komám, ez a lány nem is ránk figyel, hanem ezeket a párokat lesi, nem átallanak a nyilvánosság előtt nyalakodni!

– Egon bácsi csak hümmögött, hogy már csak ilyen a világ, meg elviszi az ördög, de hangsúlyából ítélve cseppet sem zavarta.

Már sokszor elgondolkoztam miért nem hozott már asszonyt a házhoz, hogy az a betegség összefüggésben lehet ezzel. Az iskolai eset óta sokkal többet foglalkozom ezzel a kérdéssel. Fény derül egyszer minden titokra csak meg kell várni az idejét. Már késő délután volt mikor a kis tavat megkerülve elindultunk hármasban hazafelé.

– Te Vili eljössz vacsorázni hozzánk?

Nem kellett kétszer mondani, hogy elfogadja-e a vacsora meghívást, mert ebben nekem van nagy részem, tudom ilyenkor tovább kell fürödnöm előttük, amit nem is bántam, mert büszkeséggel töltött el, hogy csodálják a testem.

A vacsora szépen lement szó nélkül. Lepakoltam az asztalt és elmosogattam. A két barátot magára hagyva a nappali-ebédlő meg tudj Isten milyen funkciójú helyiségben. Csak azt furcsállottam, hogy Egon bácsi mindig megvárta, hogy lefeküdjek csak utána fürdött meg. Nem hinném, hogy szeméremből, csak inkább tapintatból tette gondoltam én.

Már jól elmúlt nyolc óra mire mindennel végeztem s bementem a nappaliba. A két férfi igencsak heves beszélgetésben volt, de belépésemre azonnal abbamaradt. Súlyos csend ült a szobára.

Egon bácsi magához húzott, mint kisebb koromban mikor a nagyinál nyaraltam és a térdére ültetett, az egyik kezével átfogta a derekam s megpuszilt. Ez most forrósággal öntött el, ami gondolom ki is ült az arcomra. Feltűnt neki és szó nélkül nem hagyta.

– Mi a baj Sárikám? Valami rosszat tettem? Vagy bánt valami, mert tisztában vagyok vele, te már kiskamasz vagy. Ha valami nyomja a lelked, beszéljük meg. Mintha a szüleid lennénk, hátha tudunk segíteni neked. S mivel nincs nő a háznál így lányos témában is velünk kell megosztanod a kérdéseidet.

Kóválygott a fejem, hirtelen nem jutott eszembe semmi, hogy eltereljem a témát más mederbe s a kéz is erősen tartott Egon bácsi ölében. A torkom kiszáradt mindenféle bajom támadt egyszeriben, de legfőképp csak egy tizenhatodik éves lány, aki most szembesült az élet bonyolult dolgaival.

– Nem is tudom, hogy kezdjem Egon bácsi, hisz tudod nincsenek titkaink egymás előtt. Olyan dolgok kavarognak bennem, amit nehéz elmondani.

Ekkor nekik nyílt nagyra a szemük.

– Nem bántott talán valaki, kincsem? – és mindketten érdeklődve várták a választ.

– Nem! Nem bántottak Egon bácsi. Teljesen más természetű a dolog.

– Akkor ki vele, mert addig nyugodtan nem alszom és tudom ezt nem akarod, hogy megbetegedjek – s hamiskásan kacsintott.

Ez hatott rám. És akkor elmeséltem, hogy milyen hőhullámok jönnek rám a fürdőzés közben vagy mikor ő simogatására, meg kíváncsiskodtam mikor ő fürdött és akkor elmeséltem azt a régi iskolai történetet.

A két férfi egyáltalán nem lepődött meg, elképedtem a fogadtatáson. Rövidesen a magyarázat is meg volt rá, csak rendezni kellett a gondolataikat, hogy miként tálalják nekem.

– Tudod Sárikám ebben a korban amiben te vagy ez teljesen magától érthető, inkább én érzem magam hibásnak, hogy eddig erre nem figyeltem.

Még hogy ő a hibás, magát okolja és én leselkedtem.

Így folytatta: – Látnom kellett volna, hogy a kicsi lány aki vakációzni járt ide hozzánk, lassan nővé válik, s fel kell világosítani ezekről a dolgokról, nehogy baj érjen, mert mindig nem lehetek veled. Nos amit akkor láttatok az az élet velejárója, egy csodálatos ajándék, amellyel ha ügyesen sáfárkodsz nagy karriert futhatsz be. Tudod Egon bácsit és Vili bácsit baleset érte a fronton, ami azt jelenti, hogy a közelünkben felrobbant aknától olyan sérülésünk lett, hogy nem lehet családunk. Tehát helyesen csak félig vagyunk férfiak. Van eszközünk, de nem tudunk vele mit kezdeni, de más sem. No most már aztán teljes volt a zűrzavar a fejemben, van is meg nincs is. Biztos látszott rajtam az értetlenség, mert sietve hozzá tette, majd kettesben bővebb magyarázattal szolgál.

Ez alkalommal gyorsabban kerültem ágyba, mint egyéb napokon. Hallottam, amint a két férfi még sokáig beszélget, majd mély álomba merültem.

Cím: Sára 2. rész +18
Kategória: Regény
Alkategória:
Szerző: Maszong József
Beküldve: March 29th 2013
Elolvasva: 975 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Regény főoldalára | Megjegyzés küldése ]