Egy nyárutón, vakációnk végéhez közeledve, egyik évfolyamtársammal a Nyugati Érchegység hágóit róttuk, szellemi erőink feltöltéséért. Hidegszamos, Rekettó faluiból indultunk napi túráinkra. Gyönyörű fenyvesek között haladtunk, hatalmas emelkedésekkel, sziklákba vájt keskeny ösvényekkel telítve. Alattunk a völgyben a bővizű és nagy sebességgel rohanó folyó dübörgött, szikladarabokat szállítva faragta sziklás medrét. Egy-egy tisztásra kiérve csodálattal töltött el a végtelen színben pompázó virágok áradata. Gyűjtöttem is belőlük egy csokorra valót, hogy majd egy üvegkantába helyezve gyönyörködhessek bennük. Alkonyatkor érkeztem szálláshelyemre, a szénapadlásra. Vízbe is tettem gyorsan a virágcsokromat.
Lementünk a ház elé, ahol egy hegyi forrás ontotta hideg vizét Megmosakodtunk és falatoztunk a hozott szalonnából, juhtúróból és a Gyaluban vásárolt kenyérből, bő vöröshagymával körítve.
Felmásztam a szénapadlásra és láss csodát, virágaim csak szürke színben tündököltek. Ez a látszat lehangoló volt számomra, habár nagyon is értettem a fizikai és fiziológiai okát. Tudtam, hogy a beáramló fény a színérzékelés küszöbe alatt volt. Jaj, megint keresem a magyarázatokat, ahelyett, hogy elfogadjam ezt az állapotot és pihentessem az agyamat is.
Magamra húztam a pokrócot és mély álomba merültem.
Nyugodt, rózsaszínű álmom volt. Meghalt édesanyámat láttam, aki most már őrangyalként mutatkozott, ellátva hasznos tanácsokkal, az Ő megszokott féltésével.
Gyermekkorom elevenedett meg, mikor ágyba tessékelt, betakart és kedves csacsogásával ringatott álomba. Hivatkozott a polcra tett játékokra, amelyek így pihentek, hogy reggelre új erővel telve álljanak rendelkezésemre. Megértette velem, hogy csak alvással kapok új erőre. Ez a dolgok rendje. A napközben feltett kérdéseimre adott válaszai, hogy tényleg színes a páva tollazata, a madarakat mi tartja a levegőben, miért gőzölög a víz, és még sok minden más, nem elégítettek ki. Reméltem, hogy álmaimban jobban kikristályosodnak és érthetőbbé válnak. Félálmomban még hallottam, halk, de magasan csengő hangját, amint álomra buzdított azzal, hogy „aludj el édes kisfiam”
Ez maradt meg a mostani álmomból, amikor reggel pihentem ébredtem. Szemeim virágaimat kereste, melyek most már fehér fényben tündököltek, a felkelő nap erősen beáramló sugaraitól. Különleges érzés fogott el. Nem gondoltam magyarázkodásra. Ahogy a nap emelkedett az égbolton, kevesebb fény jutott a padlásra és virágaim megint az eredeti színekben pompáztak. Így kellett ennek lennie, élvezni kell a csodás pillanatokat, mert csak ezzel érhetjük el nyugalmunkat. Lekószálódtunk a padlásról, megmosakodtunk és jóízűen megreggeliztünk, mielőtt útnak indultunk volna.
Csodálattal töltött el a völgyet beborító pára, amint felfelé áramlott, ahol mi napfényben sütkéreztünk. Ezt látni kell, leírni lehetetlen. E látvány általi érzelmi élmény egyedüli.
Délutánra beborult, esni kezdett. A hegyekben amilyen hamar esik, olyan hamar derül is ki. Megjelent a szivárvány színskálája, felül a vörös, míg alul az ibolya színe tündökölt, megduplázódva, mint egy tükörkép, de halványabban, fordított sorrendű színekkel.
Naplemente közeledvén a szivárvány majdnem teljes félkör alakot vett fel, míg másik fele alábukott a látóhatárnál. Tudtam, hogy a szivárvány mindenki számára egyedüli, a megfigyelő helyet a nappal összekötő egyenesre merőleges síkokban mutatkozik.
Másnap egy juhnyájjal találkoztunk. A pásztor a meleg ellenére bundájába burkolózva, botjára támaszkodva figyelte, ahogyan kutyái összeterelték a nyájat, mintha komoly fizetést kapnának mindezért, és nem az örökölt, valamint kifejlesztett ösztöneik szerint cselekednének. A bunda viselete nem lepett meg, mivel tudtam, hogy ez biztosítja a test állandó hőmérsékletét, mely fontos tényezője az egészségi állapotnak.
Eleredt az eső,. Dél lett mire kiderült. A szivárvány elmaradt, mert a nap deleléskor nem hozhatja létre ezt a jelenséget..
Vacsorára a pásztor, ahogy itt a hegyekben hívják pakulár, hívott meg. Bálmost készített, ami nem más mint zsíros juhtej savójában főtt törökbúza liszt. Nagyon finom és laktatos étel. Az üstből kiborított forró puliszka szeletelése vékony fonal segítségével élményszámba ment.
Csodáltuk a naplementét, amint hatalmas vörös korongja vörössé festi környezetét, és a látóhatár alá bukásakor, a széleken zöldessé változik, mely gyorsan kiterjed az egészre. Ezt a jelenséget csak a hegyekben, vagy a tengerparton lehet észlelni, de itt is elég ritka. Ez azzal magyarázható, hogy csak a zöld fény képes arra, hogy a szennyezett légkörön áthatoljon, a szemlélőre nézve színérzetet keltsen. Szerencsénk volt, hogy részesei lehettünk ezen lenyűgöző tüneménynek. Viccelődtünk is egymással, hogy „hülyékké a szerencse” Ez volt kiruccanásunk utolsó napja.
Reggel még megcsodáltuk a napfelkeltét és a kék égboltot. Sajnáltuk az űrhajósokat, hogy az utazásaikon ezt a szépséget feketének látják. Elkönyveltük, hogy ilyenek a csalókás tünemények, az ember minden tökéletessége ellenére becsapódik, de ez is hozzátartozik az életünkhöz és ennek kiegyensúlyozásához.
Leereszkedtünk a Hidegszamosra, ahol kerékpárjainkat hagytuk. Az itt található haltenyészetből élő pisztrángot vettünk. Nyeregbe szálltunk és elindultunk Kolozsvár irányába. Előre éreztük a fokhagymás sült hal izét, ami arra ösztökélt, hogy a frissen feltöltött erőnkkel, gyors pedáltekeréssel, leguruljuk azt a huszonkét kilométert.
