Csak egy csók
Már esteledett, mikor egy csinos, csupa szexi fiatal lány nyugodtan, naív mosollyal az arcán fellépett a Hajógyári-sziget öreg, még Ferenc-Jóska idejében épített nyikorgó, csupa időrágta vashídjára. Szemeivel valahova a távolba meredt. Látszott, hogy ébren is csak álmodik. Furcsa csillogás játszott azokban a kislányos, réveteg szemekben. Valami megmagyarázhatatlan határozottság, szinte elszántság tükröződött minden lépésében. Már hallotta a zenét, láthatóan élvezte, és alig várta, hogy beléphessen a nagy eseményre: a Pepsi-Szigetre. Valami rockzenei hangfoszlányok, aztán technó, aztán pedig már csak a fiatalok boldog zsibongása hallatszott. Odalépett a bejárati securitysekhez. Ők szemtelenül vizsgálgatták, hiszen olyan igazi nő volt. Rövid szoknya, pici blúz és valami fura, pasztellszínű harisnya. Rugalmas, szinte megformázott mellei minden hanyag lépésnél megremegtek. Hosszú, dús, szőkésbarna haja úszott az esti szellő simogató fuvallatában. Ahogy azonban rámosolyodott a nyers securitys őrökre, azok szinte összerándították magukat. Szó nélkül engedték tovább, valahova be, a forgatag mélyére.
Először mosolyogva, aztán egyre türelmetlenebbül keresett valakit. Láthatóan mostmár kétségbeesetten, ökleit összeszorítva tört magának utat a tömegben. De hiába, amit vagy akit keresett nem volt sehol. Már többen hozzádörgölőztek, szorították, sőt néhány kéz is végigfutott rajta. De őt már nem érdekelte. Az Alvin-koncert egy rövid szünetében szinte kitört belőle a kétségbeesés.
“Sanyi, szerelmem, hol vagy?!”-sikoltotta. De szinte abban a pillanatban el is nyomta vékony, a hangzavarban elvesző hangját a feldübörgő rock-zene.
És állt ott, valahol középen, már úszott is egyet a levegőben, de semmi. A kezek újra végigszaladtak rajta. Mikor végül földet ért, úgy kellett szinte újra öltözködnie. Szemében könny, nem érdekelte már semmi. ”Sanyi, nem veszíthetlek el, kérlek gyere hozzám, akárhol is vagy!”-sikoltotta ismét, a mindent elnyelő hangzavarban.
Hirtelen egy kéz tapadt hátulról a szájára. Megijedt, de aztán szinte elalélt a kéz illatától. Megismerte, ez Sanyi. Egyetlen-egyszer csókolózott vele, de az elég volt, hogy soha többé ne felejthesse a srácot, a férfit, őt, akit már nem is feledhetett. Igen, ő volt az, akiért meg is halna, ha kellene. Mert nemcsak szerette, de rajongott érte. Hiszen olyan szép mosolya volt, és ajka, és illata, és alakja, és szemei. És mindene. Ő volt a férfi, aki nélkül egyszerűen nem találta többé magát.
Szólni akart, de csak tompa, értelmetlen hangok értek el a füléig.
“Pszt!”-szólt fura indulattal a srác.
“Gina, most nem szabad egy szót se…azonnal el kell tűnnünk. Nem akartam találkozni veled, mert veszélyes…szeretlek, tudod?”-nézett hirtelen a lány szemeibe a srác. Gina szinte felsikoltott, de a szájára tapadó kéz nem engedte, hogy egy hang is elhagyja az ajkait. Hirtelen csókolni kezdte ezt a csodálatos kezet. A boldogságtól, hogy végre megtalálta őt, szinte elalélt.
Ekkor hangok hallatszottak valahonnan hátulról. ”Kapd el, a kurváját is!…nem léphetnek meg!”-üvöltötte egy tompa, erős, brutális torok. Késpengék, és pisztolyok csövei villantak a reflektorok ide-odapásztázó sugaraiban.
“Meneküljünk Gina, fussunk, talán megmenekülhetünk!”-jött Sanyi kétségbeesett hangja.
“Hagyj itt szerelmem, nem csináltam semmit, nincs mitől félnem.”-húzta el magát a sráctól.
“Menekülj, én majd feltartóztatom őket!”-mondta szinte túlvilági szenvedéllyel az arcán.
“Nem lehet, ezek megölnek, mindenkit megölnek, csak engem elkaphassanak!”-üvöltötte földöntúli hangon, és valami őrült erővel rántotta maga után a lányt.
“Cocain, érted?! Ezek a cocaint keresik rajtam.”-súgta félelemmel telt hangon a lány arcába.
“Cocain?!”-kérdezte csodálkozva rohanás közben, el-elcsukló hangon a lány.
“Igen, cocain! Egy hátizsák cocain. Véletlenül az övéket kaptam magamra a Keletiben, a poggyászmegőrzőnél. Aztán már minden késő. Az enyémben megtalálták a címem és a te leveledet. Tudnak rólad, csak eddig még nem tudták, hogy hogy nézel ki!”-üvöltötte visszafogott hangon. Hirtelen beugrottak egy bokor mögé. Földrelapultak. A mellettük elsuhanó üldözők szele szinte arcukba csapott.
“Huh, megmenekültünk!”-csókolta a srácot ráomló haja alól a lány.
“Jönnek vissza!”-kiáltott a fiú, és őrült iramban futva, a lányt szinte a levegőben röpítve, a Duna felé vette az irányt.
“Istenem, Sanyi, mit csinálsz, ne-e-em, nem tudok úszni. Neeem!!”-sikoltotta kétségbeesetten Gina.
Ekkor dördült el az első lövés.
“Uuuuhhh!!”-üvöltött fel a fiú a rátörő fájdalomtól. Vér, mindenütt vér. A lány érezte az arcán végigcsorgó meleg, vörös folyadékot: Sanyi vérét.
“Csak a tenyerem, gyerünk, ugorjunk!”
Két tompa csobbanás. A két remegő test eltűnt az örvények között. A parton viszont már felsorakoztak a kábítószerárusok, kezükben fegyver, és válogatás nélkül mindenhová tüzeltek. A vízből felbukkanó két sötét folt körül csak úgy sistergett a folyó vize.
“Félek szerelmem, félek, nagyon félek! Segíts!”-zokogta kétségbeesetten a lány. A fiú maga elé húzta, és hátulról testével takarta, miközben próbálta a víz felszínén tartani, hiszen a lány nem tudott úszni, és minduntalan elmerült.
“Aaaaahh!”-tört fel Sanyiból ismét az üvöltés. ”Eltaláltak. A lábamon.”
Most a lány szedte össze magát, és valami őrült erővel kapálódzott bentebb és bentebb a folyó közepe felé. ”Itt talán már nem látnak ezek a vérengző állatok “-mondogatta magának, és a már csak lassan, egy-egy csapást próbálgató, egyre inkább beüvegesedett szemű fiú felé a lány.
“Nem halhatsz meg, nem engedem! Érted, nem engedem!!”-sírta néha felbukkanó arcával. Aztán ismét golyózápor, és egy halk, alig hallható nyögés. A fiú nem mozdult többé. Testével védte őt, de a golyók kegyetlenül záporoztak, többé már nem volt esély. És erő sem. A srác elmerült. Csak a halkan örvénylő Duna víz fodrozta tovább magát a sötétség csendjében.
“Kopp.”-hallatszott. Aztán ismét. Gina érezte, hogy valami kemény dolog verődött a testéhez, és nem engedi tovább. Körülnézett. Az öreg, rozsdás Duna-híd volt az, amin néhány órája olyan boldogan, és álmodozva sétált át. Megkapaszkodott. Felhúzta kissé magát a lelógó vastraverzben. Érezte, hogy mostmár biztonságban van.
“Sanyi!!”-hasított az éjszaka hideg levegőjébe kétségbeesett, halálsikolyszerű hangja. Abban a pillanatban lebukott a víz alá, ahol a fennakadt fiú testében állt meg a keze. Egyik kezével folyamatosan kapaszkodva, és húzva magát, másikkal Sanyi elerőtlenedett, szinte élettelen karját markolva próbálta feltornászni magát a víz felszínére. És hirtelen fent volt. Hörögve, utolsó erejével szívta tele tüdejét újra levegővel.A fiúra nézett. Vörös volt körülötte a víz, mozdulatlanul nézett a semmibe. Ekkor reflektor fénye pásztázta át a levegőt. Megállt a mozdulatlan testen, és az üvöltő, csapzott arcú lányon. Fent néhány lövés dördült, aztán csend.
Egy hatalmas csobbanás, majd már csak annyit látott, hogy a srác, az egyetlen és örök szerelme élettelennek tűnő teste lassan, majd egyre gyorsulva emelkedik a híd korlátja felé. Szirénák hangja, izgatott hirtelen szavak, aztán elsötétült minden. Érezte, hogy egy kéz megfogja, valamit ráteker, aztán emelkedik valahova. De már semmit nem látott, és tudott.
Hirtelen emberarcok fölötte, lassan körülnéz, Sanyit keresi, de a srác sehol.
“Sanyi, szerelmem, nem halhatsz meg!”-tör fel belőle a kétségbeesett sikoly.”Hol van, hova tettétek, ő az enyém, adjátok vissza! Megöltétek?! Hol van?!”-támadt neki a körülállóknak.
Nem szól senki. Az emberek lehajtják a fejüket, némán néznek maguk elé.
“Bevitték a János-kórházba, ennyit tudunk.”-mondja halkan, tagoltan egy szomorú hang.
“Hős volt”-szólal meg egy zavartan ácsorgó rendőr. A zsebében lévő jeggyel azonosítottuk a sátrat, és ott volt minden. A cocain, és az egész bűnszövetkezet névsora. Már le is füleltük őket. Nagy köszönettel tartozunk Sanyinak. Ugye úgy hívták a fiút?”-közli hivatalosan és néz körül.
“Hívták?! Csak hívták?!…De nem, az nem lehet. Ő él. Ő nem halt meg, láttam. Ő él, igaz él?!-kérdi számon a körülötte állókat. Csend, senki nem szól, a szemek lesütve, zavartan kutatnak a földön szétszórt kavicsok között.
A lány minden átmenet nélkül, úgy csapzottan, véresen, sárosan, szétszakadt szoknyában és szinte mindenütt felszaladt harisnyában rohanva indul a part felé. Megáll mellette egy autó, betuszkolják a lihegő, félig ájult lányt, és elhajtanak valamerre a város felé.
*
Bevágódik a kórházszoba ajtaja, Gina szinte berepül rajta. Megáll az ágy mellett, ahol egy műszerekkel, csövekkel ösze-visszakuszált alak fekszik. Csak áll, és nézi. Izzó, merev tekintettel.
“Él.”-szólal meg az orvos,-”még él.”-mormolja maga elé. A vérzést elállítottuk, és lélegzik is igaz, de annyi vért vesztett, és olyan súlyos volt a fulladás, hogy a test teljesen kimerült. Úgy gondolom legjobb felkészülni a legrosszabbra…”-kezdi újra, de a lány nem figyel. Lassan, vigyázva a csövekre és mindenre, odabújik a fiúhoz az ágyba. Magához öleli.
“Nem szabad kisasszony! Ezt nem lehet…”-akarja elhúzni az ágytól a nővér, de az orvos int, hogy hagyja. Hiszen úgyis mindegy, jelzi az ágy körül álló nővéreknek, és orvosoknak. Lassan mindenki elhagyja a termet, csak az orvos marad, aki a műszereket babrálja, készen azok kikapcsolására, ha bekövetkezik az, amit mindenki gondol.
A lány egyre szorosabban öleli a srácot. Keze már a fiú hátában vájkál. Karmolja, körmeitől a vér kicsordul. De még, és még szorosabban szorítja. A fiú merev szemekkel bámul a semmibe. Ekkor hirtelen letépi róla a csöveket, fecskendőket, szájából szinte kirántja az oxigénmaszk végét.
“Ne, azért ezt mégsem, ezt nem lehet…”-szólal meg az orvos. Ekkor Gina a fiú szájára tapasztja ajkait. Őrult, valami túlvilági mélységből feltörő szenvedéllyel csókolja. Az orvos csak int.El is fordul. A lány szorítja, rázza a testet, ami nélkül nem élhet, szinte üvölt, ahogy csókolja. Rázza, tépi, karmolja a fiút, és mintha egész élete minden átélt indulatát, minden elfojtott titkos vágyát átadná az ágyon élettelenül fekvő szerelmének. Hirtelen őrült erővel magához szorítja, ő maga is belejajdul, sikoltó üvöltés, zokogó kétségbeesés tör fel a torkából, a csókba szinte belehal. Megrázza a srácot, az arcába üvölti utolsó kétségbeesésében: ”akarom, hogy élj, sze-ret-lek!!” Csend. A lány lehanyatlik az ágyra, nem mozdul többé.
Halk nyögés hangja hallatszik. Megnyikordul a régi vaságy. Egy test lassú, majd egyre gyorsabb mozdulatának tompa, összetéveszthetetlen hangjai keltik fel az orvos figyelmét. A hang irányába fordul. A srác ül az ágyon. Fáradtan, bambán, szinte teljesen kábulatban, de ül. Lassan a lány felé fordul, alig látható mozdulattal megsimítja a lány arcába hulló csapzott haját. ”Szeretlek.”-sutogja, majd imbolyogva a lány fölé hajol, és rázuhan. Karjai még átkarolják a lányt, aztán nem mozdulnak többé.
“Atyaisten!!”-üvölt fel visszafojtott hangon az orvos. Hirtelen kivágódik az ajtó, berohannak az ápolók és néhány kíváncsi orvos.
“Mi történt?”-kérdi az előbbi ápolónő, -”meghaltak mind a ketten?”-néz hol az orvosra, hol az ágyon egymást ölelő, szinte egymásba vájódó testekre.
“Nem, csak pihennek. Reggelre már jobban lesznek.”-válaszolja halkan.
“Mi törtent, valami új gyógyszer, vagy csoda, vagy mi?”-néz megdöbbenve az orvosra az értetlen ápolónő.
“Csak egy csók.”-mondja az orvos.
“És más semmi?!”-mereszti a szemeit az ápolónő.
“Semmi.”-néz az orvos valamerre mesze a semmibe. ”Csak egy csók, és más semmi.”-pillant újra az ajkai sarkában bújkáló gúnyos mosollyal a bamba arcú ápolónőre. Megsimogatja a két békésen szuszogó, egymáshoz préselődő arcot, lassan rájuk húzza a takarót, majd lábujjhegyen elhagyják a termet.
