Hihetetlen! Már több mint harminc éve, hogy elment. Az első hónapok megkövült fájdalma után hosszú csend állt be. Majd apró emlékek szivárogtak elő egyre sűrűsödő, békés, de megállíthatatlan rendben.
– Jó kislány voltál...
– Akkor mért szidtál annyiszor?
– Azt akartam, hogy még jobb legyél...
– Sokszor németül beszélgettetek. Nem értettem.
– Olyan világ volt... Vigyázni kellett, nehogy véletlenül kifecsegd, amit hallasz.
– Alig volt barátom...
– Én sokat játszottam veled.
– Emlékszem rá. Amikor bújócskáztunk bebújtál a zongora alá.
– Babaházat kaptam karácsonyra.
– Magam csináltam gyümölcsládákból és tapétával vontam be. Azért volt zárva ünnep előtt egy hónapig a hátsó szoba, hogy meglepetés legyen... Sokat vesződtem a lépcsőkkel...
Már nem volt étvágya. Csak nézegette a tányért.
– Milyen szép, kerek fasírozottakat csináltál! – ez még most is naponta eszembe jut, mikor a konyhában téblábolok.
A rántás! Mesélte, hogy Pista utálta a rántást, mert az anyja főztjében mindig csomós volt.
– Képzeld! Egyszer berohant a konyhába, rémülten, hogy csak nem akarom berántani a kelkáposzta főzeléket... Azt mondtam neki: Hát nem látja, hogy csak zsírt pirítok? Elhitte.
– Mindig úgy gondoltam, hogy Pista az apám. Gyerekként azt vártam, hogy ha majd nagyobb leszek, elmeséled. Talán, amikor férjhez megyek.
– Bár ő lett volna! ...De nem.
– Azt álmodtam, hogy bejött Pista. Nem volt kalap a fején. Pedig mindig úgy szoktam róla álmodni, ahogyan elbúcsúztunk. Fején kalap, kabátján sárga csillag és kezében a kisbőrönd. Furcsa... most először nem volt kalap a fején.
– Mondott valamit?
– Nem. Csak idejött és megcsókolt.
Ez volt anyám utolsó álma. Aznap éjjel meghalt.
