Az asztrológus a napok óta pontosított horoszkóp fölött görnyedt. Az előtte felsejlő sors még a pislákoló gyertyalángot is remegésre késztette. Pedig a feladata csak a remény felébresztése lett volna. Ehelyett elbizonytalanodott: kell-e tudni, hogy mennyi van még? Az asztrológus vállain mázsás kőtömbként nehezedett a sors terhe. Hogyan mondja el a segítségét kérő léleknek, hogy ebben az életben már elvesztegette lehetőségeit, s most dolga végezetlenül lézeng, sorsfeladatát nem teljesítette, s már nincs is rá lehetősége. Új életet kell kezdenie, és abban az életben - immár sokadszor – újra megpróbálhatja kibogozni karmáját.
„Egy közeli időpontot kell egyeztetni a következő találkozásra, mert kevés az idő, nem lesz mód megbeszélni: ha legközelebb jön, legyen okosabb.”
Felemelte a telefont. Bepötyögte a számot. Kicsengett.
- Holnap hatkor?
- Rendben, ott leszek.
Elmúlt hat óra. Nem jött. Az asztrológus elkomorodott. Átment a szentélyébe, ahol már előzőleg gyertyát gyújtott. Elő volt készítve a horoszkóp és az elemzés. Az űrlap fölé hajolt, hogy még egyszer belepillantson, ám abban a pillanatban a gyertyaláng kihunyt. Fekete kanóca végén kis vörös szeméből vékony füstcsík - mint a lég kénye kedvére tekergő pókfonal - úszott az ég felé. Majd a szem becsukódott, s az elszakadt fonal lassan feloldódott.
- Elkéstem! - szakadt fel sóhaja.
*
Szíve üressége ólomsúllyal nyomta mellkasát. Minden lélegzetvétel belekarcolt tüdejébe. A városból kivezető úton többször feltorlódtak a járművek, így csak lassan araszolt a hosszú kocsisorban a munkából hazafelé. Monoton unalommal, szinte lemondóan áradt a füst a kipufogókból a csípős, szemerkélő esőben. Megszólalt a mobiltelefonja. Bele kellett kotornia az anyósülésre vetett kézitáskájába. Közben meglódult a kocsisor. A mögötte lévő autó sofőrje hosszan, élesen dudált, közben idegesen villogott reflektorával. Egy pillanatra megvakult. Az előtte keletkezett résbe bevágott egy sötét kombi, beterítve a szélvédőt az út szennyes nyálkájával. Az ablakmosót kellett gyorsan felkapcsolnia, és a fékre lépni óvatosan, mert átégette a mocskos ablakot két vörös féklámpa, s már koccant is a lökhárító. Kihúzódott az útszéli parkolóba. A sötét kombi nem lassított, lámpái beleolvadtak a vöröslő fénykígyóba.
Felvette a még mindig reszkető telefont.
- Tessék.
Az asztrológus hívta.
- Holnap hatkor?
- Rendben, ott leszek.
Körbejárta az autót. A koccanás meg sem látszott a lökhárítón, igaz, vastagon takarta a város sötétszürke mocska. Fújt egyet, és belegondolt: haza kell menni, de minek. Az üres lakásba? Nincs kivel szót váltani. A gyerekei kirepültek, férjét már rég beszippantotta a média, a TV előtti fotellel összenőve gondolkodás nélkül, üveges tekintettel tölti le a villódzó információtömeget. Majd mindenféle nézhetetlen médiaszemét - jó, hogy fel nem robban a képernyő -, kéjtől vonagló testek vérbe fojtott csábítása után horkolva, szuszogva, forgolódva alussza végig az éjszakát. Megrázkódott. Hideg verejték csordult végig a gerince árkában. Már hallja is a szenvtelen hangot, mikor belép a lakásba: Mi lesz a vacsora? Majd válaszol rá valamit…
„Holnap, holnap. Hatkor.” - zakatolt fejében a remény. „Majd kapok valami biztatót! Holnap be kell mennem a személyzeti osztályra is.” - valamilyen ügyben hívatták. Már máskor is volt ilyen, nem tulajdonított neki nagy jelentőséget.
Az este a megszokott módon telt el. A mai vacsora sem tetszett jobban, mint az eddigiek: ő a konyhában, férje a fotelban, aki valószínűleg még az étel ízét sem érezte, nem is érdekelte. Az éjszaka? Arról jobb nem beszélni. Egy kiadós összeszólalkozás után - valami piti pénzügy miatt - külön szobában aludt, huszonnégy évi házasság után először.
*
Munka után a személyzeti osztályon jelentkezett. Tele volt az előadó a kollégáival. Valamilyen gazdasági problémák zavaros fejtegetése után közölték: létszámleépítés lesz, hétfőtől nem lesz munkájuk.
Szíve ólomsúllyal nyomta mellkasát. Minden lélegzetvétel belesajdult tüdejébe. Gondolatai lüktetve cikáztak agyában. Szeme előtt pattogó apró szikrák jelezték a tehetetlen düh feszültségét. A városból kivezető úton többször feltorlódtak a járművek, így csak lassan araszolt a hosszú kocsisorban. Cinikus vigyorral áradt a füst a kipufogókból. A kocsi szellőzőrendszerén keresztül az utastérbe fojtogató csípős bűz áradt. A köd- és sárpermet miatt folyamatosan kellett mosatnia szélvédőt.
Megszólalt a mobiltelefonja. Bele kotort az anyósülésre vetett kézitáskájába, közben meglódult a sor. A mögötte lévő kamion reflektora idegesen villogott. Egy pillanatra megvakult. Az előtte keletkezett résbe bevágott egy sötét kombi, beterítve a szélvédőt az út szennyes nyálkájával. Az ablakmosóból már csak az alkoholos illatú folyadék habja szivárgott. Semmit sem látott. Beletaposott a fékbe. Két vörös fénypont élesen hasította fel a mocskos szélvédőt…
*
Kívülről látta az autóját. Pont, mint egy sörös doboz, amire ráléptek. Egy fekete kombi, és egy kamion közé préselődött. Mögöttük kilométeres sor halvány fényei vesztek el a köd sötétjében.
„Nincs már itt keresni valóm, az asztrológusnál kellene lennem.” - futott át rajta.
Egy szemvillanás alatt az asztrológus háza előtt találta magát. Körbepillantott, nem látott senkit. Az utca kihaltnak tűnt. Erőt vett magán, és átsuhant a falon. Látta amint az asztrológus komor tekintettel átment a szentélyébe, ahol már elő volt készítve a horoszkópja. Az asztalon egy gyertya egyre halványuló fénye pislákolt. Az asztrológussal együtt az űrlap fölé hajolt, s ekkor háta mögül egy fuvallat elfojtotta a gyertya lángját. Fekete kanóca végén hunyorgó kis vörös szeméből vékony füstcsík tekergő pókfonala az ég felé vette az irányt.
Már nem hallotta az asztrológus sóhaját:
- Elkéstem!
