Anyám pogácsát süt.
Álmodja fiait közös asztalhoz
Húgommal, s apámmal, vasárnap ebédre
gőzölgő húslevessel, jóízű nevetéssel...
Álmában tyúkjainak se szeri- se száma
és nem nézi , hogy kappan- e, vagy jérce...
Már hamar fárad.
Szíve gyenge, néha „kiüti a pacemakere”
Sorsa fölött mégsem ül a bánat
igaz, mit is tehetne ellene...
Életéért alamizsna csak a bére
tény, nem volt meg a negyven éve,
sem bejelentett munkahelye.
Gyerekeket nevelt."Nem dolgozott",
sem gazdaságba, sem "téeszcsébe”...
Régebben mindig kézzel mosott,
vagy szakadt ruháinkat varrta.
Szabad idejét mindig szűkre szabta...
Anyám pogácsát süt.
És nem lát már a bödön fenekére,
porcióz nagy adagokat, hadd csillapodjon fiai éhe…
Mosolyog a szeme is, átölel minket a tekintete
tudom, most messze jár, valakiket keres vele...
Ám ők már nem jöhetnek. Sem apám, sem húgom
„Amonnan”nincs vissza-út... bár néha még úgy
hiszem, hogy ezt, biztosan rosszul tudom.
Anyám álmodik.
Piros pántlikát lánya szellő hajába,
rózsaszín tüdőket apám mellkasába...
Hangos nevetést is nyár-estéken a lugas alatt,
(melyből egy-egy tőke csak mutatóba maradt)
Szép terveket szőtt mindig,(felhőtlen pillanatokkal
a boldog időkről )melyek emlékként itt ragadtak...
Álmodj anyám, álmodj sokáig, s panaszkodj
mennyire fáradsz, hallgatom hangod
én kamasz fiadként újra ott vagyok nálad...
