Pár. A férfi mintha térdig hajolna. Szórja bókjait, köszön. A nő, mint sarokba bújt durcás kisgyerek, bőszen hallgat. Szokása ez. Sűrűn találkozunk, vagy ritkán, de a szánalom jegyében. Irritál egyik is, másik is. Nem veszem zokon a figyelmet, se a tapintatlanságot, de így, ez az egyveleg egy csapásra kihoz a sodromból. Persze nem mutatom ki, úgy teszek, mint akit hidegen hagy, nem akarok szinten alul teljesíteni, mint egyesek. A nőnek vajon mivel piszkálhatom a csőrét, miért vagyok szálka a szemében? A férfi miért ilyen nyájas velem? Ezek a kérdések mégse hálózzák be mindennapjaimat, csupán a „megtisztelt” pillanat hozza ki belőlem. Szóval hallgatok, nyelek. De az idő vasfogai egyszer kihullnak.
A lift előtt álltam, mellettem egy szomszéd, kivel épp beszélgettem. De a kedves szavakat megtörte egy pár. Mondanom se kell, a női tag. Ugyanaz a felállás. Az egyik kommunikál velem, a másik a közöny és az arrogancia köntösébe bújik. A liftajtó kivágódik, az amazon majd feldönt a földszint előterében. Morog az orra alatt, de úgy, hogy halljam. Csak úgy néz el mellettem, mint máskor is. Tulajdonképp nem az első esett, mondhatni, már hozzászoktam a modorához. De most… hirtelen túllő a célon. Hogy mit mondott, már akkor se érdekelt, de a szurkálódása eltalált, mint lufi a kaktuszt. A lényeg valami olyasmi volt, hogy mit képzelem, hogy fellököm őt. Őt, a kivagyokiság nagyasszonyát… Azonmód felhagytam addigi elvemmel, hogy az egyik fülemen be, a másikon ki. Távozott a gőz. A nyugalom, bár szabadságra ment belőlem, mégis tudatosította jelenlétét. Kinyitottam a szám, és odamondtam neki a magamét. Gyorsan és nagy vonalakban, hogy mégis mit képzel, miért így, miért úgy. Ő se hagyta szó nélkül, dohogott még valamit, mellette követte őt a férje, mint egy pincsi kutya.
Most csend van. Mindkét fél ugyanúgy viselkedik, a szimbiózis tökéletes. Azóta, mint ismeretlenek, megyünk el egymás mellett, mégis megszáll a nyugalom. Lám ez az igazi szeretet, lealacsonyodni a másikhoz. Gratulálok, a gerenda előkerült. De nem húzom föl magam, mi több rájuk lehelem a bizsergető csendet. Jó ez így. Végül is mit akarok, megtört a kétszínűség, győzött az evolúció, a végletek közül csak az egyik nyerhet. Mit érdekel engem, melyik, annyira nem kötődöm egyikhez sem. Én csak középutat akartam. Gondoltam, más is az intelligenciára szavaz. De nem vagyunk egyformák… Ráhangolódtam e tudatra.
