A lila orgona alatt ülök a kispadon. Átjön a szomszéd. Odatelepszik mellém.

Nincs mit, miért beszélni. Hallgatunk. Aztán valahogy mégis…

- Már nyomdában a könyvem - mondom, mert kikívánkozik belőlem a büszkeség és a bizonytalanság - nem tudom, milyen lesz a fogadtatása. Félek, hogy nem értik meg, mit akarok vele. Minek ez a nagy kitárulkozás, múltidézés...

- Ne törődj vele. Hozzád tartozik. Mint egy önarckép.

- Mindig megvigasztalsz.

- Mibe kerül?

-Még nem tudom. Az összes? Vagy egy kötet?

- Lüke! Nem a könyv! A vigasztalás. Mért ne vigasztalnálak. Nem kerül semmibe.

Csend.

Hosszú hallgatás után folytatja:

- Én mindig, mindenkit meg tudtam vigasztalni. El se hiszed, de már kisiskolás koromban azt tanácsolta a hittanárunk, hogy tanuljak papnak. Ingyen lett volna a papi szeminárium, meg egyetem... Aztán később, már idekinn, alkalmanként a református templomban is beszéltem. Szerették. Marasztaltak, mert jó szónok voltam.

- Mért nem maradtál?

Nevet...

- Mert a templomban nem tapsolnak.

- Az előző pápa is színészként kezdte. Meg a mostani pápa életrajzának is az van a borítóján: A tangótól a Vatikánig. Látod mit hagytál ki? Most talán te lennél a római pápa!

- Én tudok hazudni, ha muszáj, na de egy egész életen át? Az nagyon unalmas lehet.

Körül nézek.

Eltűnt a szomszéd. Elment reggelizni? Kását... Minden reggel kását...

Itt nincs is pad... és azt az orgonabokrot is kivágták legalább 40 évvel ezelőtt.

Cím: Ketten a padon
Kategória: Novella
Alkategória:
Szerző: Kamarás Klára
Beküldve: November 1st 2013
Elolvasva: 631 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Novella főoldalára | Megjegyzés küldése ]