Tudtam. Csak annyit kell tennem, hogy felhívom telefonon. Ezt akarja, ezt várja. Érdeklődjem felőle, merre jár? Mert ő már ide tartozik - gondolja. Érezni akarja, hogy valahonnan hiányzik, valakiknek. Most nekünk, máskor meg másoknak. S akkor, talán kegyeskedik előkerülni.
De még dacolok. Még kacérkodom a gondolattal. Érezze, mennyire bántó tud lenni, amikor nem tartja magát a megbeszéltekhez. Nálam is elszakad néha a cérna.
*
Azon a reggelen, amikor elindult a kórházba, hogy elvégezzék nála azt a kis műtéti beavatkozást, amire azért volt szükség, mert a legtöbb változó korba került nőnél kimaradozó, majd erős vérzés jelentkezik, kellemetlen, még elbúcsúzott, puszit adott, mintha tényleg a hozzátartozónk lenne. Éreztem, hogy fél. Emlékeztem, amikor hasonló gondokkal küzdöttem magam is, de mindig egyedül voltam ilyenkor, semmi kíséret nélkül, és bár kérte, menjek vele, nem tettem. – Ugyan már!
Abba maradtunk, ha felébred az altatásból, délután hívni fogom. Amit meg is tettem. De jellemzően rá, már túl is volt az egészen, már el is felejtette. Hülyéskedik, bohóckodik, hogy ő mennyire utálja a teát és belé akarják erőltetni, meg, hogy nem akar aludni, ha egyszer nem álmos. Már jönne el onnan, de még visszatartják. Hát ez ő!
Megbeszéltük mikor ér haza kb., de azt az ötletét, hogy menjek érte, megint csak elvetettem. Nincs erre szükség! Tudja merre az erre a hazafelé... Nem tudta!
Egész estig vártuk. Aztán jött a telefonba a hadovázása, az, amit mindig is tett, amikor valamit meg kellett magyaráznia. Fontos dolgai jöttek közbe, itt-ott a kanyarban találkozott ezzel meg azzal az ismerősével. Ezt már sokszor eljátszotta. Ő nem tudja mi az az egyenes út. Szüksége van a kitérőkre, mert ő ilyen. Nem érezte át, ezzel megint mennyire túllőtt a célon. Nem lehetett megbízni benne.
Hagytam, tegye, amit akar, legyen ott, ahol éppen akar, de a gondolataimat nem hagyta nyugton... Vajon merre jár?
Két nap telt el úgy ezek után, hogy nem hívtam fel. Magamat is felpörgetve, hogy nem jött haza. Döntöttem. Nem fogom többet keresni. Tudtam, se pénze, se telefonja. Ő nem tud hívni. Nem éppen humánus eljárás volt részemről, de nem is ebben egyeztünk meg korábban. Akartam, érezze, milyen az, amikor úgy teszek, mintha nem hiányozna a létszámból. Muszáj volt taktikázni.
Amikor már második éjszakát sem töltötte itthon és a lányom is egyre sürgetőbben tudni szerette volna hol, merre jár, miért nem jön?... nem bírtam tovább és végre felhívtam. Éreztem, ez az utolsó kísérletem.
- Hol vagy Piroska? – kérdeztem, amikor vonal-végre kaptam. Ő a szokásos szövegét nyomta.
- Cso-csózok – felelte, felfedve a helyet, ahol éppen ezt a játékot űzi, valami gyerekekkel körbe-véve.
- Hát akkor cso-csózz tovább – feleltem, miközben szétvetett a pipa. - De tudd, itt nem fejezted be... és letettem a kagylót. (Ezt nevezik lelki terrornak, vagy csak szimpla rádöbbentés arra, mit is tett.)
Ezután többször is megszólalt a telefon, de mindig csak kettőt csörrent. Tudtam, hogy ő próbál hívogatni. De nem érdekelt!
Napközben a szokásos teendőim miatt én sem tartózkodtam itthon, így - távollétemben - csak a lányommal találkozott, amikor a holmijait, ruháit összepakolta és betette a szoba egyik sarkába.
Amikor hazajöttem a kertből láttam, itt járt. Próbáltam a lányomat jobb belátásra téríteni, hogy nyugodjon bele, ennek egyenes következménye, hogy innen el kell mennie. Vegyes érzelmei még inkább fokozták, amúgy is rossz hangulatomat, mert én is kaptam egy nem kívánatos üzenetet. Nyilván van már hová mennie. - próbáltam a lányomat meggyőzni. Talán megint a barátjához, és csak idő kérdése, mikor fog előkerülni ismét. Tartottam magam egy darabig, de mint minden, egy idő után ez is kezdett egyre bosszantóbbá válni.
- Hogy lehet ennyire könnyelmű. Kezdtem mélyebben belegondolni. Kivel lehet? A cso-csózáson kívül mit csinál? Hol tartózkodik? Hol alszik? Persze, hogy bosszantott!
*
Aztán egy-két nap után egyszer csak megjelent. Mintha mi sem történt volna. Már megint pörgött, mókázott.
Elszállt a mérgem, egy darabig ugyan tartottam magam és nem szóltam hozzá, de lassan felengedtem és mintha ez lenne a legtermészetesebb, folytattuk ott, ahol abbahagytuk. Ezt leszámítva, azért alaposan megmostam a fejét, de már sokkal higgadtabban, nyugodtabban.
Mint kiderült, hogy van egy új barátja, akinél volt, ahol jól érezte magát, a szokásos szövegének a felét sem értettem ugyan, de csak mondta-mondta. - Ő tudja, mit csinál!... - Vagy nem – gondoltam.
Végre ismét nyugalom telepedett rá az otthonomra, vagy csak Piroska?
