Péter egy kis községben született és nevelkedett fiúcska. Türelmetlensége testének állandó mozgatásában nyilvánult meg. Közlékeny és figyelmes volt játszótársaival, de mindig szerette, ha kitűnhetett közülük. Az iskolában közepes tanuló volt. Álmodozó tekintete előrevettette, hogy többre hivatott. A gimnáziumban elég gyenge eredményeket mutatott fel. Nehezen, de sikeresen leérettségizett.
Művészeti hajlamot érzett magában, ezért jelentkezett a képzőművészeti szakra, ahonnan eltanácsolták, alacsony pontszámai és a képességvizsga eredménytelensége miatt. Nem csüggedt.
Visszatérve szülőfalujába a községi tanácsnál, mint tisztviselő, helyezkedett el. Kedvelt időtöltése volt az emberekkel folytatott beszélgetései. Mindenkit megszólított, érdeklődött a hogylétükről, tanácsokat osztogatott. Nagyon népszerű lett. Sokat olvasott. Néró császár története ragadta meg legjobban a figyelmét. Ennek kapcsán azonosult azzal a felfogással, hogy a művészetért mindent meg kell tenni. Úgy érezte, hogy tennie kell valamit annak érdekébe, hogy jobban kamatoztassa a vélt képességeit. Politikával nem foglalkozott, de az emberek unszolására, egyetemben az elvárásaival, függetlenként indult a polgármesteri választáson, amelyet meg is nyert.
Szegény volt a község, kicsi büdzsével és nagyon sok megoldandó problémával. Úgy gondolkodott, hogy a létező kevés pénzt inkább arra fordítja, hogy egy szobrot állítat. Ezzel mindenkit kiszolgál, és egyben adózhat elhivatottságának, a művészet iránt. Meggyőzte a tanácsot és sikerült elfogadtatnia tervét. Iskolatársához, Istvánhoz fordult ezen ügyben, aki a szomszéd községben lakott és egy évet is járt a képzőművészetire, ahonnan eltanácsolták gyenge gyakorlati eredményei miatt.
Együtt megtárgyalták a dolgokat és a nagyot akarás reményében, elhatározták, hogy a felállítandó szoborral a levegőt mintázzák meg, lentről felfelé áramlással, ahogyan Arisztotelész is helyezte ezen őselemet. Péter elégedett volt, hogy sikerül ezzel az ötlettel a közösséget szolgálni, hisz a levegőt mindenki és mindenkor használja. Versenytárgyalás nélkül, Istvánra hárult a feladat, hogy megalkossa a szobrot. A mestermű egy kürt formájában jelent meg, amelyben a levegő áramoltatását a sebessége megváltoztatásával elért nyomáskülönbözet biztosította.
Nagy ünnepség keretében leplezték le a rozsdamentes acélból készült szobrot. A kürt állandóan kürtölt, hangja olyan erős volt egy szeles időben, hogy a kutyák ugatásba fogtak. Minden ment egy ideig, de elviselhetetlenné vált mindez a község lakóira nézve. Beadványukban kérték a szobor lebontását, mi lehetetlen volt, mivel a közösségi pénzből építették, a közösség érdekébe. Az emberek már nem tudták elviselni a létező, sajátos koncertet. Összebeszéltek és az éj leple alatt, leszerelték a szobrot, hegesztővel feldarabolták, hogy átadhassák a fémbegyűjtőknek.
A polgármester reggel, mikor látta a szobor eltűnését, idegösszeroppanást szenvedett. Alsónadrágba járta a házakat és panaszkodott, hogy mi is történhetett a község híres szobrával. Korházba utalták. Állapota állandóan romlott, míg a zárt osztályra került. Azt hajtogatta, hogy mindent elkövetett a művészet érdekébe, de ennek lett az áldozata akárcsak Néró császár. Idővel azonosult vele, a bemutatkozásoknál ennek nevét vette át. Kényszerzubbonyba került.
