Öreg volt már Anko , négyszáz év szállt el fölötte, nemrég a születésnapján léptették elő őrnaggyá. Jó katona volt, a szívós fajtából, edzett és kitartó, vastag bőrhéján sok mély barázda jelezte, hogy állt már közel a halálhoz. Mindenki halálnak nevezte a bőrhéj teljes átütését, mert néhány órán belül a sérült vedleni kezdett és egy új lény, a repgyík bújt elő testéből, a maradék pedig gyorsan fonnyadt és persze bűzlött, ezért annak rendje és módja szerint a maradékot eltemették. A repgyíkok értéktelenek voltak, nem védte őket bőrhéj, a legcsekélyebb találat is végleges halálukat okozta. Korábban próbálták páncélozni testüket és csatasorba állítani,de használhatatlanoknak bizonyultak, mert gyávák, érzékenyek voltak, semmi hajlandóságot nem mutattak a technikai-harci eszközök megtanulására. A bőrhéjúak körében tehát gyűlöletes változásnak számított egy ilyen puhánnyá válni, napi fohászukban kérték a mindenhatót, ne érje őket mély sérülés. A hadikórházakból tehát szinte naponta gyűjtötték be a repgyíkokat, és egy szállító járművel a szomszédos bolygóra szállították őket.
Anko Trabio harci századot vezetett, a hozzá beosztott 80 bőrhéjú egyenruhája vékony páncélzatból állt, a mattfeketére színezett revlán rugalmas és gyémántkeménységű volt, a lövés erejére rugalmasan besüppedt, de átszakítani szinte képtelenség volt. Fő és tartalék fegyvere is volt minden katonának, a nagy dezintegrátor mellé mindeki hordott az övére akasztva egy elektronpisztolyt. Ellenfelük a szőrgolyók szónikus fegyvereket használtak, ezek a rezonanciavonalban roncsoltak, néha a bőrhéj is belesérült. A szőrgolyók főbb vonalakban megfeleltek elnevezésüknek, golyószerű testükből rövid végtagok nőttek, egész testüket sötét szőrzet borította, bár harc közben ebből semmi sem látszott, ugyanolyan anyagú páncéljuk volt, mint amit a bőrhéjúak is alkalmaztak. Ők ugyan csak háromszáz évig éltek, viszont nem estek át semmiféle átalakuláson, szinte bármilyen sérülést túléltek, testük gyorsan behegedt, úgyszólván percek alatt. A dezintegrátor azonban sokszor félméteres darabokat tüntetett el belőlük, ezt már nem tudták visszanöveszteni, elvéreztek. A 120 éve folyó háború a szolérc bolygóért folyt, túl azon hogy politikusaik folyamatosan szították a két faj közti gyűlölködést. A szolérc bolygó nagy érték volt mindkét félnek, örökre megoldhatta a birtokló energiagondjait, minthogy a felszínről is bányászható szolium diónyi darabkája több millió kilowattnyi energiát tárolt. A csatatérnek használt bolygó ettől mindössze egymillió kilométerre keringett, az anyabolygók azonban ennél jóval messzebb voltak. Volt még egy bolygó a körzetben, a Szenír . Erre deportálták a repgyíkokat, itt ugyanis a vegetáció feltételét a természet megteremtette:volt ivóvíz, a csekély területű szárazföldön erdők, a végtelen óceánokban pedig mindenféle hal tenyészett, ami pontosan beleillett a repgyíkok étrendjébe. A nem túl értelmes lények gyorsan beilleszkedtek a környezetbe, élték egyszerű életüket, a bőrhéjúaknak ez nem került semmibe.
A század egy sziklás völgyet védett, amely olyan volt mint egy folyómeder, persze víz nélkül, csak a sziklák „hömpölyögtek” benne. A lapos sziklák mögé muszáj volt lehasalni, néhol még a talajt is ki kellett vájni maguk alatt. Anko sokadszor kérte főnökét, küldjön műszakiakat a megerősítéshez, de azok éppen nem értek rá, a jobb szárnyon sík terep volt, a szőrgolyók áttörték, a műszakiak ott vetették be a gyorsbeton ágyúkat. A mellvéd massza perceken belül megkötött, de folyton pótolni kellett a megsemmisítő csapások következtében. Ahol mégis létrejött a szükséges szélesség, ott nem volt elég magas, tehát mindig szükség volt a műszaki csapatokra szomszédjuknál. A főnök már ezredes volt, jól átlátta a helyzetet, és
- 2 -
megnyugtatta Ankot , olyan terepszakaszt kaptak ami a legjobban védhető az ezrednél., a természetes akadályok megvédik századát. Ez igaz volt, sokkal rosszabb helyzetű csapatok is voltak az ezredben, de összességében a hadműveletek jól alakultak, remélhető volt, hogy a szőrgolyókat felmorzsolják, menekülésre késztetik és birtokba vehetik a szolérc minden kincsét. Kúszott vissza harcálláspontjára, bár nyugodtan lépkedhetett volna, mert az ellenség éppen ebédszünetet tartott, nem törődtek a mozgolódókkal.
- Hé, Főnök! – dörrent egy hang mögötte, aki nem lehetett más, mint Donio, nála erősebb hangú nincs a században – Erre jöjjön, aggaszt valami.
Visszakúszott pár métert, lekuporodott beosztottja mellé, a nagy szikla fedezte.
- Ejnye öreg harcos, szorít a mellényed, vagy üres a hasad? Mert ilyenekért szoktál aggódni.
- Az már régen volt, figyeljen Főnök: látja Teriót? Mert én aztán nem!
Anko körbenézett, és rájött, hogy a baloldalon valóban hézag van, a következő harcos a szokásos tíz méter helyett vagy húsz méteren gubbasztott.
- Ott annál a sötétebb sziklánál ásott magának fészket, ott láttam utoljára.
- Elment szarni az erdőbe, nem?
- Á, ez a fickó nem olyan. Ez mindig dumál, még azt is az orromra kötötte, hogy átkocog a mellette lévőhöz.. Most meg se szó se beszéd, mégis hűlt helye.
- Telitalálat?
- Szó sincs róla: se csattanás, se villanás. Már egy fél órája csend van odaát, zabálnak.
- Körülnézek arrafelé, fedezzen Donio.
Vagy ötméteres szakaszon nem volt szikla, egészen a földhöz lapulva kúszott Anko, beosztottja a szikla mögül kikandikálva figyelt. Aztán már bátrabban haladt, a sziklák fedezetébe ért. Rövidesen ott feküdt a sötét sziklánál és figyelmesen átvizsgálta a terepet. Ásónyomokat látott, amelyek bekanyarodtak a szikla mögé. Ahogy követte, majdhogynem egy lyukba csúszott, ami váratlanul bukkant elé. A pereméhez hasalt és lekiáltott:
- Ott vagy, Terio?
- De örülök most magának Főnök! Itt kuksolok már vagy fél órája, összevissza vertem magam ahogy leértem, de nem törött el semmi rajtam.
- Mekkorát estél?
- Vagy hat métert, elég meredek,csak kötéllel tudnak kiszedni.
- Jól van mindjárt jövünk.
A második lépcsőből kijelölt két harcost, kötelet és csigát vételeztek, aztán elindultak vissza a gödörhöz. A csigatengelyt keserves munkával bekínlódták a köves talajba, a kötelet belógatták a lyukba, a többi részét a csigán átvetve jól megmarkolták és együttes erővel húzták. Rövidesen kidugta fejét Terio a lyukon, hálálkodva mászott kifelé, segített a szerkezetet szétszedni. Pörgött a nyelve, semmit sem kellett kérdezni tőle, kikerekedett a történet.:
- Csend volt, mondom ások egy kicsit, komfortosabb lesz a helyem. Az egyik helyen egy követ kellett kimozdítanom, csöppet megemeltem, abban a pillanatban a kővel együtt már csúsztam is lefelé. A többit már tudjátok, de van itt még valami. Nem sokat láttam ugyan a lyukban, de annyit azért észrevettem, hogy a lyuk nem ér véget, tovább is van, csak vízszintesen.
Anko felfigyelt erre, összeszedett egy kis felszerelést, aztán leereszkedett a lyukba. Szűk földalatti járatot látott, enyhén lejtett, beljebb vizes volt. Biztosra vette, hogy a folyómeder vize erre tünt el valamikor régen. Elindult és sejtése szerint pont az ellenséges erők irányába haladt az üreg. Vagy hat kilométert haladt így, aztán véget ért a járat, kisebb szikla zárta le az utat. Alig kellett fülelnie, jól érthetően ellenséges beszélgetés jutott le hozzá. Valahol a hadtáp területe alatt járhatott, mert vételezésekről folyt a szó. Visszaindult és haladtában egy tervet
- 3 -
kovácsolt, csiszolgatott elméjében, formálódott benne egy támadás gondolata. Amint visszatért papírra vetette, és elvitte főnökéhez.
- Ezredes úr, szeretném a második lépcsőt a peremvonalon szétosztani, a század első lépcsőjét pedig a lyukon keresztül az ellenség hátába bevetném.
- Több sebből vérzik az elképzelése Anko. A maga tartaléka csak egy szakasz, nagyon hézagos lenne az a peremvonal. Valódi összehangolt támadás kellene, ahhoz pedig egy másik század, az én tartalékom a megfelelő. Holnap hajnalban négy nulla nullakor a legjobb ötven emberével bevetésre indul a lyukon át. Úgy időzítse, hogy pontban négy óra ötvenkor kezdje a támadást, addig kényelmesen kiérnek és felfejlődhetnek. Frontálisan is ekkor támadunk, remélem rövid harc lesz.
- Értettem, máris intézkedem.
Visszaballagott alakulatához, elkészítette a névjegyzéket, utasította őket hogy vételezzenek gránátokat és dupla energiapatront a fegyverekhez. Este rövid eligazítást tartott, ahol a lyukról még nem beszélt, nehogy valahogy kiszivárogjon az akció lényege. Hajnalban aztán egyesoszlopban megindultak a kibővített nyíláson az ellenség hátába. Az alagút végét záró követ négyen szép csendben kitolták, és a felszínre jutottak. Jobbról mintegy 200 méterre szokatlanul erős moraj hallatszott, két ügyes harcosát elküldte felderítésre. Pár perc után vissza is tértek igen kellemetlen hírrel: egy egész századnyi szőrgolyó van pihenőben a területen, harcbalépésükkel számolni kell. Mivel már csak öt perc volt a megbeszélt időpontig, Anko nem módosított a terven, felfejlődtek a támadáshoz. Meg kellett osztania csapatát, húsz főt a pihenő szőrgolyók elintézésére jelölt ki, a harminc emberével csatárláncot alkotva megindultak a harcvonal felé. Négy óra ötvenkor az ő lövése adta meg a jelet a harcra. Az egyik szőrgolyó épp hátrafelé sétált, a lövés levitte a fejét. Mindenhol felmorajlott a dezintegrátorok zümmögése, a megsemmisítő villanások kék és vörös visszfénye szétrobbantotta a hajnali szürkületet, a disszonanciát csak a sebesültek vijjogása növelte. A meglepetés teljes volt: a szőrgolyók rövid lábaikon össze-vissza cikáztak, aztán meg gördülve próbáltak fedezékhez jutni. A távoli hadtápterületen gránátok is robbantak, a pihenőben levő csapat gyorsan felmorzsolódott, a húsz harcos csekély veszteséggel negyedóra alatt végzett velük. Elöl azonban kemény mag volt, a peremvonalban edzett szőrgolyók voltak, velük már nem ment minden simán. Ha mind az ötvenen zúdultak volna az ellenségre, bizonyára rövid harc után győztek volna, így viszont a megosztott erőkkel keserves küzdelem alakult ki. Ankót már kétszer is eltalálták, de mindkettő karcolás volt csupán, érezte, hogy nincs baj, rohant tovább a perem felé. Átugrott egy gránáttölcsért, de még időben észrevette, hogy egy szőrgolyó lapul benne. Megpördülve hanyatt dobta magát és estében egy lövést vágott ellenfelére. A dezintegrátor kellően nagy darabot tüntetett el a másik testéből, úgy látta, az a seb már nem fog begyógyulni. Felállt, közeledett a szőrgolyóhoz, hogy egy kegyelemlövéssel megváltsa a szenvedéstől, de azt még nem hagyta el az ereje, a kezében lévő pisztolyból tüzelt rá. Vállon találta, ott ahol a páncél érintkezik a karvédővel a vékony résen a sugár áthaladt, de még a bőrhéjon is, félig levágta jobb kezét. Nem a fájdalom csikarta ki belőle a velőt rázó üvöltést, hanem a félelem, a tudatát szétrobbantó gondolat, hogy eljött a vég, nem úszhatja meg az átalakulást, nem úszhatja meg az újjászületést, lassan eluralkodott rajta az önsajnálat, szeméből könny csordult, utolsó gondolatfoszlánya mégis a harchoz rángatta vissza: az egész energiapatront felhasználta a szőrgolyó totális megsemmisítésére. Eszméletét vesztve a földre rogyott, már nem tudhatta, hogy a győzelem nélküle is beérik, a dolguk végeztével erősítésül érkező húsz katonája eldöntötte a küzdelmet. A szanitécek gyorsan megérkeztek, megvizsgálták a sebét, de nem nyúltak hozzá, látták, hogy a sejtváltozás beindult. Hordágyra tették és egyből az elkülönítőbe vitték. A csata nyolc sérültje is ide került, összesen kilencen kezdték meg a létforma váltást. A hadsereg számára halottak voltak, a civil állapotot még nem érték el, formálisan a senki földjén voltak. Ezredese már írta a parancsot, melyben
- 4 -
poszthumusz ezredessé lépteik elő Anko Trabiot, mire a parancs napvilágot látott, Anko már vedlett, egy órával később pedig törékeny testben új külsővel, de ködös tudattal ébredezni kezdett. Új neve ettől kezdve Trabio Anko lett.
Lassú tanulási fázis kezdődött számára. Már az átszállítás alatt tömték a fejét különféle szabályokkal, a trénergépek folyamatosan a fejükön voltak. Megtudta, hogy az új bolygón szabad mozgásuk lesz, de hetente egyszer a legközelebbi közösségi házban be kell jelentkeznie,saját biztonsága, no és persze a nyilvántartás végett. Az is kiderült, hogy mivel ők növényevők, és a bolygó e tekintetben bőséggel ellátja őket, így nincs utánszállítás, pótellátás, viszont ez azzal az előnnyel is jár, hogy nincs kötelező munka sem. Mindent tanulniuk kell, a járástól a repülésig, az étkezéstől a gépkezelésig, régi énjükből legfeljebb ködfoltok maradtak, eddigi tudásuk gyakorlatilag lenullázódott, beszédkészségük, kommunikációs hajlamuk azonban megmaradt. A zöld bolygó képe egyre növekedett, a pilóta és a lövész, mindketten bőrhéjú harcosok már türelmetlenül várták a landolást és kirakodást, ez a civil bagázs nem az ő világuk, minél hamarabb vissza szerettek volna térni a hadszíntéri bolygóra. Landolás után a kilenc repgyík kikacsázott a fogadóállomásra, ahol bejegyezték őket és adtak mindenkinek egy térképet a közösségi házak helyzetéről. Más útravalóra nem is volt szükség, mert a repülés alatt megtanulták, hogy a piros levelű, zöld bogyójú növények alkalmasak a táplálkozásra, a forrásvizek pedig ihatók. Rövid búcsúzkodás után szétszéledtek, szökelléssel, ugrálással, szárnypróbálgatással haladtak, a repülést még meg kellett tanulni. Trabio keletnek vette az irányt, sűrű növénytakaróba vágott keskeny ösvényen haladt, tépkedte a piros leveleket és zöld bogyókat, tömte a szájába, élvezte a fanyar-édeskés ízt,de rövidesen megunta és megpróbált repülni. Most még ötméterenként visszahuppant, kapkodta a levegőt, nem tudta, hogy erőfeszítés nélkül csak lazán vitorlázva célszerű repülni. Egy hét is beletelt, mikorra úgy-ahogy megtanulta, egyre magasabbra jutott, és egyre jobban élvezte. Gyűjtötte a tapasztalatokat, minden útjába eső közösségi házba betért tanulni, és egyre több társával találkozott. Már egy hónapja ott élt közöttük, és úgy érezte nem hiányzik előző élete. Remekül értett a komputerekhez, még hegyes orrával is a billentyűket nyomkodta, hetente hétszer járt közösségi házba ezért az egy dologért. Az egyik nap nem talált szabad gépet, dühös képpel ácsorgott a használók mögött, látta, hogy némelyik teljesen laikusan dolgozik, legtöbbjük csak beszélgetésekhez használta a hálózatot. Az egyik repgyík végre megunta, nagyot pördülve ugrott ki a gép mögül, a mögötte álló Trabiót jól képen törölte a farkával. Pimasz mosollyal kért elnézést, kaján tekintetén látszott, legszívesebben kacagna Trabion.
Morgott valamit , tulajdonképpen alig történt valami, még piros sem lett képén a bőr, és hát látta a karcsú derékon, a vöröses sörényen, hogy egy lánytól kapta a taslit. Lehuppant a még langyos helyre, és vadul kezdte nyitogatni a lapokat a tanulmányozáshoz. Észre sem vette, hogy a leányzó le sem veszi róla azt a két gülüszemét, álmélkodva leste virtuóz mozdulatait. Beszédbe elegyedtek, később alaposan megismerték egymást, fészkeiket is egymás közelébe telepítették. A kezdeti szimpátia szerelemmé izzott, már csak együtt lehetett őket látni, és eljött a pillanat, mikor ünnepélyesen bejegyeztették magukat a központi közösségi házban: Trabio és Ittrio hivatalosan is egybekelt. Ezzel a gesztussal jogot nyertek a tojásrakásra is, ami néhány hét múlva bekövetkezett. Közös fészkük pompás helyen épült, a legősibb fa lombjai közt, ahol Ittrio négy jelentős méretű fehér tojást szült, melyeket hat hétig melegen kellett tartaniuk. Felváltva takargatták szárnyaikkal, hordták egymásnak az ételt, italt, elzsibbadt tagjaikat repülésekkel lazították. Lassan teltek a napok, a hetek, érezték közeleg a nap amikor csemetéik napvilágra kerülnek. Egyre izgatottabban röpködtek végül érezték, hogy itt az idő, cselekedni kell. Letelepedtek a tojások köré és karmaikkal finoman kocogtatni kezdték a héjakat. Válaszul bentről is kopogtatás hallatszott, ami a szülési idő egyértelmű jele volt. Egy erélyesebb koppantásra sorra megrepedt mind a négy tojás, és pár perc alatt valamennyi héj levált, világra került a négy csöppség, négy kis bőrhéjú…
- 5 -
A bőrhéjúakat 16 éves korukig a szülőknek, azaz a repgyíkoknak kellett gondozni. Ezalatt alapismereteket tanultak, utána valamelyik katonai szakon folytathatták tanulmányaikat,teljes állami támogatással. A négy kis lurkó már mindenevő volt, valamelyik szülő hetente egyszer vételezett a közösségi házból szintetikus húst a kicsiknek. Gyönyörű, erős ifjakká cseperedtek, nevelésükre pedig hatalmas energiákat fordítottak Trabioék. Az alapismereteken túl felvértezték őket speciális tanokkal, köztük olyanokkal, melyeket sehol nem követeltek tőlük életük során, mégis bonyolult jellemformáló hatásúak voltak. Az irodalom, a művészet kizárólag a repgyíkok világában létezett, a bőrhéjúak ilyesmit nem műveltek, nem érdekelte őket , hátráltatta volna a harcművészetek elsajátítását. Ez az egy művészeti ág volt ugyanis, amit tökélyre vittek, valamennyien értettek hozzá. Ez nem is csoda, hiszen tizenhat éves koruktól még tíz évig egyebet sem tanultak, mint ölni és azt elősegíteni. Nyilván voltak szakmai területek, melyeket a kiszelektált harcművészek vettek át. Aki nem mutatkozott tehetségesnek a gyilkolásban, annak technikai eszközök kezelése maradt, kiszolgáló csapatokhoz kerültek.
A család szent dolognak számított, a tizenhatodik életévig senki sem szólhatott bele, hogyan nevelik a repgyíkok a bőrhéjú csemetéket, még a politikusok sem. A közösségi házakban folyt ugyan némi reklámtevékenység, győzködték a repgyíkokat, hogy az utódok kemény nevelést kapjanak, semmi érzelgősség, semmi fölösleges művészet pártolás. A Trabio házaspárt nem tudták meggyőzni, ők igenis humanoidokat képeztek a picinyekből, teljes értékű lényeket igyekeztek létrehozni. Történt ugyanis, hogy a hálózaton összeakadtak egy olyan társulattal, akik pacifistáknak vallották magukat, elítélték a rideg, számító, kérlelhetetlen politikusokat, a kiégett, szolgalelkű, kegyetlenkedő katonákat, a behódoló, talpnyaló repgyíkokat és egy humánusabb társadalom létrehozását tűzték ki célul. Bebizonyították, hogy igazi boldogságban élhetnek bolygólyukon, nincs szükség olyan többletekre, amelyek felhasználatlanok maradnak, az energiakavicsok pedig több évszázadra elegendőek a szőrgolyóknak és bőrhéjúaknak egyaránt. A pacifisták eszméi oly mértékben terjedtek, hogy a közösség soraiban már katonák és politikusok is szép számmal akadtak, bár a bőrhéjúaknál mindez eretnek gondolkodásnak számított.
Trabio egyre szomorúbb lett, amint közeledett a fiókák életkora a tizenhatodik évhez, tudta, hogy akkor otthagyják őket és átmennek az őshonos bolygóra, ahonnan nincs visszaút, lassan végérvényesen elfelejtik szüleiket az ifjak. Pedig micsoda egyetértésben és boldogságban éltek, azt szavakkal elmondani nem lehet. Érlelődött benne a gondolat, hogy küzdeni kell, ha nem is fegyverrel, de az érvek erejével, változtatni kell a rendszeren, mert a szíve szakad meg ha széthullik a család az ostoba törvények miatt. A kis Ollio például olyan tehetségesen faragja a fadarabokat, hogy messze földről jönnek megcsodálni a fészek köré kihelyezett műremekeit. Vetio már most szebb verseket ír, mint amit a világhálón írogató koszorús költő valaha is összehozott. A többi gyereke is tehetséges, mégis az lesz a vesztük, hogy megnyílnak valamelyik csatamezőn. Meg kell akadályoznia hogy belerángassák gyerekeit is a pusztulásba, össze kell fognia sorstársaival.
Egy napon átsuhant a közösségi házba, és beült a gép elé. Megnyitotta az elnöki honlapot, és jelentkezési lapot kért politikusi státuszra. Kezdte kitölteni, de már a második sorban elakadt, mert az igénylő neme alatt csak egyetlen lehetőség állt: bőrhéjú.! Törölni és átírni is próbálta, nem ment, ezért mellé írta: Repgyík. Nagy nehezen hasonló trükkökkel kitöltötte és beküldte az űrlapot, aztán várt. Várt egy hetet, egy újabbat, de semmi nem érkezett számára. Közvetlen kapcsolatra kérte a hivatalt és feltette a szokásos kérdést, vajon hogy áll az ügye. Az ügyeletes megnyugtatta, hogy az ügymenet zavartalan, éppen az elutasítási fázisban tart a papírja. Trabio haragra gerjedt, az ügyintézőt megfenyegette, hogy a háló elé viszi az ügyet, és máris szavazati fórumot nyitott ügye támogatására. Másnap bejött kíváncsi volt az
- 6 -
eredményre,nem hitt a szemének: 68 százalékos támogatáson állt, amilyet még az élpolitikusok sem értek el idáig. Ezzel ügye tulajdonképpen elintézést nyert, mert 50 százalék fölötti népességi szavazásnál automatikusan döntés is született. Ő lesz tehát az első Repgyík politikus, akinek határozott elképzelése a társadalom megváltoztatása. Az űrlap programom rovatába tulajdonképpen ezt írta némi körülírással, és tapasztalati érvekkel, bizonyára ez tetszett a vegyes társadalomnak. Készült tehát a feladatra, és eltökélte, megakadályozza mindenáron családja széthullását.
A kiharcolt pozíció sok utazgatással járt, az egész családja kísérte ameddig tehette, nyilván bolygóközi utazásokra nem tellett és nem is követhették mindenhova. Az össznépi ülések, haditanácsok legtöbbje az őshonos bolygón volt, ott került kapcsolatba az elit politikus gárdával. Az egyik bőrhéjú meghívta ebédre, amit ő gyanútlanul elfogadott. Az étkezés menetében egy javaslattal rukkolt elő a bőrhéjú politikus:
- Magának van négy gyereke , ha jól tudom…
- Így van, és nagyon büszkék vagyunk rájuk a nejemmel együtt.
- Nézze , én el tudom intézni, hogy együtt maradjanak. Tudom hogy ez a legfontosabb célkitűzés a családjában, és az Ön politikusi pályáján. Cserébe igazán csekély kérésünk lenne:álljon mellénk, ítélje el a pacifistákat nyilvánosan.
- Ha ezt most komolyan gondolta, biztosan megártott a kumisz, vagy nem gondolta át az egészet. Ha köpönyeget forgatnék, magam is hiteltelenné válnék a többség szemében, ki hinne nekem ezután. A legfőbb gond, hogy ez a meggyőződésem és nem adhatom föl sem önös érdekből, sem a jövő generációja érdekében.
Még sokan mások is próbálták hasonlóan befolyásolni, ám ő hajthatatlan maradt. Amikor pedig törvényjavaslattal állt elő, melyben követelte a békekötést és a családi kötelékek szentesítését, kelepcébe csalták és megvádolták hamis eszközökkel, hogy meglopta képviselő társait és a kormányt. Mindjárt akadtak tanúk is, tárgyi bizonyítékok is, tíz év elzárásra ítélték.
A helyi börtönök teljesen automatizált egyedi cellák voltak, a fogvatartott hetente csak egyszer hagyhatta el egy órás testedzés céljából. A hét könnyedén telt, ugyanis a háromszor hármas cella kommunikációs eszközöket is tartalmazott, audiovizuális kapcsolatban állt szeretteivel. Jónéhány hétbe került míg a cenzorok észrevették, hogy Trabio tovább szervezi a pacifista mozgalmat, az ellenállók táborát egyre több bőrhéjú bevonásával erősítette. Ettől kezdve – mivel hivatalosan nem tilthatták be a kapcsolatot – egyre gyakrabban „romlott el” a vonal, „meghibásodott” a hangátvitel, néha órákra tehetetlen volt a béna eszközök miatt. Hitét megerősítette hogy hetente egyszer a kupolarács alatt repülhetett, és olyankor hívei tucatszám követték kívül, és szórták be a piros leveleket és gyümölcseit, a legfrissebbeket, cellájába is vihetett ezekből. Eközben felesége és gyermekei minden követ megmozgattak,hogy bebizonyítsák ártatlanságát. A törvény erre lehetőséget adott, mert alaptétel volt, hogy ha lehetett bűnösséget bizonyítani, akkor lehet ártatlanságot is igazolni. Munkájuk nyomán a zendülés olyan fokra emelkedett, hogy a parlament kénytelen volt népszavazást kiírni az új törvények elfogadásáról. Közben egy megbízott magánnyomozó sorra bizonyította Trabio ártatlanságát, minden egyes vádpont hamisságáról ravasz trükkökkel lerántotta a leplet. Új tárgyalást tűztek ki, melyen már a hamistanúk is visszakoztak, megérezvén a változás szelét, belátva a magánnyomozó érveit, fenyegetéseit. A felmentő ítélet lökést adott a pacifisták ügyének, kikényszerítették népszavazással az új törvények megtárgyalását, a többség nyomására hozzáláttak a békekötés kidolgozására. Nem volt nehéz, hiszen a harcok jelenlegi állásában a bőrhéjúak több fronton fölénybe kerültek, közel álltak a végső győzelemhez. A szőrgolyók utánpótlása akadozott, a hipertéri ugrásokban sok baleset következett be, moráljuk is meggyengült a hosszú háború alatt. Előbb fegyverszünetet kötöttek, aztán tárgyalóasztalhoz ültek, és napokig tartó vitában megállapodtak az energiakavicsok közös kitermelésében, igaz, hogy a bőrhéjúak javára hetven-harminc százalékos arányú osztozkodással.
7.
A béke megköttetett, az egyezség része volt, hogy a maradék katonai erők a csillagrendszer határait védik saját területi megosztásban, de a szárnyakon folytonos kapcsolattal.
Trabio visszatért családjához, beérte az egyik közösségi ház parancsnokságával. Az asszony határtalanul boldog volt, kényeztette férjét, leste gondolatait, állandóan unszolta, rakjanak további tojásokat.
- Korai ez még – hárította el Trabio – majd úgy száz év múlva, ha már szétszéledtek a gyerekek.
- Most, hogy tizenhat évesek lettek, muszáj valamit tanulniuk, nem lehetünk önzők, hogy itt tartjuk őket.
A családi tanácskozáson eldőlt: ketten maradnak itthon és művészkednek tovább, ketten pedig a bolygó központjában űrhajózást tanulnak a szokásos tíz évig. Életük révbe ért, többre nem is nagyon vágytak, hosszú évekig a tervek szerint éltek. Néhány évvel később egy tragédia rázta fel őket az egyhangúságból: Ollio egy ősi szerszámmal, a baltával formázott éppen egy keményfát, a balta éle kifordult a szívós anyagból és a nagy lendülettől meg sem állt a lábáig. Áthatolt a bőrhéjon, csak a csontjánál állt meg. Néhány órán belül nála is bekövetkezett az újjászületés. Ettől kezdve Trabio, Ittrio, Ollio már hárman kergetőztek a hatalmas fák felett szárnyaikat suhogtatva…
