Trunk Egon még csak piciny vala, mikor a szél szöszke szálakat kócolt üstökében, szaladt, mert nagyon szerette nagyapót, és hát bizony ukázba volt a feladat, mindenki keressen kedveset, amivel nagyapót, az ősöreg manót meglepheti.
Egon, ahogy futott, szívében hordozta a töppedt ábrázatot, annak ragyogó bölcs szemét, meg ahogy szürcsölte szalmaszálon a a nedűt, amit kifacsart pókok leve és árok parti hatrutanektár alkotott.
Ó, mit adhatnék neked, ó, te drága nagyapó!!!--nézelődött, kapkodott, látott virágot, csigát, szép követ, de egyik sem tetszett a kölyöknek. Már későre járt az idő, a nap is lehanyatlott éppen, ment kúrni a szérű alján, de Trunk Egon nem találta meg azt a bizonyosat, amivel ő kedvezhetne...ám egyszer csak hopp, mintha csak tündérek pottyantották volna oda, csodálatos, dagadt pajor hengeredett elé... Ó, de megörült a kisgyerek, végre hazamehetett, pedig már sötétedett, és várták is biztosan nagyon.
Így is volt, minden onoka ott zsongott, az ősöreg meg csak vigyorgott, Trunk is nevetett vele, és belenyomta a vénséges marokba a pajort...ne tette volna! a manó felsikoltott, -jujj, mi ez a vacak, ó, te, hát nem jutott neked, csak ez a kacat?? Látod, mily serény volt a többi, hozott virágot, csigát szép követ, hát téged egyik sem ihlete meg, hogy ajándékoddal boldogítsd a házat, csak ez a zsíros böszme állat??? Nem cselekedtél te semmit, heréltél, akarom mondani hevertél naphosszat, és tétlenségedben kába szíved csak csúnyát vonzott, semmi szépet..Eridj, feküdj!
Trunk Egon csak állt ott döbbenedetten, kicsi szíve szottyá zsugorodott, még csak pityeregni se mert...ment, mint akit taglóval sújtanak, és nem is várt másnapot.
Mégis fölvirradott, feledte is hát búját, ment játszani a többi kölök manóval, amíg nem szólította őket megint az ősöreg kicsi zsarnok-Ki hát az én leghívebb unokám? Ki ajándékoz meg a legfinomabb csemegével???
Ó, szedte is a lábát a manópurdé, siserehad, hol talál nyalánkságot a nagypapinak, hogy vidám legyen az este, hisz olyan kedves a kis öreg, hogy ők lettek, neki köszönhetik, és ezért nagyon, de nagyon szeretik.
Trunk Egon, mint csöppeteg, ész nélkül keresett finom falatot..bekukkantott levél alá, kutatott mókus fészekben, a kis róka vackát is felkotorta, de nem találta meg, amit ő vihet, és megint csak ráesteledett. Pedig látott ő sok érdekeset, de mi lehet az, amit ő adhatna igazán, ami olyan, mint ha szívéből szakasztana ki egy darabot. nem talált ilyet, hát nem adhatott...ám ahogy ballagott szótlanul, érezte, csak megigazul, a tó felett zöld csemege lebegett, békanyál volt az biza...hamar össze is kotorta, és szedte a lábát, hogy kedves öregétől így szerezzen hálát....ám mit kapott? A szokásos duma úgy csapta őt fültövön, hogy szemét behúnyta csak, és hallgatott, nem sírt, csak lázadt konokul, és érezte, szíve megvadul.
Hátat fordított, és a csillagokat sem leste meg, behunyta szemét, és várta a másnapot.
Az meg is érkezett, mint a hatos villamos, a Nap se volt lapos, jót dugványozott az éccaka, és mégis neki volt nagy a hasa.
Most valami olyat keresett a manógyerekfergeteg, amit az ősöreg Manó se talált soha....no, ez aztán a feladat, hol, és merre járjon, keljen, nem tudta egyik sem, hát arra vette útját egyenként, amerre vitte sora.
Elmúltak hetek és hónapok, hol a Nap pöfékelt fönt az égen, hol a Hold ragyogott, és mire megkerültek hét világot, és hazatért mindenik, batyujába ott lapult, vagy begyeskedett, amit gondolt, adhatik.
Trunk is körbejárta a világokat, mind az összest, és a hosszú évek alatt sem lelte meg, mit a nagyapja is keresett, hát írt egy verset neki, és abban leírta, hogy ő bizony nagyon szereti.
Mit adhatott volna egyebet, ugyebár?
Átlépte hát a határt, ballagott a ház fele, ott nyüzsögtek a tesók, lájkolták a nagyapót, odatipegett hát Egon is, és amikor sorra került, némává zsugorodott...ott látta az öreget, arca rá hasonlított, és nem tudta kinyögni sehogy, szeretlek ám , nagypapi!!!
A manó hát bámulta flegmán-Na, Trunk Egon, még csak nem is kerested, amit én is, érdemtelen ivadékom, nem is tudom milyen vér kanyarog az ereidben...lehet, hogy az enyém nem...
De Trunk még sem szomorodott el. A pajtába kitrappogott, megkereste a baltát, amivel még régen görcsös hasábokat szabdalt, és a szerszámmal visszatért a nagy szobába, ahol a nagyapó a karosszékben szendergett.
Nem sokat szólt a gyerek, fogta a baltát, és az öreg tökén léket szelt, és közben így szólott
-Amit én adtam, neked sose kellett, de harmadszor nem hiába keltem útra. megtaláltam papikám, amit kerestél, remélem jól esett a kúra. Itt voltál veszteg nekünk, mint aki a világ közepe, most pedig átadod szépen azt , ami voltaképpen a mi életünk.
