A cím már meg van, -dörmögött töprengőn, és közben kávét kavarászott,-
túlléphetnék talán azon,-morfondírozott, míg az alkonyi pírtól csatakos tájon bíbelődött tekintete,-hogy fölös eseményhorizont hijján már nem magyarázok.
Hiszen csupasz a szingularitásom, mintha,-és itt megvakarta taraját a töpszli kis kakasnak, amely az abroszon kotorászott, és pottyantott is olykor a könyvek és a koszos csészék közé-,-mintha na, a pupillám köré nem duzzadt volna kocsonya, és eképpen kérem, a tudat mezítelen lenne egymaga, mint a végtelen, mindent magába fojtó lyuk, konok semmise, Isten záradéka a teremtéshez. A Zárójel. A misztérium magnum.
Ezután fölállt, hóna alá vágta a fehér kiskakast, térdén a piros bársonypompomot verte türkiz zekéjének hosszú ujja, amibe törölte a ragacsos ujjait, fölcsapta széles karimájú, smaragd fácán tollával ékesített kalapját, és tovább bandukolt a most barnuló mezők útján, hová indult, mint kölök, egykoron.
