Nyugodt szolgálat ígérkezett. A fülledt falak között némi enyhülést hozott a nyitott ablakokon belibbenő nyáresti szellő, a függönyök mozdulatlansága megtört s vígan lebegve szuszogtak ők is, akár egy mellkas, le-fel. Már elvégeztünk minden munkát, ami az esti szertartáshoz hozzátartozik, amikor autó zümmögésének hangja szállingózott be az ablakon a langyos levegővel. Valakit hoztak. Loboncos, gondozatlan hajú, szakállú, tépett-szakadt ruhájú, durva-fekete kezű ember lépett be kísérői előtt a folyosóra. Tüdeje-gyomra ontotta még a tömény alkoholszagot, ruhájából pedig a mosdatlanság áporodott szagai párállottak elő s tették tönkre a nyáresti friss fuvallat üdeségét. Első dolgunk a fürdetése volt, hisz így egy pillanatra sem maradhat emberek között. Rám esett ez a feladat, bekísérni a fürdőbe s felügyelni rá, míg tisztálkodik. Friss törölközőt, darab szappant, pizsamát s egy zsákot vittem utána, mert neki bizony semmije sem volt, csak a pusztulást, a züllést és a szagokat hozta magával. A fürdőben aztán lassan vetkőzni kezdett. Egyenként vette le foszló ruhadarabjait s dobta le a padozatra. Zsebei is teljesen üresek voltak, nem volt mit féltenie tehát. Lábbelije levétele volt az igazi csapás. Olyan töménységben csapta meg orromat a rohadó cipő és az ebben szenvedő láb undorító szaga, hogy csak nagy erőfeszítés által tudtam visszatartani védekező reflexeimet, nehogy elhányjam magam. De érezte ám ő is ezt a szagot s bocsánatkérően nézett rám:
"Tudja, már vagy két hónapja nem vettem le a cipőmet. - kezdett bele monológjába. - Az utcán élek, nincs hol laknom, mosdanom. Szállóra be nem mennék soha, nem vagyok én sem buzi, sem köcsög, de azt sem akarom, hogy meglopjanak. Mert lopnak ám ott! Ha nem a feje alá teszi az értékeit, reggelre semmije sem marad! Az utcán jobb. Ha eső nincs, bármelyik bokor megteszi, az ember lop ezt-azt, a kajája is meg van s amíg bor van, baj nincs! Jó, jó, súrolom már magam! De tudja olyan keveset beszélek bárkivel, jólesik most."
A szappannal, amit kapott, végigdörgölte fáradt, koszos testét. Ki tudja, mikor tehette, tette ugyanezt? Ki tudja, mikor szólt utoljára emberekhez? Ki tudja, mikor evett, mikor aludt? Ki tudja, hogy hogyan élt előtte, mi volt a foglalkozása, volt-e felesége, gyermeke? Voltak-e álmai, vágyai?
"Volt ám nekem feleségem, de összeállt egy másikkal. -folytatta kéretlenül - Épp a válás miatt kerültem az utcára. Mindent neki hagytam, igaz a bíróság is neki adta. Két gyerekem van, azt sem tudom, merre vannak, mit csinálnak. Diplomám volt, mérnök voltam, de nekem jobban tetszett a szabad élet, az utca, a csavargás, a pia. Szállón is laktam sokat, de nem szerettem. Ha bor van, semmi baj nincs. A napi négy-öt liter legyen meg, a többi nem számít. Néha lopok valamit, most is azért vagyok itt, néha koldulok. Úgyse ismer meg senki a régiek közül. Tudom, ez így nem megy sokáig. A legrosszabb az, hogy a cipőmet sem tudom levenni. Nagyon fáj a lábam. Lassan lerohad. Hogy nincs egy ágy, ahol lefekhetnék. De kinek kellenék én így? Senkinek. Talán, ha kutya lennék… "
A fürdés végére elkopott a szappan, ahogy a szó is az emberből. Ruháit bedobálta a neki készített műanyag zsákba. Friss, mosott pizsamába bújtatta tagjait, sebes lábára papucsot húzott s visszacammogott kísérőihez. Lábát egy ápoló lekezelte. Kapott egy nagy pohár teát és ígéretet, hogy odafenn az emeleten enni is kap. Mohón kiitta a poharat. Másodikat is kért. Keze remegése sem akadályozta abban, hogy egy harmadikkal is megigyon. Megköszönte, aztán elindult fel az emeletre. A kegyetlen szabad világ szagát ledörzsölte magáról. Várta egy emberibb a rácsok között. Várta az étel, az ágy. A cipőtlenség.
