A második világháború menetében a magyar hadsereg feladatai alakulatonként különbözőek voltak. A német hadvezetés többnyire biztosítási feladatokra jelölte ki a magyar csapatokat, csak néhány fronton kaptak önálló megbízást. Míg az első magyar hadsereg inkább belső védelmi erőnek számított, addig a második magyar hadsereg a Don mentén harcolt az oroszok ellen. A háború vége felé a közelgő szovjet erők megállítására bővítették az első hadseregünk létszámát, ekkor vonult be Bogár Lajos a monori uradalom bérese, a váci laktanyában kapott rövid alapkiképzést. A 119.önálló gyalogos zászlóaljban kapott beosztást, lövész honvéd lett az egyik rajban.
Paraszti származása ellenére eszes és erős legény volt, érdeklődött a világ dolgai iránt, így esett, hogy hamar népszerűvé vált az alakulatánál. Első harcfeladatuk során a Pilisbe mentek, hévvel és ügyességgel elfoglalták Pilisszentkeresztet, így a németek tudták tartani Esztergomot. Bogár Lajos honvéd a csata nagy részében egy fa tetején ücsörgött, és távcsöves puskájával egyenként vadászta le a közelgő románokat. Társai már a faluban ténferegtek, amikor lekászálódott és utánuk ballagott fegyverével. Körülvették, veregették a vállát, és megköszönték neki, hogy olyan remekül biztosította támadásukat. Keve főhadnagy, a század parancsnoka szintén meghálálta a remek munkát, így lett Bogár honvédből őrvezető.
Másnap már vonatra szállt az egész zászlóalj mindenestül, a tábori konyhában a pőrekocsin út közben főtt a lencse, mire megérkeztek Veszprémbe, már oszthatták a katonáknak a kolbászos lencsefőzeléket. Az állomáson gyorsan bekapták ebédjüket, aztán lemálháztak, és rögvest indultak a Balaton felé. Rövidesen megérkeztek a kijelölt terepszakaszra, ahol urasan letelepedhettek, hiszen kiépített lövészárkok és fedezékek várták őket. Ekkora kényelemhez nem voltak hozzászokva, megilletődve vették birtokba a létesítményeket. Belőtték a tűzszakaszokat, kijelölték a viszonyítási pontokat, megbeszélték a lőirányokat és tüzelési szektorokat. Bogár őrvezető két társával előőrsként elfoglalta a Baglyas legmagasabb pontját , amely egy kopár dombtető volt. Mivel sziklák hevertek mindenütt, jól védhető pontnak bizonyult, a golyószórót is egy sziklahasadékba telepítették. A csata előtti csend következett, halkan beszélgetve latolgatták a túlélés esélyeit. Már hajnalodott, mikor megjelent állásuk előtt egy orosz felderítő csoport.. Még nem fedezték fel az előőrsöt, gyanútlanul osontak a domb keleti oldalánál. Bogár őrvezető intett a társainak, hogy még várjanak, jöjjön csak közelebb az ellenség. Mintegy száz méterre közelítettek az oroszok, amikor végre kiadta a tűzparancsot. A golyószóró felkattogott, két társa kaszálta a szétrebbenő ellenséget, az őrvezető pedig szokásához híven távcsöves puskájával egyenként szedte le a megbúvókat rejtekhelyükön. Rövid küzdelem volt, nem maradt mozgó célpont, a felderítők mintegy tíz percen belül megsemmisültek. Újra csend állt be a harcmezőn, mindenki feszülten figyelte, mikor jönnek a főerők. A századparancsok éppen beszélt a kiépített tábori vonalon, a hangfoszlányok még a dombtetőn is hallatszottak. Csodálkozással vegyes felháborodása vonzotta a katonák figyelmét, de nem sokat lehetett érteni a félmondatokból. Mikor letette a készülék hallgatóját, egy kacskaringós káromkodást harsogott csak úgy a levegőbe, és kiüvöltött az előőrsnek, hogy jöjjenek vissza. Mint később kiderült, a németek visszavonultak, és ők is erre kaptak utasítást. Délben már újra a veszprémi vasútállomáson voltak, ugyanazokra a vagonokra kellett málházniuk, amelyekkel tegnap érkeztek. Mindenki csak találgatott, hogy hová viszik őket, de biztosat még a századparancsnokok sem tudtak. Két napos vonatozás után begördültek egy állomásra, az egyik katona szótagolva olvasta a váróterem fölötti feliratot: Ko-sza-lin! Mindenki tanácstalanul forgolódott, hátha tudja valaki, hogy merre is járnak. Jött a századparancsnok, aki megfejtette a rejtélyt: ez egy lengyel kisváros a Balti tenger partján. Cihelődött a zászlóalj, már ami megmaradt belőle, mert út közben tizenketten dezertáltak. A kikötőben egy német hadihajó várta őket, az egész zászlóalj kényelmesen elfért a rakterekben. Még mindig nem mondtak semmit a vezetők, az emberek csak morgolódtak, egyre távolabb kerülnek hazájuktól. A hajón volt kantin, de a kikötőbe nem engedték ki őket, a feljárót német katonák őrizték. Másnap reggel a „Schwertfisch” felszedte a horgonyt, és kifutottak a nyílt tengerre.
A figyelőtoronyban egy magyar és egy német katona tartott szolgálatot, óránként váltották őket. Amikor Bogár őrvezető sorra került, pont egy magyarul is beszélő némettel hozta össze a sors. Megpróbálta kiszedni a németből, hogy hová is mennek, de a katona azt állította ő sem tudja. A magyar fiú unta magát, így távcsővel nézte a tengert, hátha lát egy bálnát, vagy más érdekességet. Észre is vett egy sötét csíkot a látóhatáron, mutatta a németnek, hogy milyen érdekes hal. A fritz megnézte, aztán felugrott és kiabálni kezdett:
- Alarm! U-boot!
Hatalmas rohangászás kezdődött a fedélzeten, a hajó legénysége elfoglalta helyét a fegyverek kezelő fülkéiben. Egy angol tengeralattjáró volt, közelített a német hajóhoz, és kilőtt rá két torpedót. A németek éles kanyart vettek, és ágyúzni kezdték a tengeralattjárót. Az nyomban merülni kezdett, már bevégezte a dolgát, a két halálos torpedó megállíthatatlanul nyomult a hadihajó felé. Jól látszott a torpedók fodorvize, már vagy háromszáz méterre megközelítették a hajó oldalát. Bogár őrvezető nem várt parancsra, fegyverével célba vette a közelebbit, és háromszor rálőtt. Az utolsó lövést hatalmas vízoszlop követte, felrobbant a torpedó, jó távol a hajótól. A másik azonban jött tovább, és hiába haladt a hajó teljes sebességgel, a farát beérte, és a kormánylapáton robbant. A kormány teljesen tönkrement, a hajónak csak a propellerek változtatásával maradt némi manőverező képessége. Bogár őrvezetőt hívatta a zászlóaljparancsnok, és közölte vele, hogy a hajó kapitánya megköszönte leleményes tettét, ezennel előlépteti tizedessé. Még egy napig vergődtek a tengeren, aztán kikötöttek egy Kolding nevű helyen, melyről később kiderült, hogy Dániában van. Kiderült, hogy a 713-as német hadosztályt kell leváltaniuk, akik eddig a megszálló feladatait látták el. Még a katonák is mosolyogtak, hogy micsoda megszállás lesz az, ahol egy zászlóaljnyi erő lép a hadosztály helyébe. Kizárólag a legfontosabb pontokra kerültek magyar katonák, Bogár tizedes egy rajjal a teljes utánpótlási vasútvonalat biztosította. Silkeborgban szállásolták el magukat, és onnan járőröztek nap mint nap. Bogár tizedes minden estéjét egy közeli tanyán töltötte,ahol egy csinos dán kislány lakott. Eleinte csak nézték egymást, aztán egyre több szót megtanultak egymástól, végül izzott a szerelem közöttük. Ekkor jött a hír, vége a háborúnak, a magyar zászlóalj vonuljon Silkeborgba. Ott egy angol tiszt előtt letették a fegyvert, aki közölte, hogy most éppen nincs szabad kontingens, így a zászlóaljparancsnok szervezze meg, hogy Németországba utazzanak, és ott jelentkezzenek egy hadifogolytáborban. Utolsó estén Bogár tizedes megígérte a szépségnek, hogy biztosan visszajön érte, tartson ki mellette. A zászlóaljparancsnok összehívta a parancsnokokat és megbeszélték, hogy látszólag a fogolytábor felé igyekeznek, de valójában hazafelé tartanak. Eljutottak az osztrák-magyar határig, ahol szélnek eresztették valamennyiüket, innentől már jusson mindenki haza ahogy tud. Bogár tizedes már az első magyar faluban szerzett civil ruhát, és minden ellenőrző pontot kerülve sikeresen eljutott monori otthonába. Csak három napig bírta, elköszönt szüleitől, ismerőseitől, és ismét nekivágott a hatalmas útnak. Gyalogolt, vonatozott, néha még katonai teherautóra is felvették, legtöbbször tanyát szemelt ki magának éjszakára, ahol némi segítés fejében élelmet és szállást kapott. Egy hét múlva Dán területen volt, felkereste szerelmét, és két hónap után összeházasodtak. A nyelvet tűrhetően beszélte, a család támogatta, így hamar megkapta az állampolgárságot, vele együtt legális papírokat. Húsz év telt el mire szülei személyesen láthatták a két „kis unokát”, akik már tinédzser korban voltak. Bogár tizedes néha betér a helyi kocsmába, és elmeséli viszontagságos utazásait. A hallgatóság hiszi is, nem is a történetet, de azért szívesen meghívják a magyar fiút egy italra, és biztatják, meséljen még...
