Versem hatalmam. Nem tudom
Miért van ez így, de így van.
Üres szavaimra gyújtom
Ezt a dalt: minek is hívjam
Mikor megállok félúton,
Égre nézek, s talpig kínban
Énekem eloldom? Vajon?!

Lehetne gyávaság. Látom.
De tényleg nem annak szántam,
Messzi földön székely barom!
Már minden léptem megbántam,
S mai napig is csak bánom.
Udvarhely nem sírat. Hátam
Mögött nincs többé barátom.

Nyakamba szakad az eső;
Fekete idegen könnyek,
S nem változik már az idő,
Ostoraikkal csak jönnek -
Búskomor katonák - elő.
Az ember így belégörnyed
A létbe. És marad a nő!

S maradnak vállások. Szalag
A hajukban, édes lelkek,
Ércemből csak salak marad,
Kalandj'imból csak emlékek,
S jókedvemből örök-harag!
Válaszok többé nincsenek;
Itt már csak kérdések vannak!

Ám a világ ott is rohan
S ha az öregek kiülnek
Még a padra, már nem olyan
Izgalmas a szó. Temérdek
Beszéd már csak a multról van.
Házam előtt vannak székek:
Beszélni akivel? . . . Mondjam? . . .

Cím: Diszonáns honvágy
Kategória: Vers
Alkategória:
Szerző: Jánosi András
Beküldve: May 2nd 2004
Elolvasva: 1379 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Vers főoldalára | Megjegyzés küldése ]