A valóság kiderül
Becsapva élni nem szeretnél,
de, hogy hazudtak, oly keserű.
Nem tudod mégis mit tehetnél…
Az élet sokszor nem egyszerű.
Zsuzsa gyalog ment, mert András autója szervizben volt, és elkérte a kis piros Toyotát. Leszállt a villamosról, átment az úton és földbe gyökerezett a lába. Zoltánt pillantotta meg. Pár méterre állt tőle és egy lánnyal csókolózott.
- Te szemét disznó! - sziszegte Zsuzsa a fiúnak. A pár szétrebbent, és mindketten meglepetten néztek a nőre.
- Miért lennék szemét disznó? - kérdezte Zoltán. - Ágival befejeztem, és ezt meg is mondtam neki tegnap.
- Szemét disznó vagy akkor is! Azt hiszed nem tudom, hogy fél éve az orránál fogva vezeted?
- Nem tartozom neked magyarázattal! - válaszolt gunyorosan a fiú, azzal a másik lányhoz fordult.
- Gyere, menjünk, nem fogok itt az utcán magyarázkodni ennek!
Zsuzsa bénultan állt a forgalomban. Azon gondolkodott, hogy Zoltán után szalad és felpofozza. Aztán lassan megfordult, és elindult lakótelepi ház bejárata felé. Más nem is hiányzik most Ági labilis lelkiállapotához, mint amit ez a strici művelt.
Két hét telt el Ági nagymamájának halála óta, három napja volt a temetés. Zsuzsa amikor csak tudott, elment a barátnőjéhez. Ági nem tudta összeszedni magát, és holnap megkezdődnek a szóbeli érettségik. "Valahogy fel kell rázni ezt a lányt" - gondolta Zsuzsa, miközben belépett a kapun. "Túl sok csapás érte, és ezt biztos nagyon nehéz feldolgozni. Vajon én megküzdenék ennyi teherrel?" Kinyitotta a lakás ajtaját a nála lévő kulccsal és belépett. Bekukkantott Ági szobájába, és ahogy várta a lány magába zárkózva feküdt.
- Szia, megjöttem!
- Szia!
Ági bámulta maga előtt a falat, és mérhetetlen ürességet érzett. Hallotta, hogy Zsuzsa a konyhában tesz-vesz. Azon törte a fejét, hogy lesz ezután. Azt nem várhatja el Zsuzsától, hogy minden nap eljöjjön. Végérvényesen felnőtt lett. Muszáj dolgoznia, és oda az álma, hogy festő lesz. Az elmúlt két hétben mint egy holdkóros, úgy járkált a lakásban. Nem tudta hogy lesz ezután, és most nem is akarta ezen törni a fejét. Legszívesebben még az érettségire sem ment volna el.
Zsuzsa jött be a szobába, és ráripakodott a lányra.
- Tessék felkelni, megmosakodni és reggelizni! Utána meg állj neki tanulni!
- Nem tudok, és nem is akarok. Tisztára mintha az anyám lennél!
- Még két anyai pofont is kapsz, ha nem csinálod!
- Nem akarok elmenni érettségizni, én is meg akarok halni.
- Nem megy az olyan könnyen, és azzal, ha itt siránkozol semmire nem mész.
- Zoli sem jön. Miért nem jön?
Zsuzsa elkomorodott, amit Ági azonnal észrevett. Barátnője tekintete beszédesebb volt minden szónál. A lány a párnába fúrta a fejét, és zokogni kezdett.
* * *
Végül csak elment a szóbelire, Zsuzsa hathatós segítségével és fenyegetéseivel kísérve. A tanárok nagyon rendesek, és megértőek voltak. Természetesen nem az volt a kérdés, sikerül, vagy nem, hanem az: hogyan. Ági volt annyira jófejű, hogy még így is simán leérettségizzen, de a tanárok jóindulatának köszönhetően matekból négyesre, az összes többi tárgyból ötösre vizsgázott. Ez némiképpen feldobta. A sikeres vizsga feletti öröme azonban hamar elmúlt, és újra csak az üresség maradt. Naphosszat csak feküdt az ágyban, enni alig evett, nem törődött magával. A pénze vészesen fogyott, nagyi számláját pedig a bank zárolta a hagyatéki tárgyalás lezárásáig.
Szegény nagyikám, az a pár ezer forint, ami a bankba van. Hiszen mindig is viszolygott a bankoktól, még az is gondot jelentett, hogy pénzt vegyen ki kártyával. Ilyenkor őt bízta meg, így aztán a lány tudta a kártya kódját. Ha nem így van, nem is tudja miből fizeti ki a temetést. Az önkormányzat ígért ugyan neki temetési segélyt, de mikor lesz abból pénz?
* * *
Fülledt, meleg délelőtt volt. Ági azon tanakodott, hogy össze kellene szednie magát, és felmenni a várba. Kivételesen korán kelt, evett pár falatot, megmosakodott, és éppen indult volna mikor csengettek.
- Hogy lehet az, hogy nem a kapucsengőn csenget? – mormogta miközben az ajtóhoz ment. Kitárta az ajtót és a kérdésére azon nyomban megkapta a választ, hiszen a postás állt az ajtóban.
- Kezeit csókolom Ágika – köszönt széles vigyorral az arcán. - Ajánlott tértivevényes levelet hoztam.
- Mi a szösz? - válaszolt a lány miközben aláírta a postásnál az átvételt. Nézte a borítékot és egy megmagyarázhatatlan rossz érzése támadt. A címzésből gondolta, hogy nagyi hagyatéka miatt küldték. Összeszorult a gyomra arra a gondolatra, hogy nagyi nincs többé, hogy anya és apa sincs, és teljesen magára maradt.
Aztán magában mosolygott: szegény nagyinak milyen hagyatéka van? Az a pár kopott bútor? Senki által nem hordható ruhák, néhány féltve őrzött személyes tárgy. Az arany lánc, a két gyűrű, amit nagypapától kapott, akit Ági soha nem ismert. Neki a nagyszülőket nagyi testesítette meg. Anya szüleit nem ismerte, mert ők még születése előtt meghaltak. Annyit tudott, hogy anya valahol az Alföldön született.
A borítékban egy ügyvéd által küldött levelet talált, amiben arról értesiti, hogy mikor fogadja nagyi hagyatéki eljárásának ügyében.
* * *
A megjelölt idő előtt jó fél órával ért az ügyvédi irodába.
- Az ügyvéd úr még nincs itt, tárgyaláson van, de mindenképpen várja meg – közölte a titkárnő lekezelő, szenvtelen hangon. Ági feszengve ült az elegáns irodában. Közel egy órai várakozás után beviharzott az ügyvéd, harmincas éveiben járó, határozott és jóképű férfi. Sötét öltönyt viselt, öltözékében volt valami piperkőc jelleg. Arca értelmet sugárzott, és lehetett érezni ez a férfi nem szereti, ha ellentmondanak neki. Ágit csupán egy pillantásra méltatta, majd bevonult irodájába. A titkárnő egy csésze teát és egy halom levelet vitt utána. Újabb fertály óra várakozás után végre nyílt az ajtó, és a férfi tettetett udvariassággal beinvitálta, hellyel kínálta a lányt. Az ügyvéd egy semmitmondó részvétnyilvánítás után szövevényes jogi okfejtésbe kezdett, miközben szemével szinte felfalta a lányt. Ági egyre kellemetlenebbül érezte magát, nem értette mi szükség van erre az egészre. A lakás évek óta az ő nevén van. Amikor szülei meghaltak még kiskorú volt, mindent nagyi intézett. De szegény nagyi után mit lehet örökölni?
- Ért engem? - kérdezte a férfi, és Ági hirtelen nem tudta mit kell értenie.
- Nem! - vágta a férfi arcába szenvtelenül.
- Akkor megismétlem. Ön a nagyanyja után örökli az ingóságait, ami mint tudjuk nem jelentős, de örökli azt a bankbetétet is, melyen közel tizenötmillió forint van.
- Mennyi? - bukott ki Ágiból a meglepetésszerű kérdés.
- A pénz, mivel végrendelet nincs, a törvényes örököst, vagy örökösöket illeti meg. Itt azonban felmerül, hogy van e más törvényes örököse a néhai Forgács Bélánénak. Tekintettel arra, hogy ön nem a vér szerinti leszármazottja, abban az esetben, ha az elhunytnak van élő vér szerinti leszármazottja, akkor őt illeti meg az örökség, vagy legalább is egy része. Jelen körülményeket figyelembe véve, szerintem ön igényt tarthat az elhunyt örökségére, hogy részben vagy egészben ezt most nem tudom megmondani.
- Na várjunk csak! - vágott a férfi szavába Ági. - Mi az, hogy én nem vagyok a vér szerinti leszármazottja? - Az ügyvéd értetlenül nézett Ágira.
- Miután önt a nevelőszülei Forgács Tamás és Forgácsné Varga Ildikó örökbe fogadták, ön nem a vér szerinti leszármazott, de kétségtelenül jogos örökös. Azonban, ha a nagyanyjának van vér szerinti leszármazottja, akkor ő is jogos örökösnek számít.
Ági körül forogni kezdett a világ. "Mit hablatyol ez az ember itt? Mi az, hogy örökbe fogadták? Mi az, hogy nem vér szerinti leszármazott?"
- Maga nem normális! - üvöltötte az ügyvédnek, azzal felugrott, és kirohant az irodából.
- Még, hogy én nem vagyok normális? Kis hülye liba, kap egy csomó pénzt, és megjátssza itt az agyát - morogta az ügyvéd félig magának, félig az ajtóban álló, csodálkozva pislogó titkárnőjének.
* * *
Ági hazaérve azonnal a nagyi szobájába ment. Némi keresgélés után talált a szekrényében egy nagy borítékot. Kétségbeesetten kezdte olvasni. A leírtak egyértelműek voltak: ott volt az örökbefogadó nyilatkozat, és a mellette található levelek is mind az örökbefogadást támasztották alá. Akármennyire is hihetetlen, az ügyvéd igazat mondott. A szülei nem is a szülei!
- De hát miért nem mondták meg nekem? - zokogta a földön ülve. - Mit vétettem a jó Istennek, hogy ilyen keményen büntet? Az egész eddigi életem hazugság volt?
Végigfeküdt a földön, és öklével a padlót verte. Hisztérikus rohamát a bejárati ajtó csengője szakította félbe. Lassan feltápászkodott, és kiment, kinyitni az ajtót. Ahogy sejtette, Zsuzsa állt a bejáratnál.
- Jézusom mi történt? - kérdezte Zsuzsa.
- Semmi, csak az, hogy az egész eddigi életem hazugság volt. - Gyere be! - azzal bement a nagyi szobájába. Zsuzsa követte barátnőjét. Korábban mindössze egyszer járt ebben a szobában.
- Látom megint padlón vagy barátosném. Mondd, mi a baj? - Ági válasz helyett átnyújtotta a papírokat. Zsuzsa ahogy olvasta, a fejét ingatta végül röviden csak ennyit közölt:
- Hát ez gáz.
- Neked ez csak gáz? Hazugság volt minden, amiben eddig éltem, és te csak azt mondod, ez gáz? Kiderül, hogy akiket szüleimnek hittem nem a szüleim! És vajon a szüleim miért dobtak el? Milyen anya az, aki lemond a gyerekéről?
Ági megint zokogni kezdett. A barátnője odahajolt, és átölelve próbálta vigasztalni.
- Tudod Ágika, megértem, hogy nehéz ezt felfogni, és megemészteni, de ne ítélj könnyelműen. Nem tudhatod miért történt, úgy ahogy történt.
- De nagyon okos lettél! Kíváncsi lennék, te mit szólnál, ha kiderülne, hogy a szüleid nem a szüleid. Miért nem mondták meg nekem ezt? Miért titkolták, hogy...? - nem fejezte be a mondatot, mert újra zokogásban tört ki. Barátnője átölelte, és érezte, hogy jobb, ha nem mond semmit.
* * *
Zsuzsa és András a nappaliban ültek, miközben a reggeli kávét szürcsölték. András szólalt meg végül.
- Azt mondod, kiszaladt a lába alól a talaj?
- Teljesen. Gondold csak meg! Elvesztette a szüleit, azt nagy nehezen feldolgozta. Erre elveszti a nagyanyját ez is elég nagy csapás. Aztán Zoltán viselkedése. Épp, hogy felocsúdna, erre kiderül, hogy a szülei nem a szülei, a nagyanyja nem a nagyanyja.
- Zsuzsikám, hidd el nagyon kedvelem ezt a lányt! Tudom, hogy milyen fontos neked a barátsága, és hajlandó vagyok téged mindenben támogatni, de mondd meg miben.
- Jaj, Bandi, ha tudnám, de nem tudom! Teljesen magába zárkózik. Félek, hogy összeroppan.
- Menjetek el valahova pár napra. Vidd el a szüleidhez!
- Nem akar sehova menni, azt hiszed nem próbáltam már? Csak fekszik naphosszat, és bámulja a falat. Ha nem vinnék neki ezt-azt, nem tudom mi lenne vele? Nem is eszik. Ami pedig a legrosszabb, nem ment el a felvételire. Amikor kérdeztem miért, csak annyit mondott: minek?
- Mi? Mi az, hogy nem ment el?
- Ahogy mondom! Nem ment el!
- Beszéljek én is vele? – kérdezte András. - Holnap elmegyek veled, hátha segít.
Zsuzsa idegesen megrázta nagy vörös lobboncát.
- Andris, kérlek, csinálj valamit, nem tudom mit, csak csinálj valamit! Ez a lány olyan tehetséges, és én annyira megszerettem. Soha nem volt ilyen jó barátnőm senki! És most kétségbe vagyok esve, mert látom, ahogy emészti magát.
Zsuzsa idegesen dobolt az asztalon ujjaival és szinte rimánkodott Andrásnak. Látva annak tanácstalanságát, nagyot sóhajtott, felkelt, a kávéscsészéket a mosogatóba tette, majd idegesen átvonult a műterembe. Egy érintetlen vásznat tett a festőállványra, és lassan komótosan el kezdte felvázolni Ágnes arcát. Azt az arcot, amely tegnap is fogadta, amikor felment a lányhoz. Dolgozott, de az agya közben egyre azon járt, hogyan tudna segíteni barátnőjén.
