A meglepetése túl jól sikerült. Kreatív ember lévén, aki mindig tudja mit akar, de főleg, hogy soha nem téveszt, muszáj valamit tennie... Általában gyakorlatias, de a kivitelezéshez kevés, az nem az erőssége.. én meg mint afféle kezdő, örülnöm kellett volna,... de ő meg sem várva ezt, rögtön a tettek mezejére lépett...
Ha csak végig szeretnék menni a bevezető utakon, és pontról pontra megismertetném a boldogságom árát a kedves olvasóval, az a felé vezető utat, már az is bőven elég lenne. Kétségbeejtő volt számomra már az is, mert semmi nem volt úgy jó, ahogy volt. Ahhoz a páromnak mindenképp hozzá kellett nyúlnia, hogy olyan legyen, amilyennek ő szeretné. Amíg én a fehérre meszelt falakat, a sárga függönyöket szerettem, az tuti, hogy ő mindig valami mást, mondjuk a lilát, a kéket, a zöldet, a színeset kereste. Legfőképp a tapétát. Nem vehettem el a kedvét, hát ha számára ez jelenti a boldogságot, akkor csak tegye... Keverje a lilát a kékket, a sárgát a zölddel... A falak színe már rég nem hasonlítottak az eredetire..
A fehér hamar eltűnt, felváltotta a legkülönfélébb tapéta mintázat... A tégla, a kő... Igaz, hogy nem maradt meg elsőre fenn, az anyag rendesen tiltakozott, mert nehéz volt, de végül csak sikerült megtartanom, és neki felragasztania. Ebben magam is résztvettem, a kocka el volt vetve... És lőn, hosszú időre a helyén maradt. Máris izomlázat éreztem a karjaimban, a vádlimban, a combom felső harmadában, nem is beszélve a többi testrészemről..., mert már akkor tudtam, mindennek ára van. De semmi nem volt neki elég. Az egyik ötletét követte a másik, amikor már megszűnt minden világosság.
Addig, amíg nem volt konyhabútorunk, megértettem, hogy kell valami asztalféleség, egy két szék... Ezt is megoldotta. Csak ő kellett hozzá, senki más meg a szerszámai, a kreativitás képessége. Én meg, mint afféle - nem érek rá, más dolgom is van - szolgáltattam hozzá az anyagiakat. Mert ez a hobbija nem került ám semmibe. Ő mindeközben építette magát.Tudta mit akar és egyfolytában agyalt.
*
Amikor már nem volt mit az otthonunkban tevékenykednie, mindent sikerült szétbarbolnia, szétvernie, újat csinálni helyette, akkor újabb meglepetéssel rukkolt elő, ami túl jól sikeredett. Kreatív ember lévén, aki mindig tudja mit akar, főleg, hogy soha ne tévesszen..., de legfőképp, hogy ne ossza meg előre senkivel.. hát milyen meglepetés lenne akkor a részéről?
Nekem nem volt más dolgom mindeközben, mint a nap 24 órájában helytállni. Első volt a család, és a munkahelyem, közben a gyerekem iskolára való felkészítése, a második helyre szorult a párom ötletei, amit igyekeztem beilleszteni a mindennapjaimba. Annak elviselése, hogy mindeközben volt ideje építeni magát. Tanult ezerrel, bepótolva minden elmulasztott éveit. Közben több szakmát is elsajátítva, mert ügyes volt és célratörő. A gyereknevelésben vajhmi keveset vállalt, kimerült abban, ha panaszkodtam, hogy nem bírom tovább, felemelte a kezét, bántani soha nem bántotta a gyerekét, de a szeretet iránya valahogy nem érvényesült a mozdulataiban.
Így jutottunk el '76-ig, amikor egy újabb meglepetéssel rukkolt elő. Nem voltam erre felkészülve, de elég volt ránézni, máris tudtam... fülig ért a szája.
- Mit akarsz nekem mondani? - kérdeztem ártatlanul. (Eddig sem tette, most miért kételkedem? - gondoltam.
- Meglepetés! - felelte.
- Ugyan már?! Milyen meglepetést tudsz te nekem még okozni - volt erre a válaszom.
- Hát majd meglátod, csak gyere utánam - felelte sejtelmesen. (Hát én mentem és fura érzések kerítettek hatalmukba, ahogy egyre hosszabbnak tűnő utam sehogy sem akart véget érni... Hol lehet a vége? - kérdeztem magamtól?... Meglepetésnek szánta - gondoltam, tehát így nem kíváncsiskodtam tovább... majd megtudom.)
Ismerős tájakat fedeztem fel útközben... (de hiszen ez a szüleim birtoka felé vezető út? Mi ebben a meglepetés?... de mentem tovább... Mi vagyok én? Gyalogkakukk?... Fiatalok voltunk... meg sem kottyanhatott volna az út, ha nem lett volna olyan hosszú. Ritkán jártam erre, nem ehhez voltam szokva, hogy csak úgy kéretlenül nyakamba vegyem a külterület bizonyos részeit, hívás és minden nélkül soha elő nem fordult korábban, hogy beállítok valahová, legfeljebb, csak ha nagyon hiányoztak, akkor leptem meg a szüleimet a hegyoldalon)... Most mégis valami izgalom-féle járt át. Ha meglepetés... vajon mi lehet az?... Kíváncsivá tett.
Már keresztül haladtunk a szüleim birtokán is, de sehol egy lélek.. egyszerre megállt bennem az ütő, amikor mellettük elhaladva még mindig nem értünk a végére... mert megtorpant... Az útnak vége szakadt.
- Megérkeztünk! - mondta.
- Hová? - kérdeztem és igyekeztem levegőhöz jutni, szusszanni egyet.
- Hát a telkünkre!... - mutatott rá egy földdarabra, de nem ismertem volna rá, ha nem mondja, hogy ez az!... Nem láttam más egyebet csak egy hatalmasra nőtt fűtengert, de inkább lehetett az a gaz, amit még iskolás koromból tudtam..., amiből ki sem látszott a földnek az a rétege, nemhogy teleknek nevezhető valami, de még ugarnak sem, mert szinte semmi nem emlékeztetett rá...
- Ez volna a meglepetés? Örülnöm kellene?! - kérdeztem csak úgy mellékesen, miközben megpróbáltam megközelíteni. Egyetlen dolgot fedeztem fel csupán, egy hatalmas diófát... Minden egyéb láthatatlan volt előttem, körülöttem, a benőtt gaztól, fűtől, vagy minek nevezzem azokat az izéket.. növény-maradványoktól?, kiszáradt szőlőtőkéktől,... de jó magasan rejtve volt.
(Vajon milyen megpróbáltatásokon megy keresztül egy telektulajdonos... Mit érez? Tudja e mibe vágja a fejszéjét, ha arra adja a fejét, hogy kertet fog művelni...? Netán ajándékba kapja ezt a kicsi darabot a természetből?...- ezek a gondolatok jutottak hirtelen az eszembe..)
- És hogyan hoztad mindezt össze? - kérdeztem, de a következő pillanatban - színlelt jókedvvel, ha már a miénk - birtokba is vettem azt az izét. nem is érdekelt már a válasza. Tapostam a csapást. Egészen a diófáig, ahol kissé gyérebb volt már a gaz tenger... Ott megpihentem kissé és megpróbáltam örömet sugározni magamból. Több-kevesebb sikerrel. Végül beláttam, nem rossz az ötlet. Igaz, hogy nem értek a kert műveléséhez, de ami késik, nem múlik. Igaz, hogy nem ismerem fel mi a zöldség és a gaz közötti különbség, de soha nem késő megismernem - gondoltam akkor.
Hümmögtem, hámmogtam, de valahol legbelül éreztem egy kis megelégedettség-félét... olyan furcsa érzés kerített hatalmába... (büszkeség?) Ez az enyém! A miénk!? Ezt már akkor éreztem, később már tudtam, de addigra nem várt dolgok elébe jutottam. Kösd fel a bugyidat, ÉVA?
*
Lelkesedése csak eddig tartott, abszolút közömbössé vált, mint aki megelégszik azzal a darab papirossal, amit a kezében tartogatott, hogy telektulajdonos, a többi, hogy felelősség is párosul ehhez, nála valahogy kimaradt..
Bennem ez fordított arányban működött. Először, amint megláttam azt a hatalmas diófát, szinte már vonzott. Csapást törtem magamnak, átgázoltam a magasra nőtt növényzeten, közelebb akartam jutni mindenáron hozzá... engem már csak ez az egy érdekelt. Az árnyékot adó diófa. Hiszen nyár volt.
Az aljnövényzet itt valamivel gyérebb volt, rögtön tudtam, hogy fű, amihez csak egy kaszára lesz szükségem, gyakorlatiasságom már itt is megmutatkozott. Rögtön barátságosabb külsőt fog nyújtani, ha kezelésbe veszem... Elszórtan imitt-amott százszorszépek virítottak. Nyár eleje lévén igen melegen tűzött már ekkor is a nap. Jólesett a fa árnyékában hűsölni. Terveket szövögettem, hogyan fogom megvalósítani álmaim paradicsomkertjét?
Halvány dunctja nem volt, amikor megkérdeztem, tudja e mindez mivel jár? Nekem is csak akkor pattant ki az ötlet, amikor láttam rajta a bizonytalanságot... (Vajon érzi, tudja e mibe vágta a fejszéjét, hogy arra adta a fejét, hogy kertet fog művelni...Azon túl, hogy meglepetésnek szánta ezt a kicsi darabot a természetből?) Ettől azért ez sokkal több volt. Nem csak egy darab papiros, amit a kezében tartogat, mint telektulajdonos. Munka. A többi, hogy felelősséggel is tartozik azért, amit megszerzett, nála valahogy kimaradt.
Már hét éve voltunk házasok, és egy hat éves lányunk volt, aki e nagy pillanatban nem volt velünk. Ki sem látszott volna a gazból. Rá is gondolnom kellett és minden egyébre, elsősorban a munkámra. Hogyan fogom összeegyeztetni ezt a gyerek és mellette? Nem beszélve arról, hogy a férjem állandóan úton volt, hiszen sofőrködöt, járta az országot. A telektől messze laktunk, a munkahelyem se volt éppen közel és a gyereket is a város másik végébe vittem óvodába, ősszel meg kezdődik a suli.
Egyetlen dolog szólt a mellett, hogy ilyen messze van a telek az otthonunktól, a szüleim közelsége. Gyakrabban fogunk ezután találkozni... nem csak velük, de a bátyáimmal is... a nővérem és sógoromról nem szólva, akiknek ezt a kis darab földet a férjem köszönhette... a többi, akkor még nem ismerhettem, izgalommal töltött el. Azt már akkor tudtam, hogy unatkozni nem fogok.
*
Addig is gyakran jártam ki szüleim telkére. Szép lassan megismertem a növényekkel, a kerttel való bibelődést (leegyszerűsítve ez annyit tett, hogy már tudtam mi a zöldség és a sárgarépa közötti különbség, mi teszi őket felismerhetővé... elsajátítottam a szőlőmetszés fortélyait... tudtam, hogy a gyümölcsfák mitől teremnek vagy nem, melyik nem banánfa, hanem valami más) a legfontosabb művelési fogásokat, eszközök használatát (ásó, kapa, gereblye, vella) és nem utolsó sorban a kitartást, ami egy-egy tevékenységhez elengedhetetlen szükséges volt.
Szüleim korábban minderről gondoskodtak, hogy mindenből kapjak egy kis útravalót, ízelítőt, teljesen ne legyek analfabéta. Most fogom tudni hasznosítani a tőlük tanultakat a saját káromon, vagy éppen az előnyömre. Új kihívások elé néztem.
*
Nővéremék sem voltak sokkal okosabbak ezen a téren. Ők is a saját kárukon tanultak. Amikor először felállították azt a hatalmas fóliasátrat és belevetettek sok mindent. Azt sem tudva mit..., mert nem voltak azzal sem tisztában, hogy mi a törpe paradicsom és a paradicsomfa közötti különbség... Mégis fantasztikus energia bedobással művelték, addig, amíg az ki nem nyomta a tetőt, a szél el nem fújta a sátrukat... rengeteg hasznos tapasztalatot szerezve maguknak és a kudarcaikon keresztül másnak. Nekem, mondjuk.
Mindezeket figyelembe véve nem estem már ezért sem kétségbe. A tettek mezejére léptem. Felmérve a lehetőségeimet és azt, hogy kire, mire is számíthatok, ha segítségre lenne szükségem.
Első lépésként fogadtam egy, a cégemnél is alkalmazott traktorost..., aki mélyszántással kiforgatta az elszáradt, elhanyagolt szőlőtőke maradványokat, megszabadítva a földet a gaztól. Hatalmas földkupacokat hagyva maga után aztán a sorsunkra hagyott. Tegyünk vele, amit jónak látunk. Hát mi láttunk, tettünk. Persze nem kevés energia befektetéssel, mert iszonyatos fárasztó munka szakadt a nyakunkba, amíg megszabadultunk attól a rengeteg haszontalanságtól és a föld színével tettük egyenlővé a területet. (Értsd alatta a kiforgatott szőlőtőkétől... taracktól, ami egész hegyeket volt képes képezni a végére, amitől a végén megszabadultunk)...
Így kezdődött el megismerkedésem a földdel, a tulajdonlással, és már nem volt más teendőm, mint álmaim paradicsomkertjének megvalósítása, ekkor még nem egyedül...
Folyt.köv.
