Neked már rég nem itt kéne lenned. Hogy bírtad ilyen sokáig, magad sem tudod. Itt nincs semmi, itt nincs senki, aki meghallaná a kiáltásod. Ordíthatsz, ahogy a torkodból kijönnek a hangok. Meg sem hallják. Ebben a panelrengetegben az álmok mélyek, az érzések eltompultak, itt még akkor is idegen maradsz, mégoly régóta is koptatod az utca kövét, ha innen egyenesen a temetőbe visznek. De te még élni akarsz.
Hová lettek az álmok? Ki, vagy kik rondítottak bele ennyire a lelkedbe, hogy el akarsz innen menni, a lehető legmesszebbre, hogy hírét se halld annak a helynek, amit valamikor otthonodnak neveztél. Mindegy hová, csak el innen.
Ordíts, ha ahhoz van kedved. A lelked nyugalmát bolygatod vele, mást úgysem érdekel. Legfeljebb a hideg futkos végig az emberek bőrén, ha valaki nem tud némán szenvedni., de a takarót mélyen a fülükre húzva, odáig úgysem hallik a hang. Ez is csak egy eltévedt lélek, gondolják, talán részeg a nyomorult. Én is az vagyok. De ha bebújok a takaró alá és jól a fülemre húzom, talán én sem hallom a kiáltásomat. Csak érzem, mert ez a hang belülről kiált.
*
Elfojtottam már régen. Amikor 1974-ben olyan boldogan vettem birtokomban ezt a lakást, még nem tudtam mi vár itt rám. A kezdeti nehézségeket leküzdöttem, azt hittem minden jó lesz, ahogy elképzeltem, ahogy elindultam az új élet felé. Nem sikerült.
Az első kiáltásom 1980-ban hallatszott az égig. Némán szenvedtem, hogy senki ne lássa, hogy az álmok nem tudtak megvalósulni. De a fájdalom, az őrlődés sem tudott megtörni, újra talpra álltam. Sokáig tartó vajúdásomból egy másik emberi lény ruhájába kapaszkodva sikerült talpra állnom. Újra a régi énem-voltam megint. Még erősebb, még határozottabb, még elszántabb. Harcoltam ezért az emberért, és közben őrlődtem, mert ő nem volt egyedül. Családja volt, gyerekei, felesége. Rossz szemmel nézték a kapcsolatunkat, ami már régóta tartott. Nem szerette az asszonyát. Nem maradhatott sokáig titokban, hogy nálam keresi a vigasztalást. De nekem ez nem volt elég. Hajlandó lettem volna félreállni, ha változtatnak a rossz családi életükön, de már késő volt. A felesége sem bírta már tovább. Amikor meghalt és ott maradt a két gyerek, egy ideig nem találkozhattunk. Megértettem, min megy keresztül. Amikor túljutott az első megrázkódtatáson, ő maga döntött úgy, próbáljuk meg együtt. A nagylánya már járta a maga útját. Már nem szorult segítségre, talán még örült is, hogy megszabadul a kisöccséről való törődés alól. Ezt a feladatot ettől kezdve már én vettem át. Segítettük és támogattuk egymást, amíg tudtuk. Egészen addig, amíg a cég jóvoltából egy lakást utaltak ki a részére. Miközben alakítottuk, csinosítottuk az akkor még csak lakást, egyre mélyebben éreztem, el fogom veszíteni. Már nem lesz szüksége a segítségemre, már vágyakozik a szabad élete felé, amelyet mindig is élt.
Ő volt az az ember, akit soha még a szakításunk után sem tudtam elfelejteni. Végig kísérte az életemet, távolról is, akkor is, amikor már mindketten más utakat jártunk, soha nem szűnt meg közöttünk a kisbetűs barátság.
Újabb álmok következtek, amelyet már egy másik emberrel szőttem tovább sok-sok éven keresztül, amelyből valami megvalósult, de még több elveszett.
Amikor már túljuthattunk volna a nehézségeken, amikor már csillapodott bennünk az előző életünk fájdalma, akkor valaki mindig visszahúzott. Jöttek a barátok, és én megrészegedtem attól, hogy már nem vagyok egyedül. Bátrabb lettem, magabiztosabb és könnyelmű. Nem vettem észre, hogy, amit teszek, ahogy élek csak nekem jó. Biztonságban éreztem magam és ez a biztonság sokáig tartott. Mi pedig eközben egyre távolabb kerültünk egymástól. Nem bírta ezt az iramot, ahogyan be akarok mindent hozni, amit addig elmulasztottam. Nem szerette a barátaimat, amiről én viszont nem tudtam olyan könnyen lemondani. Mindketten őrlődtünk. Amikor már feleslegessé vált egymás vigasztalása, akkor mindketten feleszméltünk, hogy az az élet, amit egymás számára próbálunk nyújtani, üressé vált, az érzéseink halottak.
Ő elment, és én hagytam elmenni.
Amikor elkoptak már a barátaim is kiáltottam volna még egy utolsót, de már nem volt körülöttem senki. Megint egyedül maradtam.
Most ismét elindulok, hogy megtaláljam, amit keresek, és ha megtaláltam, csak akkor fogok kiáltani egy utolsót, egy igazit, de akkorát, hogy felhallatsszon egészen az égig, hátha ott "valaki" meghallja!
*
Nézem az embereket, a várakozás most nem zavar, időm, akaratom éppen elég ahhoz, hogy megfigyeljem a körülöttem nyüzsgő sokaságot. Kívülről szemlélem őket, kutakodok, vajon ők hogy élik meg ezt a percet, ezt a napot, ezt az egész életet. Egyenként vizsgálom az arcokat, most csak erre akarok koncentrálni. Öreg és fiatal, egyre megy. Egyik ugyanolyan, mint a másik. Mosolytalan, vagy éppen szomorú, gondterhelt, egykedvű arcok. Ez most a repertoár. Ebből a kínálatból választom, aki valamitől mégis más, és egyértelműbb, kézzel foghatóbb, hogy a fantáziámat kielégítse ebben a kényszerű várakozásban, amikor nincs más dolgom, mint hogy figyeljek. Mert engem most ez szórakoztat. Már megint csak játszom.
Ezt a napot nem kapom már vissza. Ez a nap holnap már tegnappá változik. Elmúlik, soha vissza nem fog már jönni. Kiélvezem a perceket.
*
Gyere vissza a földre. Nézd a kőkemény valóságot. Nem ezt akartad. Nem így akartad. Ez van. És, ha visszajöttél a földre, és két lábbal biztosan állsz már rajta, és a szemedet is kinyitottad végre, észre fogod venni, amit eddig még nem láttál, nem akartál meglátni, akkor leszel teljes és egész. Akkor tudni fogod, merre indulj, hová tarts, és végül hová akarsz megérkezni.
Vágy nélkül, így boldogtalan.
*
Elindulsz. Kikényszerített „szabadságodat” élvezettel veszed birtokba. Most minden percét magadénak tudhatod. Tudatosan járod az utadat, felemelt fejjel, büszkén, állhatatosan. Ez a te napod. Ki akarod élvezni minden pillanatát. Már megint csak játszol. Még mindig nem értél az út végére, még keresed, kutatod, még nem találtad, még nem érkeztél oda.
*
Ettől a naptól kezdve egy alkalmat kivéve nem hagytam magára a gyermekemet. Sokat voltam egyedül, ketten vele. Fiatal voltam és akkor még magányos. Kellett, szükségem volt valakire, aki a magányomat enyhíti. Isten bocsássa meg nekem, ha többre vágytam, mint szabadott volna. És tudom, nem tettem többet, de nagyon sok hibát követtem él életem során azért, hogy mindketten túléljük a nehézségeket, hogy milyen áron azt az élet bizonyította.
*
Milyen áron szereztem magamnak szabadságot, átmenetit, rövid időket, hogy enyhítsem a fájdalmamat. Nem szabadott volna. Nem voltam kellő érett, tapasztalt. Utólag már tudom, nem érte meg. Mert, ami a következménye lett ennek a kikényszerített szabadságnak, azt is egyedül kellett megoldanom életem során, és az nem volt „leányálom”.
Szokták mondani, ha vissza tudnám pörgetni az idő kerekét – amit persze nem lehet – mindent másként tettem volna. Biztos ez? Nem volt elég a szenvedésből, hogy mégsem vagyok ebben olyan biztos? Ki tudja?
Dolgoztam, éltem, mindent megteremtettem, amit lehetett segítséggel, vagy a nélkül, de úgy érzem ennél többet nem tehettem volna. Egyet talán, több időt tölteni a gyerekemmel, ami lehetetlen volt, mert se a munkám, se a körülményeim, se az egész életem nem adott erre elég lehetőséget. A túlélés volt a legfontosabb számomra, és ezt egyedül a munkám biztosította. Hogy egészséges szemlélettel tudjam az eseményeket befogadni dolgoznom kellett, többet, és egyre többet.
Nem egyszer vállaltam plusz munkákat ez is csak azt a célt szolgálta, hogy a megélhetésünket biztosítsam. Munka után még ráhúztam négy órákat, három hónapig bírtam. Úgy estem be az ágyba, mint a zsák, de szükség volt rá. Közben a gyerekem megtanulta mi az, hogy nincs se anyám, se apám. De valahányszor leültem vele ezekről a dolgokról beszélni, megértette, hogy ezt kell tennem.
A feloldozást magamtól várom elsősorban, mert a legtöbbször az ember saját magát ostorozza, hogy nem volt kellőképpen anya, hogy nem adott, adhatott meg mindent a gyerekének magából. Minden mindennel összefügg. Ha én nem oda születek, ahová, ha ő valaki más gyermekeként, jobb körülmények között élő emberek, szülők gyermekeként látta volna meg a napvilágot, talán ma egy boldog családban élhetne, önállóan, és én is élhetném azt a boldog nagymama korszakot, amikor unokák vehetnének körül.
Igen, meggyőződésem, hogy a sors tudta, nekem ezen az úton végig kellett mennem ahhoz, hogy mindezeket a bölcseleteket a magamévá tudjam tenni. Nincs lelkiismeret-furdalásom. Nem sajnálom magam, mert amit tettem mindig okkal tettem.
Egyedül éltük le szinte ezt a negyven évet, ketten a lányommal, ami nem kis idő se az ő, se az én életemben, senki ember életében, aki még majdhogynem gyermek fejjel indult neki az életnek. Hittem, reméltem, küszködtem, éltem, túléltem.
Ma már más dolgokkal kell megküzdenünk, de én vissza-vissza nézek negyven évre, hogy erőt merítsek abból az időből, ami egy egészen más korszakot is jelentett számunkra. Amikor képes voltam annyi mindenre ahhoz, hogy a mindennapokat élni tudjuk. Ma egészen másról szól az életünk, ketten a lányommal, ma már a túlélésért harcolunk, egy egészen másfajta megközelítésből. Feledve a múltat, csak a jelennel megbirkózva, a jövőt csak érintve, bizakodva, a reményt egy pillanatig el nem felejtve.
Vége!
