I.
Itt az idő! Színpad felverve, a hangosítás készen áll felütni A Hangot. A kezdő, kötelezően tekintethívó beszéd, készen áll a szódobálásra. Van itt valahol egy kis sárga papírra karcolt segédanyag a beszédhez. Kicsit gyűrött. Olvasgattam tegnap a tükör előtt. Túl patetikus. Ez így nem lesz jó. Ha előbb kezdek neki a felkészülésnek, még korábban elolvasom Bérces Jani írását, és visszaküldöm neki egy kis csiszolgatásra. Általában Jani írja a beszédeimet. Jó érzéke van hozzá. Nem mintha nekem nem lenne, de tudják, van ezen kívül ezernyi szórakoztatóbb elfoglaltságom. Meg amúgy is: a fizetésembe nincs belekalkulálva a plusz munka. Öregapám, aki szintén emberekkel, jobban mondva emberek ügyeivel… – Nem. Így sem jó. – Emberek életét befolyásoló ügyekkel foglakozott, tisztán, és jogosan fogalmazta meg egy találó frázissal azt a köreinkben elfogadott örök igazságot, amit észben tartani nemcsak, hogy célravezető ebben a szakmában, hanem a többiekre való tekintettel elengedhetetlen is. Így szólt:„a plusz munka, az rossz munka”! Hát nem találó? Öregapám értette miről is van szó. Megvannak azok a jól kiképzett emberek, akik elvégeznek minden olyan feladatot, amihez nekünk nincs kedvünk. Politikusoknak. Nekünk kedvkérdés, nekik kötelesség. Fellépek a színpadra. Túlságosan magas a lépcsőfokok közötti távolság. Még jó, hogy nem szakadt ki a gatyám. Másnap a hírekben hallgathatnám a hiénák rikácsolását. Szétnézek. Szép nagy a tömeg. A fizetett zászlólengetők a helyükön, az ötszáz szintén fizetett diák szétszórtan, az öregek elől, a fények a hatás fokozása szerint beállítva, a fényképészek, és a kamerások a nekem legtökéletesebb alakot kölcsönző szögben elhelyezve. Tökéletes színház. Ha csak beleköszönnék a mikrofonba az is elég lenne. A tömeg őrjöng. Nekik ez a dolguk. Tisztán és érthetően felolvasok mindent. Az edzett arcjáték hatásos. A taps nem ritkul. Percekig kitart. Jelre halkulni kezd. Mosollyal, és kézfeltartással válaszolok. Letudva. Egy hónapig, október 23-áig nincs sok dolgom. Talán annyi, hogy a szervezőkkel tudassam baklövésüket. Többször nem fordulhat elő, hogy egy olyan színpad legyen felállítva, ahol a lépcsők száma kényelmetlen, és egyúttal kellemetlen helyzetbe kényszerítsen bele, ahol a megszokottnál nagyobb lábmunka szükséges az építmény megmászására. Én nem vagyok színpadi mutatványos, egy cirkuszi bohóc. Ellenben az adófizetőktől sem azért markoljuk el az aprópénzt, hogy a dolgok ne a kedvünk, és igényeink szerint működjenek.
