Vetráb József Kadocsa

A Pozsonyi Diadal






Gyermek voltam. - Sok időt eltöltve az idő végtelen tengerébe merülten, elmélyedve hadi játékaimban éltem igazán. Íjat, s kardot készítvén száguldoztam egyedül, vagy társaimmal, a téres tereken, cserjék takarásában, a megképzett ellenség felé, de különleges esténként, a hősi idők meséinek alakjai öltöttek testet nagyapám lassú szavú meséiben. Úgy áradtak ajkairól a régies szavak, mint népünk Istenasszonyáról – a Jó Anyáról; D’Anuról elnevezett folyónk hullámai a tavaszi áradás idején.

Tőle tudom ezt a regét.



„Valaha az ősi időkben, amikor még öregapám öregapja s annak öregapja is csak pendölyös gyermök vala, jöttenek bé újra a mai szóval magyaroknak nevezett pártus-hunok a Duna-Tisza, s még számtalan folyó öntözte uruságba, Atilla királyunk örökébe: Hungáriába. Az itt élő s országot megtartó Atilla maradékai, a székölyök, avarok – akiket fehér hunoknak is nevezének -, s a pannón őslakosok szeretettel, s jó szóval fogadák őket, mert tudának a testről és vérről, ami által összvetartozának. Ezek az újonnan jöve magyariak hadi vállalkozásaikban sikeresek valának, de békében szeretet teljes életet élének asszonyfeleségeikkel, gyermökeikkel. Évölék állataikat a téres pusztákon. Szilaj, az időjárás viszontagságait jól tűrő, fáradtságot nem ismerő lovaik messzejárók valának. – Mondom, letelepedtek vala a testvérnépek közé. Együtt élék napjaikat, mívelék földjeiket, halászának, vadászának, pásztorkodának, s ha kellett hadban jártanak. Szóval mondom: élének-halának, s ha ütött vala az utolsó órájuk hát közös földbe, temetőbe, emöltenek vala sírhantot fölébük. Vezérlő fejödelmük Arpadu vala, aki a vezéri tanáccsal együtt kormányozta az erős uruságot, s jó magyari népét.

De nyugoton, ahol a nap aludni tére minden estve, éle egy kicsike királyka, még gyermökcse vala, olan 14 esztendős, és néki vala tanácsnokai, akik fülébe súgdosák: - Nem lesz ez így jó felséges úr, az magyariak, hun-kutyák, megerősödének s eljöttenek majd gyors lovaik hátán visszaszerezni az avar-magyarok kincseit, amiket Carlomagnus földjükről elhozott, igaz, nem adták néki szép szóra. Ezeket az arany, s ezüst tárgyakat a francus császár bölcsen szétosztotta kolostoraink papságának. -Szegénységbe fordul sorsunk, ha visszaveszik, ami az övék volt. – A magyarokat ki kell irtani, hogy írmagjuk se maradjon! – Addig, addig mondák a királynak, hogy elrendelé deák szóval:- Decretum…Ugros eliminandos esse, ami annyit tesz magyarán: Rendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak!- Azon a nyáron táborba szólítá katonáit, akik az Óperencián túl gyülekezének. Annyian valának, mint augusztusi égen a csillagok hada, vezéreik mind főpapok valának. Árpád apánk és vezéri tanácsa a fürkészektől tudomást szerze a hadi készülődésről, mely országát: Magyarországot fenyegeté. Napról, napra kapák a jelentéseket az ellenséges sereg mozgásáról, haladásáról s annak irányáról. Jövének tízszer tízezren nyugatról a Duna völgyében, a folyó két partja mentén gyalogosan, s a víznek hátán hajóikkal szállítván a sereg élelmét és hadiszereit. Árpád és vezérei jól ismervén a Pozsony várától nyugatra eső vidéket, ott jelölték ki vala az ütközet helyét. Két nagy sík is található két régi magyar mérföldnyire a vártól: Dévényen, s túl a Morva folyó torkolatán a Morvamező, és a másik parti részen a Farkasvölgy.- No, itt, e mezőkőn lehetett kürt jelekkel mozgatni, és győzelemre vezetni a magyar lovasságot, nyilazni, s a Duna ligeteibe, mocsaraiba szorítani az ellenséget a hegyszorosokon által. Így is történt miután a Dunán érkező és lehorgonyzott hajóhadat – az éj leple alatt -, gyújtó-nyilaikkal felgyújták a jó magyari íjászok, és a búvárok lékeket fúrának a hajódeszkák közé. Elsüllyeszték vala az egész hajóflottát. – Az ellenség mindegy szálig odaveszett a habokban, s a Duna mocsaraiban. – A keleti frankok tartalék seregét Enns várának közelében, Lajosfalvánál verték vala meg a magyar harcosok, csak Lajos, a gyermök király, és kísérői nyertek egérutat. - Az elbizakodott német katonák s vezéreinek csontjai ott porladnak ma is Beregvár és Németóvár közelében. – Nem is merészeltek ivadékaik még sok-sok esztendőkig támadást indítani Magyarország ellen.”

Az elbeszélés bűvöletében, a megelevenedett múlt alakjainak árnyai között járván gondolatban, csillogó szemmel mondtam: - Szép mese volt nagyapám! – Nem mese ez gyermök – felelte szelíd szóval –, ez így vót, ahogy mon’tam.

++++++++++++++++++++++

Ez az emlék merült fel bennem, amit kivetett magából a feledés lassan örvénylő vize amikor – már dér ütötte fejjel -, részt vettem Árpád vezérlőfejedelmünk emlékévében rendezett a Tarsolyosok Találkozóján elhangzott előadáson, amelyen Poór Miklós történész, a korszak jeles ismerője, kutatója bemutatta a Pozsonyi csatafolyam mozzanatait a ma Ausztriához tartozó földrajzi kistérségben; Hainburg (Beregvár), Bad Deutschaltenburg (Németóvár) és a Morvamező véráztatta csatamezein.

Mielőtt az ő nyomdokaiba lépvén végigvezetném kedves olvasóimat ezen a történésvonalon, szeretném rövid szóval bemutatni hun őseink, akiket ma magyaroknak neveznek, hadi szervezetének felépítését, fegyverzetét.



A magyarok népneveiről



Ha az ősi krónikák feljegyzéseit igaznak ítéljük – és miért is ne tehetnénk ezt, ha alátámasztja a szavak értékét a népemlékezet és a hagyomány -, akkor kétség sem férhet ahhoz, hogy népünk, itt Európa közepén, a ma is élő legnépesebb szkíta utódnépe a régiségnek, amely megőrizte ősi nyelvét és írásjeleit; a rovást. – Az ókori görög auctoroktól származó szkíta kifejezés az íjfeszítő népek összességére értendő, azonban azon belül is maradtak reánk népnevek. A kora középkori írásokban a hun és az avar népnév egyenértékű az ungri azaz a magyar névvel. - A XI. századi nyugati források egy része ŤHuni-nak nevezi a magyarokat, de mindig az Ungri-val parallel, annak mintegy magyarázatául.ť - /Huni qui est Ungri1 továbbá Avares, id est Ungari Pannonii /. Az országról így tesznek említést: „Regnum Scitarum et Avarum, id est Ungarorum priorum.2” Magyar fordításban: „A szkíták és avarok országa, azaz a korábbi, előbbi magyaroké.” Marton Veronika neves kutatónk a magyarság nemzetalkotói között említi a pártusokat is, a heftalita hunokat, akiknek neve azonos módon mutatkozik a germániai krónikák és annalesek pergamenjein a X.-XI. században, de a pártus népnévnek a magyar írásbeliségben is nyoma maradt. A fenti mondatok valóság tartalmára utalva ideidézek néhány példát Marton Veronika: „A pártusok, a sivatag lovagjai” c. könyvének lapjairól; - A német krónikák, évkönyvek hosszasan tárgyalják a 955-ös augsburgi csatavesztését a magyaroknak. A Lech mezei német győzelemről szóló históriás ének több ízben pártusnak nevezi a magyarokat. – Az alábbi idézetben I. Ottó német-római császár biztatja a katonáit, ne késlekedjenek ellenük menni:

„Mert midőn a hír röpíté, hogy az ungárusok ellene fegyvert fogának, már a part mellett állának fölfegyverkezve. A városokat, szántóföldeket, falvakat szerteszét pusztíták. Az atyák siraták fiaikat, s a fiak anyja mindenfelé száműzetik. Mit én, mondá Ottó, késlekedőnek látszódjak a párthusoknak? Intem a’ lassú vitézeket. Míg kések, addig nőttön nő a veszély. Szakasszátok félbe a késést, és a párthus ellenségnek velem álljatok elébe…A francus űz, a párthus fut…A vértől vöröslő Liquus (Lech) a párthus győztest mutatá a Dunának. Kis erővel legyőzvén a párthusokat: előbb is, utóbb is diadalmas volt.” – Megjegyzendő, hogy a textusban csak egyszer fordul elő a magyar népnév ungarus formában, míg a párthus név négyszer ugyan arra a népre vonatkoztatva. – Ezt követően olvashatjuk az alábbiakat: - „Orseolo Péter (aki német vala) életrajzírója Pannónia lakóit pártusnak nevezi: „A pártusok lakják Pannonia javarészét.”

Az I. Andorás királyunk korából származó ima alább bemutatandó szövegrészében is feltűnik a pártus név bárdus formában; - „…szent jeles harcosok, németvágók, bárdus ősöltők erős szent jeleseik…” És végül még egy hivatkozás; - Zsámboki János: A magyarok dolgairól c. művében pártusnak nevezi a magyarokat. – Összefoglalván, ha a fenti népnevekkel találkozunk a történetírók jó voltából, akkor ne feledjük, hogy egy népről tesznek említést és ez a ma magyarnak nevezett szittya nép, amely a Kárpátok ölelésében az ősfoglalás jogán éli áldozatos életét.




Az ország nevéről




Vincentius Bellovacensis (Vincent de Bauvais) Compilatio/ Bibliotheca mundi, Speculum maius, Speculum triplex / Speculum naturale (XIII. sz.) művében emlékezik meg a következő képpen:

ŤPannónia Európae est' provincia, quae ab Hunnis quondam occupata ab eodem populo Hungaria vulgariter est appellata. Quae duplex est secundum Orosium. Maior se. et Minor. Maior quidem est in ulteriore Syria ultra Meotides paludes constituta, a qua Hunni venationis gratia primitus exeuntes per longissima paludum et terrarum spacia et cervorum et bestiarum vestigia insequentes tandem solum Pannóniáé invenerunt, qui reuersi ad propria collecto agmine in Pannoniam redierunt, et expulsis incolis a primaeva sua origine nomen genti et patriae indiderunt.ť

Magyar fordításban: -„Pannónia európai provincia (vidék), amelyet egykor a hunok foglaltak el és ugyanerről a népről közönségesen (a köz által tudottan. -a szerző) Hungariának nevezik. Orosius szerint (ez a név) kettős (jelentésű): Nagyobb és Kisebb. A Nagyobb Syria túlsó végén (a túlsó Syriában), a Meotiszi mocsarakon túl van, ahonnan a hunok először vadászatra indulva mocsarakon és szárazföldeken igen nagy távolságokat megtéve és szarvasok és vadállatok nyomait követve végül megtalálták Pannónia földjét. Hazatértek a saját földjükre és sereget gyűjtve visszatértek Pannóniába, és miután elűzték a lakosokat, a fiatalkori/származási helyükről (szószerint: eredetükről) adtak nevet a népüknek és a hazájuknak.”





A magyarok hadszervezete





A magyar haderő szervezetének felépítéséről a XIII. sz-i magyar krónikaírótól értesülhetünk, ugyanis Kézai Simon: „ A magyarok cselekedeteiről ” című krónikájában olvashatjuk, hogy a visszatérő hunok, azaz magyarok (huni sive hungari) hét hadserege összesen 210 ezer harcosból állt, seregekként 30 ezerből, azaz három töménből. Egy tömén tízezer lovast számlált, ami tíz ezredet, száz századot és ezer tizedet jelentett. Ezek élén a tizedesek, századosok és a kapitányok álltak.




A magyarok, azaz hunok fegyverzete




A hunnusok leghatékonyabb és legveszedelmesebb fegyvere a reflex-íj volt, amely felépítésének, rugalmasságának köszönhetően a nyugaton használatos íjaknál mintegy kétszeres lő távval bírt. Ezt szemléletesen úgy képzelhetjük el, hogy egy ellenséges íjász nyila soha nem érhette el a távolból nyilazó magyar harcost, míg a magyar lovas íjászok nyílzáport zúdítva az ellenségre nagy pusztítást vihettek végbe az ellenség élőerejében 180-200 méteres távolságból. Az ellenséges alakzatokat mindig fegyelmezett, kisebb egységekben támadták folyamatos lelki nyomás alatt tartva őket. Ha egy ezred, vagy századnyi harcos kilőtte íjvesszejét visszavonult újra felkészülvén a következő támadásra, de helyükben máris ott voltak a másik század katonái nyilazásukkal folytatván az ellenségre nehezedő nyomást. – A magyar lovasok közelharcra a csaták első szakaszaiban nem bocsátkoztak, de a megszalasztott ellenség üldözésénél előfordult, hogy a harcosnak fokosát vagy szablyáját kellett használnia.

„ A sagittis Hungarorum, libera nos Domine”

A magyarok nyilairól több írott forrás is tesz tanúbizonyságot. Elsőként említhetjük az Úr 924. évéből Modena városának templomi könyörgéséből ismert imát: - „Krisztus hitvallója, Isten szent szolgája, oh Geminianus, imádkozva könyörögj, hogy ezt az ostort, amelyet mi nyomorultak megérdemlünk, az egek királyának kegyelméből elkerüljük… Kérünk téged, bár hitvány szolgáid vagyunk, a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!" (A sagittis Hungarorum, libera nos Domine). Ezzel fohászkodtak védőszentjükhöz, Szent Geminianushoz.

Regino prümi apát 908 táján jegyezte fel a következőket: "A magyarok sok ezreket ölnek meg nyilaikkal, amelyeket olyan ügyesen lőnek ki szaruíjaikból, hogy lövéseik ellen alig lehet védekezni".



Reflex íj, visszacsapó íj



„Hej, őseink nyila, a világ csodája!

Szisszenését hallva kérlel ellen szája:

„Szittyák nyilaitól, ments meg Uram minket!”

Így tisztelték, félték büszke eleinket.”

(Szőke István Atilla: A Pozsonyi csata /részlet)



Magas technikai tudással létrehozott távolra használatos fegyver. A könnyű íjak 50 font feszítőerejükkel átlagosan 160-180 méterre röpítették a nyílvesszőket. Gyakran kétszer nagyobb távolságra, mint a nyugaton használatos íjak. – Előnye, hogy nagy távolságból célba találtak és a hun harcosok sértetlenek maradtak. Több fajta nyílvesszővel bírtak, amelyek kovácsolt acél hegyükkel képesek voltak a könnyűpáncélon a rést megtalálva, behatolni az ellen testébe és halálos sebet ejteni.

Vágtában mozgó lóról lőni csak kengyelben állva lehetséges; a pontos lövéshez szükséges, hogy a nyeregből kiemelkedő harcos nekitámaszkodjon valaminek. A magyarok és általában a lovas népek által használt nyereg első kápája magas, rádőlve megvan a szükséges stabilitás. Ez olyan átütőerejű, mely képes bezúzni egy ló koponyacsontját, és könnyedén siklik át egy vértezetlen harcoson. A hegy típusától és a becsapódási szögtől függően átüti a bőrpáncélt, a láncpáncélt, még a könnyű vértet is. Ha létfontosságú szervet nem is ért a találat, a harcos könnyen elvérezhet. Ha a vesszőt meredek szögben lőtték ki, a vessző szinte zuhant a célra. A kilövés energiájából csak annyit veszíthetett, amennyi a légellenállásból adódhat. Ez a gyakorlat azt jelentette, hogy a maximális lőtávot elért vessző még könnyűszerrel leterített egy harcost. Ilyen távon nincs lehetőség a pontos célzásra, a nyilakat ezért egyszerűen a tömegbe lőtték. Őseinkről feljegyezték, hogy futamodást színleltek, majd üldözőiket a nyeregből hátrafordulva nyilazták le. Ha az üldöző nem használt lőfegyvert, harcosunk méterekre bevárhatta. Ilyen távolságra már könnyűszerrel lehet lőni akár a páncél rései közé is. Egy igazán jó íj elkészítése akár egy évig is eltarthat.

Gerely, dobó fegyver

Rövidebb távra való. A vágtázó ló sebessége is hozzáadódott az eldobás kezdeti energiájához. Átütő erővel bírt.



Szablya



Keleti mintájú ívelt, dömöckölt pengéjű, egy élű, vércsatornás kard, amelynek markolat tüskéje ellenkezőleg hajlik, mint a penge íve, hogy a használat közbeni csukló-mozdulat kis felületen mélyebb és hosszabb sebet ejthessen az ellenfélen. A kard hegyénél kezdődik a fok él, amely 8-10 cm hosszú éllel bír. A szkíta lovas népek és utód népeik használták közelharcban. A használat módját tekintve meg kell említeni, hogy a lovas a ló mozgási energiájából fakadóan a cselvágások alkalmazására kényszerült, nem készülhetett hosszadalmas vívásra csak elháríthatta az őt fenyegető szálfegyvert (lándzsát, kardot) a testének vonalából és máris ellen vághatott. – Szablyájának fok éle a lovas ellenség lovának inát metszhette a szablya emelése közben.




Fokos




Hatvan-nyolcvan cm hosszú nyéllel ellátott baltához hasonlatos kézi fegyver. Nevét az ívelt vágó éllel szemben elhelyezkedő gombról, a fegyver fokáról kapta. A harcosok és a pásztorok fegyvere volt. Készülhetett acélból, bronzból vagy rézből. Gyakorlott, fegyverforgató ember kezében halálos fegyver. Több fajtája létezik: - Balta fokos, csákányfokos. – A csákányfokos még a páncél sisakot is átütötte és halálos sebet eredményezett.

„Őseink harcosainak eredményessége sok tényező együttes hatására épült: az alkalmas ruházatra, a fáradtság tűrésére, a kitűnő fegyvereikre, kitűnő lovaglókészségükre, igénytelen és kitartó lovaikra, az utánpótlás biztosítására és az átgondolt hadvezetésre.” – írja le tanulmányában Kiszely István régész professzor.

A magyar harcosok hadi ellátmánya

Minden harcos a hadba személyenként háromszor 18 kg mennyiségű kölest, tejport és húsport vitt magával. A kölesből és húsporból víz hozzáadásával kását főztek, amely elegendő táplálékot biztosított a katona számára. A tejporból tejital készült.– Ezeket az alapanyagokat vezetéklovaikon vitték magukkal és ez a mennyiség 150 napra elegendő táplálékot nyújtott a lovasnak. Vezetéklovakon szállították a tartalék nyílvesszőket is.



A nevelési rendszer




A fiúk neveltetése háromszor hét éves időszakot ölelt fel.

1.-Az első hét évben a fiúgyermek otthon, a családban nevelkedett, ahol megtanulta anyjától az anyanyelvet, a szokásokat és a vallási ismereteket. Megismerte a házimunkákat, a háziállatokkal való foglalatosságot, megtanult lovagolni.

2. - A nevelés második szakaszában katonai nevelést kapott; megtanulta a fegyverek használatát, továbbá alakzatban, hadrendben mozogni és fegyelmezetten végrehajtani a hadmozdulatokat.

Fegyelmet és önfegyelmet tanult. – Megfigyelték a tanítók a készségeket is. – Ez az időszak a pályaalkalmasság felmérésére is szolgált.

Ennek az időszaknak a végén dőlt el, hogy ki lesz harcos, ki válik halásszá, ki válik kézügyessége révén ötvös-tárkánnyá, ki lesz íjkészítő mester, kardműves, nyeregkészítő, lovász, csikós, pásztor ember.

3. – Időszak a szakképzés időszaka volt.

A fiatalember 21 éves korában vált a társadalom teljes tagjává egy beavatás révén (pilisezés, felövezés).

Megjegyzendő, hogy a későbbi lovagi nevelés is e három időszakra épülten vonult be a történelembe: A nemes ifjú hétéves korától apródként, tizennégy éves korától fegyverhordozóként, és huszonegy évesen - lovagi vizsga letétele után - válhatott lovaggá az összes jogok és kötelezettségek birtokosaként.




Az ország védelmi rendszere

A gyepű rendszer kiépítése




Kialakításakor figyelembe vették a természet nyújtotta lehetőségeket: lápok, folyók, hegyláncok. Ahol ilyen nem volt ott 500-1000 méter mélységben gyepűrózsát (vad-rózsát), szederindát, kökényt, vadkörtét és lepényfa-cserjét ültettek, fiatal vesszeiket összefonták, s így növekedvén áthatolhatatlan falat képeztek az ellenség számára. A gyepűn által csak szigorúan őrzött kapukon lehetett az országba belépni.



A külső gyepű

A belső gyepűtől kb. 200 km távolságban terjesztette ki a magyar határőrizetet. – Itt őrnépek éltek, amelyek lojálisak voltak a magyarokkal. A belső gyepűn belül csak magyarok éltek, idegen népeket nem telepítettek az uruságba.

Hírszerzők (fürkészek) és hírvivők

A fürkészek feladatai:

 Ismereteket szerezni a domborzat tulajdonságairól (hegyrajz, vízrajz)

 A terület növényzetének és állatvilágának a megismerése.

 Felmérni a terület településeinek elhelyezkedését, lakosságának összetételét.

 Megfigyelni a területen élő emberek egymáshoz való viszonyát (rossz, jó viszony)

 Felmérni a hadsereg állományát, harckészültségi fokát, fegyverzetét, harci morálját.

 Felkutatni az őseinktől elrabolt kincsek helyeit (kolostorok).

Hírvivők

A lovas-hírvivők négyzethálós rendszerben mozogva a világ négy égtája felé a kb. 2 magyar mérföld (17-18 km.) távolságra lévő hírvivő-állomásig vitték a híreket. Ott átadták a rovással írt üzenetet a következő lovas-futárnak, majd visszatértek állomáshelyükre. Így az ország székvárosába – a 400 km. hosszú távot – 24 óra leforgása alatt tették meg a hírvivők. A hírvivő állomások személyi állományát kb. 140 naponként cserélték.

*********************



A Pozsonyi csata (Kr.u. 907. július 3-7)




„Nimród, égi pásztor népe él sokáig,

Amíg keleten kél a Nap – pont odáig,

S e hitnek ereje még mára sem szűnik,

Köztünk él a Turul, soha el nem tűnik!”

(Szőke István Atilla: A Pozsonyi csata /részlet)



Jézus urunk születésétől fogva 907 esztendő telt el, amikor Napisten havának 18. napján Atilla király városába eljutott a hír: A keleti-frankok táborba szálltak királyuk; II. Lajos, a gyermek király parancsára és nagy haddal indulnak Hunnia ellen.



A kis király rendeletében a hadjárat célját a következőben határozta meg: Decretum…ugros eliminandos esse. – Rendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak. – Parancsára – az Úr megtestesülésének 907. évének június 17. napján mintegy száztizenötezer katona gyülekezett Enns vára és Szent Florian kolostora között. Tervük egyszerűnek, és könnyen kivitelezhetőnek látszott; három seregre válva a Duna völgyében indulnak meg a folyón és annak mentén a magyarok urusága ellen. A Duna jobb partján még a rómaiak által épített hadi úton a déli hadseregcsoport, az északi hadsereg a fent említett folyó bal partján, kíséretet adva a Dunán úszó hajóhadnak – amely a seregek élelmét, ellátmányát szállítja -, haladnak Dévény, a magyarok országának kapuja felé.

Árpád vezérlő fejedelem és Szernek nevezett haditanácsa - mely az ország vezetésének ügyeiben hoz illetékes döntéseket békében és háború idején – összeült, hogy felkészüljön az ország védelmére. Elhatározták, hogy az ellenséget még az ország-gyepűkön kívül kell harcra késztetve legyőzni. Kijelölték a kiváló terepismeret alapján azt a későbbi csatateret, amely domborzatával és széles térségeivel kedvez a magyar lovassági hadmozdulatok végrehajtásához, és ahol e harcmodor teljes egészében ki tud bontakozni. Így esett a választás a Pozsonytól mintegy húsz kilométer távolságban található Beregvár - a mai Hainburg - közelében lévő Farkas-völgyre, és a hegyvonulaton túli erdős, ligetes részre a Duna jobb partján, Németóvár (Bad Deutschaltenburg) továbbá a régi római kereskedelmi központ; a noricumi Carnuntum közelében található területekre. – Ezt a térséget – figyelembe véve a frankok hadának vonulási sebességét -, még annak megérkezése előtt, Árpád vezér parancsára három és fél tumán azaz harmincötezer lovas foglalta el felkészülve a magyarság létét veszélyeztető, létfontosságú ütközetre. A hadmozdulatok irányítását és összehangolását Árpád fejedelem tartotta kézben, a háromszor tízezer lovas vezérletét három fiára; Tarhosra, Jutasra és Üllőre bízta.

A keleti-frank (germán) hadak parancsnokai

1. - A Duna északi partján vonuló sereg vezére: - Luitpold keleti határőrgróf

50 ezer fő

2. - A Duna déli partján felvonuló sereg vezérei: - Dietmar salzburgi érsek, Zakarias sebeni -, Otto freisingi püspök, Helmpreicht, Hartvich és Gumpold apát.

40 ezer fő

3. - A dunai hajóhad vezérei: - Sieghard herceg, a király rokona Rathold, Hatto, Meinhard és Eisengrin bajor főúr.

10 ezer fő

Tartalék sereg vezérei: - IV. Lajos királlyal Burghard passaui püspök és Aribo gróf

Ennsburgtól nyugatra állomásozott.

15 ezer fő





A germán hajóhad pusztulása

„Hajósok sikoltnak, mint az éhes madár,

Alul lepi őket fúrt lyukon a vad ár,

Rövid idő alatt mind süllyed vagy ég el,

Mintha nappal lenne, világit az éjjel!”

(Szőke István Atilla: A Pozsonyi csata /részlet)



Az első harcérintkezésről Poór Miklós tanulmányában a következő mondatokkal emlékezik meg: -„Az ellenséges hadsereg 907. július 3-án érte el azt a helyet, ahol Árpád Nagyfejedelem kijelölése alapján a magyar sereg várt rájuk. Miközben a magyarok néhány százada a jól bevált cseltámadásokkal tizedelte még az említett szorosoktól nyugatra felvonuló déli ellenséges sereget, maga után csalogatva őket, ezalatt a búvárok egy csapata felkészült a hadihajók megsemmisítésére. Sötétedés után a Barnahegy északi oldalán elhelyezkedő, 25-30 méteres magasságú helyeikről az íjászok a tőlük kb. 250 méterre lévő hajókat szinte pontos célzással, olajjal átitatott taplós, égő nyílvesszőkkel, valamint olajjal átitatott kenderkócos, égő nyílvesszőkkel felgyújtották. A hajókon az ebből adódó zűrzavar a búvárok teljes csöndben megfúrták azokat, így az égő hajók mind elsüllyedtek. Sieghardt herceg (herczog) és Eisengrin főúr is csak csúfos futással menekült meg. Rathold, Hatto valamint Einhard a habokban továbbá az ingoványban lelte halálát.” – Ezzel a hadi tettükkel a magyarok felszámolták a germán hadak közötti összeköttetést nyújtó hajóhadat, az ellenség elveszítette tartalékait és élelmiszer utánpótlását. A déli hadseregcsoportjuk nem tudott harcba bocsátkozni a flotta védelmére kelvén, rajta ütvén a magyar íjászokon, mert a Barnahegy meredélyét nem tudta megmászni.

A csata második napja július 4.



A magyar hadtestek elhelyezkedése a Barnahegy és Zárhegy szorosán keresztül megközelíthető Farkas-völgy térségében;

Árpád Nagyfejedelem a fővezéri harcálláspontot a Barnahegy (340 m. tengerszínt feletti magasság) fennsíkján rendezte be, védelmére egy ezredet rendelt. – Innen vezetési törzsével együtt áttekinthette három irányban az egész csatateret; északra a Dunát és azon túl a Morvamezőt, délkeletre a Farkas-völgyet és napnyugatra ellátott Carnuntumon túl a folyó mentén. A nyugatra fekvő hegyek ormai kiváló lehetőséget biztosítottak hadvezetési parancsainak tűzjelekkel történő továbbításához.

Árpád Nagyfejedelem a Barnahegy északi oldalában egy ezredet, keleti oldalában hat ezredet rejtett el a fák takarásában, a Farkas-völgyben – jól látható módon – a tőle északra folyó Dunától mintegy háromezer méterre nyolc ezredet állított csatarendbe, további nyolc ezred a völgy nyugati szélén lévő Kutyaháza hegy, és Arcerdő-pihenő erdeiben ált lesben, hogy adott jelre beavatkozhasson az ütközetbe. – A Zárhegyen és a Paphegyen is öt-öt század magyar harcos vonult fedezékbe a gálok vezetésével.





Július 4-én, pirkadatkor, a magyar lovasok néhány százada keleti irányból oldalba támadva az ellenséges könnyűpáncélos gyalogságot és nyílzáport röptettve közéjük támadásra ingerelte a germán katonaságot, így csalogatva maguk után a Barnahegy és a Zárhegy közötti szoroson által a felbőszült ellent, akik meglátván a magyarok nyolc ezredét a Farkas-völgy síkján, nagy lendülettel vetették magukat feléjük. – Ekkor Árpád vezérlőfejedelem jeladására megindult a lovasroham. A magyar lovasok vágtában lőtték ki nyílaikat az ellenség soraira, majd visszafordulva a síkon, újabb nyílzápor érte a frank sereg tömegeit, akik bosszúszomjuktól elvakultan – azt gondolván, hogy a teljes magyar sereggel ütköznek meg -, annak üldözésébe fogtak. Idő múltán, amikor az ellenség nagy része beözönlött a csatamezőre, kürtszóra, az eddig rejtett, lesben álló csapatrészek is harcba bocsátkozván lezárták a szorost, majd beszorítván az ellenséget a Duna árterébe - a ma Zár-jajnak nevezett mocsaras területre – mind egy szálig lenyilazták őket. – A lezárt szorosokon keresztül nem érkezhetett segítség számukra a keleti-frankok részéről, akik látván a csata kimenetelét megpróbáltak visszavonulni nyugat felé, a Paphegy és a Duna alkotta szoroson kívülre, Carnuntum irányába. Ekkor kapták meg a hadi parancsot a Magyarsáncnál és a Pogánykapunál elhelyezkedő magyar lovasezredek a támadásra. A frank sereg sereghajtó részét beszorították az Állandó-jajnak nevezett ingoványba és lenyilazták minden emberét. Estére már a Dunaától délre felvonult ellenséges hadsereg több mint fele fűbe harapott. -„Ekkor a magyarok visszavonultak a domblánc északi és déli oldalán lévő erdős, bokros részre, valamint a Barnahegy mögé, majd lezárva a szorosokon az átjárás lehetőségét, a jól bevált több gyűrűben, lovakkal együtt felállított őrségük mögött biztonságban tudták magukat.” – írja Poór Miklós.

Másnap, július 5-én – hadban való szokásukhoz híven -, hajnal hasadáskor támadást inditottak megújult erővel a magyar ezredek az ellenség hadállásai felé. Az éberebb ellenséges csapaterőket nem érte váratlanul a rajtaütés, ezért a magyarok pártus elődeik jól bevált harcmodorában egymást váltó századaikkal állandó nyomás alatt tartva az ellenséget, szemből rohamoztak és amikor az ellen azt hitte, hogy kézitusára kerülhet sor, a lovas századok visszavonultak, hogy máris átadják a teret a következő támadó alakulatnak. – A nyílvesszők úgy hullottak az égből, mint a jégverés átütve pajzsot, páncélt, sisakot. Az állandó idegfeszültség, s a tétlenség, a tehetetlenség és a folyamatos emberveszteség sokkolta a germánok seregét. Estére a megfáradt ellenséget beszorították a Zár-jajnak nevezet Duna menti mocsaras részre és lenyilazták míg a nyugat felé menekülőket Nyúl-jajnál, a Csontudvarnál és a Csonterdőben semmisítették meg. – Dietmar érsek, Zakariás és Otto püspökök és a többi főpap is elesett a harcon. - Vezér és had együtt halt.



Minderről az északi sereg vezérei azért nem szerezhettek tudomást, mert a tájegység domborzati -, valamint terep viszonyai nem tették lehetővé a Duna túl partján történtek nyomon követését: a Duna menti két km széles ártéri erdők és a Barnahegy elzárta a kilátást, míg Árpád vezér a Barnahegy tetejéről átlátta az egész hadműveleti terepet és azonnal reagálhatott minden eseményre.

És most adjuk át a szépen csengő szót a csata krónikásának, Poór Miklósnak;

„ Késő éjszaka Árpád Nagyfejedelem pihenőt rendelt el. A magyarok az előző naphoz hasonlóan felállított őrségük mögött biztonságban pihentek. Július 6-án reggel megkezdték lovaik, fegyvereik, nyergeik rendbetételét és előkészítését a folyón való átkeléshez. Ebből a tevékenységből a Duna túlpartján lévő ellenség megfigyelői nem következtettek arra, hogy a magyarok az északi oldalon akarnak támadni, mert nem láttak hajókat, csónakokat, tutajokat felvonulni. Az ő észjárásuk szerint ugyanis, csak így lehet átkelni a folyón. Délután Árpád Nagyfejedelem a magyarok ősi szokása szerint nagyjából két egyenlő részre osztotta seregét. A Nyúl-jajnál lévő gázlónál pihenő és várakozó ezredekhez csatlakoztatta a Pogánykapunál és a Magyarsáncnál a 7000 harcossal kiegészített seregrészt. Az itt összegyült 16000 harcos feladata lett éjjel 11 óra körül a Dunán lévő gázlón való átkelés. Ugyanakkor a sereg másik részét a Barnahegy déli oldalán sorakoztatta fel saját vezetésével, amit az ellenség megfigyelői útján nem láthatott.”

Luitpold katonái abban a hamis tudatban hajthatták álomra a fejüket, hogy a magyaroktól nyugodtan alhatnak, mert két folyó – a Duna és a Morva - is elválasztja őket egymástól, ami – szerintük – áthidalhatatlan akadályt képez seregeik között.

Az átkelés

Éjfél előtt egy órával, a hadparancsnak megfelelően, a magyar seregrészek megkezdték a Duna kijelölt szakaszain az átúsztatást. A harcosok az elővéd biztosítása mellett – mint hun elődeik Kr.u. 373-ban Szikambria várának közelében, Szobnál, levegővel felfújt, lovaikra erősített tömlők segítségével – akadálytalanul keltek át a folyón. Nyugaton a tizenhat lovasezred a Nyúl-jaj (Haslau) közeli gázlónak és a mocsaras részt átszelő száz méteres útnak (Orth an der Donau) köszönhetően már hajnali egy és fertály óra idejére hadrendben várakozott a Morva-mezőn, míg Árpád fejedelem vezetésével a keleti seregrészek Dévény sziklájától – amit ma is Árpád-sziklának hívnak a környéken – másfél ezer méterre lévő kétszázötven széles Dunán átúsztatva, és az alacsony vízállású Morván átlábalva, már fél kettő táján elfoglalták állásaikat a Virágfolyosó (Blumengang) és az Alacsonyan elterülő rész (Niedermeiden) között. A magyar hadak csendben várakoztak a támadást elrendelő kürtjelekre.

A Morva-mezei csata

Hajnal kettő óra tájban – amikor a nyugati seregrészek jelzőtüzei fellobbantak – Árpád vezérlőfejedelem megfúvatta a harci kürtöket és két oldalról egyszerre indult meg a lovasroham nyílzáporral borítva az álmából felvert, fejveszetten szaladgáló, fegyvereik után kapkodó ellenséget.



Nem telik el sok idő, holtestek és sebesültek tetemeinek ezrei borítják a vér áztatta mezőt. Ellent állni nincs remény, hiszen az elérhetetlen távolságból reájuk zúduló nyílvesszők átütnek sisakot, vértet, s amikor azt hihetnék a keleti-frankok, hogy használhatják rövid lő távú nyilaikat, hosszú lándzsáikat, kardjaikat és bárdjaikat, a lovasok messze elkerülik azokat, és máris jön az égi „áldás” új hulláma fejükre az egymást követő lovas századok nyílzápora következtében. – Halálhörgés, jajszó és zokogás, káromlás hallatszik minden felöl a germán torkokból. – A félelmetesen rohamozó hunok hujognak. - Arat a halál a Morvánál.

A rohamozó magyarok napkeltére az ellenséges sereg egy harmadát már lenyilazták. A meg-megújuló rohamok következtében a zavarodott ellenséges erőket felmorzsolták, és délután öt órakor a maradékát is beszorították a Kényszer-jaj (Bannau), a Sarok-jaj (Eckarts-au) és a Ház-jaj (Hausau) nevezetű ingoványos részbe és mind egy szálig lenyilazták.



A keleti sereg rész Árpád vezetésével a vele szemben álló ellenséges erőket bekergette a Nagy-jaj (Grosse-Au), a Bánattal teli (Stopfenreuth) és az Ó-jaj (Alte Au) elnevezésű mocsaras, ingoványba és lenyilazta őket. Délután öt óra táján a magyarok két nagy seregrésze együttesen támadva körülfogta a germánok fővezéri állását és Kopfstetten Eckarts-au-nál Luitpold fővezér, Eisengrin főasztalnok, valamint még tizenkilenc bajor főúr vezérelte sereget teljesen felszámolta, csak tízegynéhány embernek sikerült elmenekülnie a csatatérről. – Futottak merre láttak: Ennsburg felé.

A vereség hallatán Gyermek Lajos (Ludwig II. das Kind) riadó készültségbe helyeztette tartalék seregét felkészülvén az elkerülhetetlen harcra, mert abban biztos volt, hogy a magyarok üldöző seregrészei hamarosan felbukkannak Enns vára alatt. A hun-magyarok az Ennsburgig terjedő gyepű fürkész-hírvivő tizedeitől pontosan értesültek a tartaléksereg nagyságáról és elhelyezkedéséről. Feltöltvén tartalékaikat élelmiszerrel és tartalék nyílvesszőkkel elindultak nyugat felé, s útjuk során felégették Sankt-Pölten monostorát. Enns várához érve a magyar íjászok néhány százada megrohamozta az Enns folyó jobb partján hadrendbe állt ellenséget, majd menekülést színlelve, meg-megállva bevárták és csalogatták maguk után az elbizakodott, létszám fölényükben bízó, jól felszerelt germánokat, akik bőszülten vetették magukat utánuk. Az Enns folyótól harminc kilométerre lévő Lajosfalva (Ludwigsdorf) közelében az egész német sereget tőrbe csalván az erdős, csalitos részeken megbújt lovas századok harcosai lenyilazták a meglepetéstől megbénult, ellenállásra szinte képtelen katonákat, és a menekülőket levágták. Lajos királynak is csak kevés segítőjével sikerült Passauig futnia, de itt – Bajor földön - sem érezte biztonságban személyét, és német föld nyugati határa mentén állíttatta fel új, királyi székét. Ezzel a kor legnagyobb vállalata, hadi vállalkozása teljes kudarcba fulladt: az Analesek lapjai megőrizték ennek tényét. Így történt, hogy a mai Ausztria keleti fele, az Enns folyóig a magyarok fennhatósága alá került és csak a X. század utólján került vissza Géza feledelem nászajándékaként a bajorok birtokába. A német seregek több mint százhúsz évig nem mertek Hunnia felé indulni és a következő saeculumban is, amikor megpróbálták, kétszer is súlyos vereséget szenvedtek el. Először Szent Imre herceg, majd Béla herceg hadvezetésének köszönhetően Szent István és I. András királyunk regnálása idejében.

Ez volt az első Pozsonyi csatának a története, amelyben az akkori Európa egyesített legnagyobb seregének veszte felett ülhetett győzelmi ünnepet a magyar, de nagy ára volt az ország és népmegtartó döntő csatáknak; Árpád fiai, hadaknak vezérei, hullottak el a harcon. Tarhos, Jutas és Üllő vezér, valamint hősi halottaink feltételezett sírdombja (tumulusa) a németóvári temető közelében található. Fákkal beültetett domb, amelyre kis ösvény kanyarodik fel, és pihenőhelyként egy pad is található a tetején.

A Pozsony környéki csatákon Árpád vezérlőfejedelem is súlyosan megsebesült és rövidesen Atilla városában: Szikambriában, hunyta le örökre szemét, mint dicső elődje; a Turul-nem béli Atilla. Testét titokban helyezték nyugalomra a Pilisben ott, ahová a hun kapitányokat; Bélát, Kevét, Kadocsát is temették halomsírjaikba. Föléjük kőjelet (orut) állítottak – Chun-babát, aki két kezével köldöke magasságában áldozati tálkát tartott -, ami még a XVIII. század derekán is fennállt.

**********

Jegyzetek:

1.- Chron. Eberspergense: Huni qui est Ungri, MGH. SS. XX. 10

2.- Witterbói Gottfried: Pantheon c. művében pedig: ŤRegnum Scitarum et Avarum, id est Ungarorum priorum,



Irodalom:

Poór Miklós: A Pozsonyi csata rövid foglalata (Magyarságtudományi Tanulmányok, Hunidea kiadó, 2008.)

Marton Veronika: A pártusok, a sivatag lovagjai (Matrona-Győr, 2010.)

Marton Veronika:I. András korabeli imák (Matrona-Győr, 2006.)

Kézai Simon: A magyarok cselekedeteiről (Budapest, Osiris kiadó, 2000.)

Chronica Picta (Képes Krónika,/ Emberfia Alapítvány, 2000.)

Petthő Gergely: Rövid magyar krónika (Cassán, 1729.)

Badiny Jós Ferenc: Igaz történelmünk vezérfonal Árpádig (Bp. Ősi Örökségünk Alapítvány, 2001.)

Kiszely István: Az ősmagyarok fegyverzete (tanulmány, http://www.kiszely.hu/istvan_dr/037.html)

László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról (Bp. Móra Könyvkiadó, 1982.)

Szőke István Atilla: A Pozsonyi csata elbeszélő költemény (Koronás Kercseny Kiadó, 2007.)

Vetráb József Kadocsa: Égre nyíló lélek-ajtó/ Tanulmányok a rejtélyes Pilisről (Koronás Kerecseny Kiadó,2013.)

Cím: A pozsonyi diadal
Kategória: Esszé
Alkategória:
Szerző: Vetráb József Kadocs
Beküldve: November 25th 2014
Elolvasva: 532 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Esszé főoldalára | Megjegyzés küldése ]