A csend szelíden szőtte be az éjszakát. Nem a sötétséggel jött, csak nemrég érkezett. Ürességet hozott. A nő észre sem vette a változást, csak a csillagok reszketését figyelte. Mintha a mellkasából lüktetett volna ki a teljes égbolt.
Érezte ahogy mellé ül ez az üresség, és átkarolja. A lüktetés elcsendesedett, lágyabb dobbanásokká szelídült a zaklatottsága.
- Itt vagy? – kérdezte, de senki sem válaszolt, csak egy csillag hullott le a magasból, majd eltűnt a fák között. A távolból egy vihar fényei villantak fel néha. A természet haragjától az árnyékok meginogtak, de minden hallgatott. Hallgattak a tücskök is.
– Kedves csend, – kérte elkeseredetten – segíts nekem hogy éljen még. Nem lesz senkim rajtad kívül. Ha ideér az a távoli villódzás, már te sem leszel. Mennydörgés lesz, és eső. Senki sem fogja meghallani az imáimat, sem a fájdalmas nyüszítést.
Reggelre a csend eltűnt, és hatalmas szélbe kapaszkodó eső érkezett. A ágak mélyen meghajolva, imbolyogva nyögtek a víz súlya alatt, az orkán pedig úgy fújta le róluk a leveleket, mint kisgyermek a pongyola pitypang apró magvait. Azok boldogan szállhattak a nevetésben, a levelek csak a sárba, élettelenül.
- Így hullunk le mi is, ha megérkezik az utolsó vihar. – gondolta a nő. Nincs ebben semmi szépség. Az élet folyamatos haldoklás.
Órák óta zokogott a lelke. A test fájdalma is egyre erősebben, egyre nagyobb hullámokban érkezett. Maradék erejét összeszedve eltemette az egyetlent, akinek fontos volt, akivel megoszthatta minden gondolatát.
A láda nem volt méltó temetéshez, csak egy egyszerű, dísztelen fa dobozt talált, amiben szerszámokat tartott régen.
... de a kis test mellett elfért benne mindent emlék.
Az eső mindent eláztatott. Gyászolt a kert is, gyászolta a leszaggatott ágakat, a halott leveleket, és a kis bohócot, akitől minden napja vidám lehetett. Az ég könnyeit már nem bírta felinni a föld. Tócsákká gyűjtötte a kibírhatatlan fájdalmat.
A nő bevonszolta magát a házba, és lehúzta magáról a sáros ruhákat. Mindene átázott. Reszketett miközben bevette a gyógyszereit. Nem számolta mennyit. Az egyik megakadt a torkán, és csak hosszas küzdelem után kapott újra levegőt. Lefeküdt, és egy hosszabb boldogtalanságba sírta magát.
