A fa
A kert közepén áll egy akácfa. Csak úgy magától keletkezett, néhány évvel ezelőtt kibújt a földből, látszólag semmit és senkit sem zavart, szerényen meghúzódott a füves út mellett. Minden évben egy kicsit terebélyesedett, épp csak annyival, hogy zokon ne vegye valaki. Amikor már fölénk magasodott, persze jobban észrevettük, de úgy véltük, nem árt senkinek, majd egyszer jó lesz tűzifának.
Teltek az évek, az idén nyáron már akkora árnyékot vetett, hogy a környező ágyásokban a vetemények csak forgatták a fejüket a nap után. No, ennek már a fele sem tréfa, a családi tanács eldöntötte, hogy a fagyok beálltával, valamikor a januári hónapban ki kell vágni. Mikor már közelgett az idő, körbe jártam, latolgatva a szükséges technológiát, a fa meg vidáman rázogatta felém a héjazat alatt megbúvó magokat, no persze a szél is besegített. Fogtam egy komoly kapát, és kezdtem bontogatni a talajt a tövénél. Úgy gondoltam, az a legeredményesebb, ha a gyökereit elvágom, aztán kidöntöm. A fa most már egyre komorabban nézte mesterkedésemet, de még nem sejtette a bekövetkező szörnyűségeket. Hoztam egy fejszét, és az első gyökeret néhány csapással elmetszettem.
- Nem mész innen?! – hallottam a fejemben a fa méltatlankodását.
Nem hátráltam, sorra vagdostam el az előbukkanó gyökereket. Rábukkantam egy hatalmas oldalgyökérre, megközelítőleg olyan vastag volt, mint a törzs, nekigyürkőztem. Minden csapás után egyre hangosabban visított a fejemben szegény fa, és ez csak az egyik gond volt. Kezdtem elfáradni a folyamatos csapkodástól, most értettem meg, micsoda meló lehetett a középkorban, egy csatában ugyanígy hadonászni a fegyverrel akár órákon keresztül is. Meguntam az egészet, hátat fordítottam a fának, és beballagtam a motoros fűrészért. Közben hallom ám, hogy hálálkodik az akác, „kösz, hogy megkegyelmeztél, nagyon hálás leszek, még több árnyékot fogok adni jövőre.” Ráhagytam, csak higgye, hogy megúszta, megrövidítem a szenvedését. Beindítottam a fűrészt, rövid járatás után tőben nekiestem. Most már üvöltött a fájdalomtól, de gyorsan végeztem, amikor már csak egy centi volt hátra, leálltam, és távolabb ballagtam, hogy beirányozzam, hova fog zuhanni. Mikor már vagy öt méterre jártam a törzstől, halk neszre lettem figyelmes. Amint visszafordultam, láttam ám, hogy a fa gonosz mosollyal elkezd dőlni, pont az irányomba. Hozzám képest lassú volt, egy ugrással kitértem az útjából, csalódottan csapódott a földnek nagy robajjal. Ezek után röviden kivégeztem, a motoros fűrésszel pillanatok alatt összedaraboltam.
A vékonyabb ágakat egy másik szerszámmal aprítottam, az egészen vékonyakat kazalba raktam az égetéshez. Ekkor ért utol a fa utolsó bosszúja, a kesztyűn keresztül egy jókora tüske fúródott a kezembe, és mindjárt bele is tört a hegye. Kénytelen voltam tűvel kipiszkálni és kivéreztetni, ami persze nem csekély fájdalommal járt. Lehet, hogy így történt, kár, hogy nem ismerjük a fák nyelvét…
