Jóemlékezetű volt a nagyapám, néhai N. Gyula főpályamester. Nem is lett volna nélküle az a vasút, ami volt. Szerette a rendet, a becsületes munkát, a családot. Sokat mesélt a régi időkről, amit nem nekem, azt másnak. Ha mégse volna hiteles, amit több elbeszélésből összegyúrva leírok róla, tudom, Ő megbocsátaná nekem, mert nem annyira a történet hitelessége a lényeg, hanem hogy hűen ábrázolja-e azt, akiről szól. Azt pedig vállalom, tanúsítom, ha kell.
Hát volt az én Papámnak egy barátja, egy bizonyos Schwartzmann bácsi. Motorkerékpáron
járt, méretes, nagy bukósisakban, olyan sokdioptriás szemüveget viselt, hogy akinek ma olyan kell, azt nem engedik vezetni se motort, se egyebet. Megjelenése mindig kisebbfajta nyugtalanságot váltott ki Papából, s ez bizony át-átragadt az egész családra. Pedig nem volt olyan ijesztő a Schwartzmann bácsi, rossz ember pedig biztos nem lehetett, ha a nagyapám a szárnyai alá vette.
Szükség volt pedig a szárnyakra, mert a történelem viharai erősebb embereket is elpusztítottak akkoriban, amikor ők mindketten fiatalok voltak. Valamikor az 1930-as esztendők utóján történt, hogy az olyan nevű embereket, mint a Schwartzmann bácsi volt, sárga csillaggal jelölték meg, törvénnyel korlátozták őket a költözésben, közlekedésben és összes jogaik gyakorlásában. Nagyapa akkor valahol vidéken volt pályamester, s németes csengésű neve miatt neki is fel kellett hajtani az ősöket, össze kellett szedni a keresztleveleket, igazolandó, hogy nem zsidó, de még a felmenői között sem akadt olyan. A régi keresztlevelek ott sorakoztak a polcon, tán ma is megvannak még valahol. Nagyapa felmenői szepesi szászok voltak, akiket a török kiűzése után az Alföldre telepítettek. Evangélikus vallásukat megőrizték, de németül már senki nem beszélt a családból, ha csak iskolában nem tanulta.
Schwartzmann bácsinak nem volt akkora szerencséje. Az ő rokonai nem éltek már, de az egész falu ismerte, hiszen néhai Schwartzmann Izsák zsidó boltos volt az apja. Ezt nehéz kimagyarázni. Azt pedig mindenki tudta, hogy a sárga csillag nem kitüntetés.
- Gyula bátyám, segítsen, maga jó ember – rimánkodott Schwartzmann Ede.
- Segítenék, de hogyan? Látja, Ede, hogy nekem is magyarázkodnom kellett. Nem volnék jó pártfogója magának.
- Dehogynem, Gyula bátyám. Hiszen gyerekkorunkban szomszédok voltunk, tudnia kell, hogy adoptált gyerek vagyok én.
Nagyapám nem emlékezett. Az igaz, hogy szembe-szomszédok voltak valamikor, de mire Schwartzmannéknak gyerekük lett, az én Papám már elkerült otthonról. Azt meg, hogy az Ede örökbefogadott gyerek lenne, végképp nem hallotta. Schwartzmann bácsi azonban csak-csak duruzsolt a fülébe, hogy ő valójában árvagyerek, aki nem vérszerinti leszármazója az egykori zsidó fűszeresnek, csak örökbefogadták. Az örökbefogadók már meghaltak, más rokonság nincs. Nem is tart ő kapcsolatot zsidókkal, dehogyis.
- Még ha így lenne is, Edém, hol a bizonyíték? Egy-két tanú vagy egy keresztlevél?
- Hát, keresztlevél nincs, az elégett, egyszer volt egy kisebb tűz, tetszik tudni – magyarázta Schwartzmann.
Nagyapámnak persze gyanús volt az ügy, de tényleg segíteni akart, hát valahogy kimódolták, hogy a Schwartzmann bácsi evangélikus keresztlevélhez jusson. Segített a pap is. Nagyapám tanúskodott, hogy tényleg minden úgy van, ahogy az érintett elmesélte.
Erről persze csak jóval a háború után volt szabad beszélni. Zsidót menteni, az nem tartozott a bocsánatos bűnök közé akkoriban.
A Horthy-féle, s aztán meg a nyilas világ is elvonult, de Schwartzmann Ede így is elvesztette a boltját. Azt, amit a szüleitől vagy a nevelőszüleitől örökölt, az ördög tudja. Bombatalálat érte az épületet, a készleteket meg széthordták az éhezők és elfelejtettek fizetni. Mivel is fizettek volna: a Vörös Hadsereg nyomta fehér pengőt bár nem sokba nézték, de ajánlatos volt elfogadni. Csak hát az ostrom idején még nem volt olyan. A régi magyar pengők meg elindultak az infláció sebes útján. Ez is szerencséje volt Edének, mert ha akkor oda nem vész az a bolt, hát biztos lefoglalják később. Ám nagyobb baj is akadt ennél.
Elkezdték összeírni a németeket. Volt, ahol vizsgálták, hogyan viselkedett az illető a német
megszállás meg a nyilasok alatt, de aztán már csak irogattak, irogattak. Schwartzmann Ede megint dilemma elé került: nagynehezen megszerzett német származása azon veszéllyel járt, hogy kizsuppolhatták volna Németországba. Nagyapám is magyarázkodni kényszerült a neve miatt, de megint megvédte az, ami már annyiszor: a vasutas egyenruha. Pótolhatatlan vasúti szolgálattevő volt. Békén hagyták a németek, mert hát kellett a vasúti hadtápvonal fenntartásához. Ugyanezért nem vitték málenkij robotra az oroszok sem és most a magyar hatóságok is megkímélték a kitelepítéstől. Látta ezt Schwartzmann Ede, és megint nagyapámhoz dörgölőzött:
- Gyula bátyám, nem szólna pár szót az érdekemben? Csak nem olyan ördöngős dolog az a vasutasság, hogy ne tudnám megtanulni. Dolgozni meg dolgozok én rendesen, hiszen ismer.-
Ede bácsi szépen kérte Papát, hát az megint cselekedett, és egy hét múlva fel is vették Schwartzmann Edét krampácsolni. Járta is az a szárnyvonalakat, a legeldugottabb állomásokat, szorgalmasan verte a zúzott.követ a talpfák alá, de hiába próbált a vasutas zubbony mögé bújni: elérte a kitelepítési végzés. Ede bácsi eltűnt pár napra, majd megjelent nagyapáméknál egy vasárnap délután hosszú pajesszel, és megint kért, könyörgött. Előadta, hogy ő voltaképpen nem is biztos a származásában, s ha örökbefogadott sváb gyerek is, hát mégiscsak zsidó szülők nevelték. Tizenéves koráig csak kósert evett. Zsidó hitéhez imígyen nem fér kétség.
- Te zsidó, te? Nem vagy te eszeden, Ede öcsém. Azt se tudod, hogy mi az a sábeszdekli.
- Hogy én ne tudnám, Gyula bátyám? Hogy én, e?- kiáltott Ede bácsi szenvedélyesen, és kopott aktatáskájából előrántott egy igazi sábeszdeklit, s rögvest a fejére tette.
Nagyapám elképedt. Hát még, amikor megtudta, hogy neki kellene tanúsítani, hogy Ede zsidó nevelést kapott, és zsidóságáért a nyilasok meghurcolták. Nagyapám nyelt egy nagyot és megint megtette, amit kértek tőle. Sok ezer német, még ha csak a neve volt is az, hipp-hopp a lebombázott, elnéptelenedett Szászországban találta magát, de Ede bácsi – az én Papámnak hála – itthon maradt.
Teltek-múltak az évek. A Schwartzmann Ede szorgalmas látogatója volt Nagyapám házának, s mert olykor kisebb szívességeket is tett, a család is hozzászokott. Ede bácsi, túl a negyvenen is, egy szép napon azzal állott elő, hogy megházasodik. Bemutatta később a menyasszonyt is, és bizony nem mást kért fel tanúnak, mint az én Papámat.
- Kihez is fordulhatnék én máshoz, Gyula bátyám? Hát magok az én családom, Nincsen nekem senkim a föld kerekén.
Nagyapám hümmögött, talán bizony valami fondorlatot sejtett, de aztán kötélnek állt. Felvirradván a nagy nap, illően kiöltözött, ajándékot is vitt, majd – tanúként - beírta a nevét az Ede bácsié mellé az anyakönyvbe.
- Aztán Ede, jól megbecsüljék ám egymást.
Amazok fogadkoztak, hogy persze, persze, aztán pár hónapnyi csend után újra megjelent Schwartzmann Ede a Papa házában. Egyedül, lefogyva, ágrólszakadtan. Irmuska elköltözött, a szerény javak többségét is magával vitte. Az én Nagyapám mit is tehetett volna, biztatta az Ede bácsit, hogy ne keseredjen el, helyrejöhet még az a házasság.
Ám az asszonyka nagyon megelégelhette a dolgot, mert sem nem kereste Edét, sem a leveleire nem válaszolt. Aztán eltelt egy év, vagy kettő, s be kellett látni, hogy bizony, el kell válni hivatalosan is. Közben Ede bácsi odaszokott Nagyapámékhoz, hetente legalább kétszer ott kosztolt, itta a Papa borát, aztán felpattant a motorbiciklire – pedig már akkor se volt szabad italozni a járművezetőknek. A világ pedig kezdte megszokni, hogy Ede bácsi bizony, egyedül maradt. Eladdig, míg Nagyanyám, aki titkon, de egyre nagyobb ellenszenvvel figyelte a család „gyarapodását”, nem szerzett valami másik nőszemélyt, s be nem mutatta Schwartzmann Edének. Hát, lássanak csudát, szerelem lett első látásra. Az Ede bácsi se látott, se hallott, úgy belebolondult az új asszonyba. Nagyanyám meg annak örült, hogy őt nem látja. Valóban, két hónap is beletelt, mígnem Ede bácsi újból megjelent, fogva az Erzsike kezét, és megintcsak a Nagyapámat kérve, hogy lenne tanúja az új házasságának is.
Nagyapának eleinte a háta is borsódzott a dologtól, de Nagyanyám ezúttal rábeszélte. Ede bácsinak csak egy albérlete maradt, a házát elperelte az előző asszony, de az Erzsikének takaros kis háza volt, csak hát nem D.-ben, hanem harminc kilométerre, egy kisebb városban. Ha oda költözik az Ede, hát talán ritkábban látják.
Javában folytak az esküvői előkészületek, amikor egy este a munkából hazatérő Papát a Schwartzmann Ede már ott várta a kisszékre kuporodva. Kerülte Nagyapám tekintetét, gyűrögette a sapkáját.
-Na ki vele, Ede, mi a baj. Mert baj van, azt már látom. Csak nem hagyta ott az Erzsike is?
- Nem, Gyula bátyám, nem. Jól meglennénk, csak hát....
- Mit csak?
- Az Erzsike családja ugye, katolikus, én meg... ugye...
- Az nem számít. Polgári házasságnál ez nem lehet akadály.
- Erzsike családja ragaszkodik a templomi esküvőhöz.
- A pap is összeadja, csak a katolikusok reverzálist kérnek, hogy a gyerekeiket mind katolikusnak keresztelik.
- Igen, Gyula bátyám, tudom én azt, csak hát....
- Mit csak már megint?
- Erzsike apja nem adja zsidóhoz a lányát.
Nagyapám kezdett rosszat sejteni. Leült.
-Hát Ede... akkor nincs mit tenni, ha nagyon szereti ezt az Erzsikét, akkor keresztelkedjen ki.
- Erre is gondoltam én, Gyula bátyám, de már ez sem elég.
- Nem elég? Hogyhogy nem elég?
- Az Erzsike apja, a Károly bátyám nyilas szimpatizáns volt, ült is miatta. Azt mondta, nem bánt engem, de ő nem szereti a zsidókat, mert akinek zsidók a felmenői, az zsidó, akármilyen vallású is.
- Hát Ede, akkor tudja mit? Szöktesse meg az asszonyt. Ha szereti magát, magával megy. Ha nem szereti, akkor meg jobb is, ha nem tart tovább.
- Az nem bírná ki a szentem. Nagyon szereti a szüleit, meg a testvéreit. Mondta is, hogy velem jön, ha mondom, de belehal a bánatba. Ezt én nem akarhatom.
Majd elhangzott a már jól ismert mondat:
- Segítsen, Gyula bátyám.
Nagyapám szemöldöke a homlokára szaladt.
- Segítenék, Ede, de föl nem foghatom, hogyan. Ha ismerek is sok katolikust, barátom is jónéhány, nem vagyok ismerős egyházi körökben. És semmi szabálytalanságot tőlem ne kérjen, ugye, nem is gondolt ilyesmire?
-Nem, Gyula bátyám, dehogy kívánnék én olyat...
- Akkor hát?
- Hát tudja, Gyula bátyám, engem annak idején a Schwartzmannék csak örökbefogadtak. Tudnia kell, hiszen egyszer már tanúsította, hogy én valójában német származású, evangélikus vallás szerint keresztelt árvagyerek volnék...
Nagyapámnál elszakadt a cérna. Ordítani kezdett. Galamblelkű, csendes ember volt, de most remegtek a falak, miközben olyasfélét kiabált, amitől a Schwartzmann bácsi sietős, ha nem futó léptekkel távozott a Papa házából. Még a svájcisapkáját is ottfelejtette. Felberregett a jól ismert motor és elhúzott messze, messze. Itt be is fejezhetném a történetet, mert dramaturgiailag így lenne helyes. Lezárhatnám azzal, hogy sosem hallottam többé a Schwartzmann bácsiról. Látni tényleg nem láttam aztán, az bizonyos, meg sem jelent, és a Papa sem hozta szóba többé. Csak a svájcisapkája hevert még egy darabig az ablakban, amíg a nagyanyám meg nem elégelte, s ki nem dobta onnan.
- De Mama, hátha érte jön az Ede bácsi - mondtam.
- Nem jön az – felelte Mama - nem mer.
- Miért, nem mer? Nagypapa mindig megbocsát. Neki is biztos megbocsátana.
- Nem a. – Mama látta a tekintetemen, hogy nem elégít ki a kurta válasz, s gondolta, elég nagyfiú vagyok már, hát elmesélte, hogy az Ede bácsi utolsó látogatása utáni héten a nagyapám megkereste őt, s utolsó segítségeképpen felajánlotta neki, hogy megerősíti az evangélikus származását, de aztán slussz, nincs tovább, éljenek boldogul, őhozzá ne forduljon többé. Így is történt.
Most megint pontot tehetnék a történet végére azzal, hogy többet tényleg nem tudok Ede bácsiról. Ám eltelt pár évtized, drága Papám és Mama is meghaltak már, a Papa házát lebontották, kerülöm is a helyet, ha tehetem, nem járok arra, ne lássam másképpen, mint ahogy a szívemben őrzöm. Egyszer azonban a rendelésemre egy idős asszony lépett be. Ismerősnek tűnt a neve: Schwartzmanné. Szerencsére nem volt komoly baja, visszahívtam egy kontrollra. Búcsúzkodás közben megkérdeztem, hogy tán csak nem ismeri az Ede bácsit. Az idős asszony – Erzsike – szemében könnyekkel ismert rám. Hogy ő hogy szerette a Papáékat. Hogy az Edével is csak azért ismerkedett meg, mert a Mamám nagyon kérte. Aztán ugyan tényleg megkedvelte, de kár volt: a pernahajder, már túl az ötvenen, jóba lett a szomszédasszonnyal. Össze is költözött vele, Erzsikétől elvált, más városba települtek, ahol Ede bácsi hamarosan meg is halt. Azt is megtudtam, hogyan: egy temetőben vállalt éjjeliőr- szolgálatot. Egy hajnalon az asztalra borulva találták, holtan.
Pedig ahogy motorozott, ahogy a kormány felett előrehajolva kukucskált a rossz szemével, biztos voltam benne, hogy egyszer nekimegy valaminek, úgy leli végét.
