Szép volt, ha Örök álmán
Aludva, a kápolna sötétjében,
Szent Mihály vetett ágyán,
Szép lehet a dermedtségben.
Jó volt, ha jósága
Áldás a futva nyújtott kézből,
Nem Isten parancsára,
Alamizsna könyörületből.
Gondolkodott, ha hiú zaját
A lágyan pergő hangnak,
Vagy a patak robaját
Elfogadjuk gondolatnak.
Imádkozott, ha szép szeme,
Néha a földre sütve,
Néha az égre emelve,
Esetleg imának tűnne.
Mosolygott mint rózsa,
Amelyik sose virágzik,
Csak szél hűsére bomolna,
Mi feledve őt, tovatűnik.
Sírt volna, ha két keze
Fagyosan szívére téve,
Ne volna a sárembernek,
Mit égi harmat ne érne.
Szeretett volna, ha gőgje
Mint haszontalan lámpa,
Mi rávilágít a szemfedőre,
Meddő szívére ne vigyázna.
Halott, mintha nem élt volna.
Csak az élet látszatát mutatta.
Kezeiből könyvét is kihullatta,
Amelyiket nem olvasott soha.
Sur une morte
Alfred de Musset
Elle était belle, si la Nuit
Qui dort dans la sombre chapelle
Où Michel-Ange a fait son lit,
Immobile peut être belle.
Elle était bonne, s’il suffit
Qu’en passant la main s’ouvre et donne,
Sans que Dieu n’ait rien vu, rien dit,
Si l’or sans pitié fait l’aumône.
Elle pensait, si le vain bruit
D’une voix douce et cadencée,
Comme le ruisseau qui gémit
Peut faire croire à la pensée.
Elle priait, si deux beaux yeux,
Tantôt s’attachant à la terre,
Tantôt se levant vers les cieux,
Peuvent s’appeler la Prière.
Elle aurait souri, si la fleur
Qui ne s’est point épanouie
Pouvait s’ouvrir à la fraîcheur
Du vent qui passe et qui l’oublie.
Elle aurait pleuré si sa main,
Sur son coeur froidement posée,
Eût jamais, dans l’argile humain,
Senti la céleste rosée.
Elle aurait aimé, si l’orgueil
Pareil à la lampe inutile
Qu’on allume près d’un cercueil,
N’eût veillé sur son coeur stérile.
Elle est morte, et n’a point vécu.
Elle faisait semblant de vivre.
De ses mains est tombé le livre,
Dans lequel elle n’a rien lu.
