Nézd mami, megint sírnak az angyalok - mondta Lilikém - és homlokát az ablaküveghez nyomta.
Az udvaron, már tócsákban állt a víz. Madarak nézelődtek az eresz szélén, talán száraz helyet kerestek maguknak.
A fák alig bírták egyenesen tartani hátukat, a bokrok lélegzete elakadt a nehéz cseppektől. A hinta is beleszédült a lengésbe, és pihent kicsit, majd újult erővel igyekezett elérni a felette úszó felhőket.
Néhány bogár üldögélt a lépcső alján, várva a Napot.
Sírnak az angyalok? - néztem Lilire - miközben fésülgettem szőkés fürtjeit. Honnan veszed kincsem?
Nem válaszolt azonnal, még mindig a madarakat nézte. Ujjait összefonta, mintha imádkozni akarna, szája mozgott, de hang nem jött ki a torkán. Szemét is szorosra zárta - valahol messze járt gondolatban.
Ki szeretnék menni az udvarra - mondta - majd indult az ajtó felé.
Várj kincsem - így nem mehetsz, elázol és anyád majd engem dorgál meg, ha megfázol.
Téged nem lehet dorgálni, te vagy az anyja - nézett át a vállán és nevetett.
Kabátkát vett fel, színes gumicsizmát húzott formás lábaira - nem hiába sportol, olyan nagyon csinos - aztán kilépett az esőbe. Mindig túl aggódok mindent - gondoltam - miközben magamra kaptam egy kapucnis pulcsit, és mentem utána.
Neked nincs pulóvered? - állt meg előttem - majd megfogta a kezem és húzott az udvar végébe, ahol már bokáig ért a pocsolyákban összegyűlt esővíz.
Hiszen van pulcsim, ebben nem ázhatok meg - a szél éppen akkor fújta le fejemről a kapucnit - mondtam, míg próbáltam visszacibálni a fejemre.
Ez nem a tied - ez az Öcsié - neked adta tudom, csak viseld nyugodtan.
Néha magam sem tudom, hogyan képes emlékezni mindenre, hisz olyan apró volt még, azon a valaha tavaszon.
Hangosan nevetett, míg egyik tócsából a másikba ugrált. Már mindketten vizesek voltunk, de még nem unta meg a játékot.
Mami - nézett rám - el ne mondd anyának, hogy ilyet játszottunk, mert akkor tényleg dühös lesz.
Pár pillanat múlva elfeledte, hogy mit kért tőlem, a garázsba szaladt, majd az anyját hívta telefonon.
Hallottam, ahogy beszélgetnek. A pocsolyáról nem szólt néhány percig, de aztán nem bírta tovább és hadarva sorolta - anya, mamival az udvaron játszunk, felöltöztem ne aggódj, az eső is esik, és mi a pocsolyában ugrálunk, már térdig vizes lettem, mami is elázott, nem fázok, éppen angyalkák könnyét gyűjtöm - szia anya, szeretlek - és már tette is zsebébe a készüléket.
Mit gyűjtesz? - húztam magamhoz és éppen puszit akartam homlokára nyomni, mikor kinyitott tenyerébe egy esőcsepp hullott.
Angyalok könnyét - nézett rám tágra nyílt szemekkel - te nem tudtad?
Hát sok mindent tudtam, de ezt nem - válaszoltam és igyekeztem nem rá nézni.
Csak sírdogálj nyugodtan - bújt oldalamhoz - én is szoktam, ha eszembe jut Öcsi. Nem feledtem ám el. Emlékszem a játékokra, arra, mikor reggel nézett, míg én aludtam, és arra is, hogy egyszer addig játszottunk és nevettünk, hogy leestem az ágyról és te olyan, de olyan ijedt-dühös voltál, hogy összeszidtad. Akkor meg Ő akart sírni.
Én mindenre emlékszem, csak a hangjára nem. Azt elfeledte a fülem. Szólnom kell neki, hogy adja vissza a hangját. Tudom, egyszer majd a tied is elfelejti, a szemem meg az arcodat - mami, valahogy úgy megöregedtél - de én így is szeretlek.
No itt jött el a pillanat, mikor nem tudtam mit mondjak, ennek a csodás gyermeknek. Megöregedtem, megtanultam a fájt, és azt is, hogyan rejtsem el mások elől, de nem tudtam, mit is válaszoljak Lilómnak. Hát hallgattam és kinyitott tenyerembe engedtem az angyalok könnyét.
Nekem is adtak - szóltam - mutatva az esőcseppet.
Adott, persze, hogy adott, azt hitted irigy és megtartja magának - nézett fel az égre - csak Ő adott, a többiek elvitték azoknak, akiknek hiányoznak.
Rég volt, mikor angyalok könnyét kértük, már majdnem elfelejtettem. Hogyan jutott eszembe mégis? Néhány perce az udvaron álltam és a vén kőrissel beszélgettem. Egy eltévedt esőcsepp hullott arcomba. Felnéztem a fa lombjai közt az égre. Néhány göndör felhőgyerek kapaszkodott anyja karjába, ugyanúgy, ahogyan az embergyerekek szokták.
Hátuk mögé bújtak az angyalok - hallottam Liló hangját - nem akarják, hogy lássam, mikor sírnak.
Én most mégis láttam, és Lilire gondoltam. Mennyire tud szeretni az én kincsem, ha még mindig rakosgatja emlékeit tenyeréből a kicsi szívébe.
*
