Ha nagyanyámról álmodom, mindig fehér kötényt visel,és ősz hajával szél játszik, míg ruhát terít a kertvégébe...
Ráncos kis kezében a fakanál egész nap vígan danált,zubogott fazékban a gulyás, sorban állt a szalagos fánk.
Tisztaszobában a vetett ágy dicsérte minden mozdulatát,a dunna felrázva, s a párnaciha, csak arra várt, hogy ujjam érintse arcát. Vasárnap reggel a kemence befűtve várta nagyanyám
dagadtra kelt cipóját, míg száját csókolta a parázs, szerelmet hitt, nem gyászt.
A húsleves már fazékban, és illata az ég felé szállt, én meg számban éreztem a kézzel sodort csigatésztát.
És ha derelyét készített megtömte szilvával mindet, unokák mosolya volt kincse, az álmokat már rég nem hitte.
Majd leült, csak úgy pihenni, de szemét az ajtóra vetette,nehogy a szél a cipó illatát az udvar végibe terítse,mert odaát a szomszéd pulyák tegnap óta a reggelit siratták, majd meglepi őket délre, egy marék káposztát tett félre.
A harang még nem ütött delet, az asztal már terítve lett,az ízek, és az illatok remegtek, mi faltunk, mint akik sosem ettek. Eltelve a sok jóval - ültünk elcsendesedve, pilláink összecsókolóztak, homlokunk asztalnak mondott az ebédért köszönő szókat.
Nagyanyám térült - fordult, elmosta az edényeket,majd seprűvel kezében várta elsuhanjon az unokák álma.
Aztán mesélt, de micsoda meséket, tátott szájjal vártuk a hozzánk érkezőket. Mert hittük csak egyre, hogy a világ köröttünk igaz, pedig csak a mesékben lehetett vigasz.
Ő úgy mondta nekünk, olyan szelíden, hogy minden álmodás, valós legyen.
Lassan már én vagyok olyan idős, mint egykoron nagyanyám, és mesélem én is, mit elmondhat a szám. S, ha körém gyűl hat unokám, és pillájuk összecsókolózik, - magam látom egykoron - minden mesém, a vállukra takarom.
