Mi, akkori fiatalok, középiskolások, szakipari tanulók sokan megfertőződtünk a repülés élményével, ha már jártunk fönt a magasban, visszavágytunk.. Vitorlázó repülők lettünk, és mint minden kezdet, itt is a tanulás jelentette a kiinduló pontot. Szinte minden hétvégénket a reptéren töltöttük, ahol rövid elméleti képzések után a gyakorlatra került sor. Annyian voltunk, hogy néha csak kétszer kerültünk sorra, de ezért a tíz perces repülésért egész nap kitartóan cipeltük a gépeket, toltuk a startvonalra a Góbé nevű iskolagépet.. A hatvanas-hetvenes években ezek még ingyenesek voltak, így szüleinknek nem jelentett különösebb anyagi megterhelést.
A vezetőség döntése alapján reptábort is szerveztek,amely felgyorsította képzésünket, a tábor végére már szinte mindenki önállóan repülhetett. Befizettük a csekély hozzájárulást, és beköltöztünk a reptér barakkjaiba. Voltak hálószobák, étterem,konyha, és minden egyéb szükséges mellékhelyiség, viszonylagos komfort fogadott bennünket. A konyhát többnyire csak ételosztásra használtuk, a közeli városból hozták ki az ennivalót, egy séf kellett a porciózáshoz. Ezt a műveletet a közülünk kijelölt napi váltású ügyeletes végezte. Érdemes volt odafigyelni, mert az oktatók is ott ettek,, de ők elmászkáltak mindenhova és ha nem tartottuk fejbe ki kapott már, és még ki hiányzik, abból botrány is lehetett. Volt például olyan, hogy a szerencsétlen ügyeletes már csak az edény faláról lekapart maradékot tudta kiszolgálni az utolsóként érkezőnek.
Megtanultuk mi tartja fenn, mi emeli a gépet, hogyan kell a vészhelyzetből kikászálódni,, aztán róttuk az iskolaköröket. Volt aki túl meredeken kaptatott fel csörlőzéskor és félúton leakadt az acél sodrony. Ilyenkor nagyon rövid lett az iskolakör, azonnal vissza kellett fordulni földközelben és beállni a startvonalra. Volt olyan, hogy még ez sem sikerült, az átesés veszélye miatt azonnal le kellett szállni, ekkor a csörlő mellől kellett kézzel visszacipelni a nehéz gépet, három-négy tanuló tolta és közben morogva szidták az elkövetőt.. Figyelni kellett társainkat és értékelni, így tudatosult bennünk rengeteg hiba, amit aztán iparkodtunk elkerülni. Saját bőrünkón tapasztaltuk oktatóbk egyik mondását:fenékkel is vezetjük a gépet. Alsó felünkkel tényleg észleltük ha megcsúszott a gép, vagy túl meredek volt a kanyar. A tábor vége felé éreztük, hogy alkalmasak vagyunk önálló felszállásra, meg tudjuk csinálni a B vizsgát, ami öt önálló felszállást tartalmazott. Amikor az oktató kiszállt és utasított két tanulót, hogy csatolják be a homokzsákot a helyére, akkor már tudtuk, hogy valamelyik tanuló egyedül repül, a mögötte lévő homokzsák a kiegyenlítést szolgálja.
Az egyik délután kitolattak velünk a hangárból egy Lepke névre hallgató régi, egyszerű vitorlázót, körbelocsolták benzinnel és felgyújtották a hangár előtti betonon. Az egyik menő vitorlázó beugrott egy modern álomgépbe és felhúzatta magát háromszáz méterre. A túz hatalmas lángokkal égett, a bajnok fölé repült és elkezdte a szűk köröket. A meleg levegő egyre magasabbra vitte, mígnem ötezer méteren elkezdett egy távolsági háromszög repülést. Ő megtehette, hogy a kiselejtezett gépet igy semmisítse meg, még utoljára hasznossá téve. Csak olvadt fémdarabok maradtak utána, amit természetesen nekünk tanulóknak kellett összetakarítani. Hallomásból tudtuk hogy a menő pilóta néhány héttel később egyik társával megint távolsági repülésre indult, a határ közelében alacsonyan, a radarszint alatt repülve átmentek az osztrákokhoz, akkori megfogalmazás szerint disszidáltak. Az osztrákok rendesek voltak, a gépet visszaszolgáltatták.
A tábor vége felé csak egy tanuló akadt, akit nem engedtek fel egyedül, mert rosszul tájékozódott, a dugóhúzónak nevezett figura után sehogy se tudta a megadott irányba terelni a gépet. Sajnáltuk, de nem tehettünk érte semmit, ez egészségügyi probléma volt. Büszkén hagytuk el a tábort, mintha már igazi pilóták lennénk, holott a képzés java még ezután kezdődött.
