Lőrinczi L. Anna: A rettegés foka
Az asszony kint ül a kocsiban, és a kormányra borulva, hangosan és megállíthatatlan remegéssel rázza a zokogás.
Tehetetlenségében, elkeseredésében, el sem tudta képzelni mit tegyen.
El kellett menekülnie, mert a dühöngés nagyon elfajult. A falhoz vágott tárgyak nagyokat szóltak, férje pedig szó szerint az ajtófélfába verte a fejét, és azt kiabálta, hogy mindenét ellopták, tönkre tették a számítógépét! Az asszony úgy érezte menekülnie kell, mert a jelenléte fokozza a dühöngést.
A diagnózist pár hónappal ezelőtt tudta meg, mikor az orvos előtt kiderült, hogy több diplomás, matematikus férje, azt sem tudja, mennyit mutat az óra, nem tud egy síkidomot felismerni, és a legmegdöbbentőbb az volt számára, hogy nem tudta milyen év, hónap és nap volt az a nap.
Egy kedves orvosnő beszélgetett a férjével, nyugodtan, mosolygósan.
Az utolsó feladat előtt az orvosnő hangsúlyosan figyelmeztette a férjét, hogy ezt a szót most nagyon jegyezze meg, mert kicsit később meg fogja kérdezni, mi volt az. A szó a labda volt.
Az asszony is nevetett, mert a férje azt mondta, hogy ez nem okozhat problémát, mert egész életében imádta a focit. A doktornő is mosolygott, és többször elismételte, tehát azt jegyezze meg, hogy labda.
A férje is többször kimondta, hogy igen, persze érti, a labda.
Ezt követően a doktornő még kérdezgetett pár lényegtelen dolgot, férje pedig jókedvűen mesélt mindenfélét, a gyermekkoráról, a munkájáról amikor még fiatal volt. Hosszan, kicsit erőltetett körmondatokban magyarázott.
A doktornő kis idő után megkérdezte, hogy mi volt az a szó, amit kért, hogy jegyezzen meg?
A férje el kezdett gondolkodni, látszott, hogy próbál koncentrálni, majd annyit mondott, hogy már nem emlékszem. Nem tartottam fontosnak.
Az orvosnő segíteni próbált, és emlékeztette arra, hogy azt mondta, nagyon szerette egész életében az ilyen játékot. A férje ingatta a fejét, mosolygott, és elmagyarázta, hogy lényegtelen dolgokra nem szokott figyelni, ezért nem emlékszik erre sem. Nevetett, nevetett és tovább magyarázta a számára logikus gondolatmenetet.
A doktornő mosolygósan folytatta a beszélgetést a párjával, aki tovább beszélt a gyermekkoráról.
Az asszony lélegzetvisszafojtva döbbenten nézett, fojtogatta a sírás. Erre nagyon nem számított.
El sem akarta hinni, hogy az, amit lát, ami ott történik, az valóság lehet.
Talán csak viccel a férje?
A doktornő ránézett, kedvesen mondta, hogy a párját már elengedi, üljön ki a váróba, mert őt is meg szeretné vizsgálni.
Férje udvariasan elköszönt, és kiment.
A doktornő gépelt a számítógépbe, és elmondta, hogy a CT eredménye alapján és a vizsgálat eredménye miatt is, felírt egy gyógyszert, amiből a férjének napi kétszer egy szemet kell adni, és az asszonynak pedig nyugtatót írt. Kinyomtatta az ambuláns lapot.
Kedves volt, végig simított a kezén, és azt mondta, nagyon erősnek kell lennie.
A lefolyás nem gyors, és sajnos gyorsan romolhat. Nincs gyógymód.
A folyamat megállíthatatlan, és visszafordíthatatlan...
Most a kocsiban is ez zakatolt a fülében. Megállíthatatlan, és visszafordíthatatlan!
Az elmúlt hónapokban voltak jobb és rosszabb napok. A legrosszabb az volt, hogy a férje már soha nem mosolygott.
Olyan emberré vált, akit az asszony nem ismert.
A kedves, szerető párja, mindennappal távolabbi emlékké vált, akivel élt, az egyre agresszívabb, kötekedőbb lett, délutánonként, már nem ismerte meg, sokat káromkodott.
Ilyenkor azt kérdezte, hol van a felesége?
Ő hiába próbálta kedvesen elmagyarázni, hogy Ő a felesége, üres tekintettel nézett rá mérgesen, majd azt kiabálta, nem érti mire megy ki ez a kavarás, de rá fog jönni, mert őt ne akarja senki hülyének nézni, mert nem az!
Pár perc múlva ismét a kérdés következett - hol a feleségem, mikor jön haza?
Az ismerősök, a barátok egyre ritkábban jelentkeznek. Ha belegondolt, nem is csodálkozott.
A telefonoknak nem volt értelme, mert nem tudott mit mondani.
Ha a velük történtekről beszél, akkor csak sírni tud, és csak a panasz ömlik belőle, másról meg már nem tud beszélni, mert nincs más az életében, amiről mesélhetne.
A panasz eleve kizárt volt, hiszen a párja nem tudhatta, - nem is értette volna - hogy mire a panasz.
A gyermekei próbálnak segíteni, megoldást találni, hogy legalább ne legyenek távol.
Egy ideig ő is fontolgatta, de aztán rájött, hogy minden változás csak rontana a párja állapotán.
Így legalább, amikor bolyong a házban - mert mindig keres valamit - még azt tudja, hogy hol van a fürdőszoba.
Sokan javasolták, hogy ha agresszív, akkor intézményt kell keresni.
Ez az asszony számára elfogadhatatlan opció.
Sok-sok évvel ezelőtt azt mondták egymásnak, hogy jóban, rosszban.
Azóta mind a kettőből kijutott, de így vagy úgy túlléptek a problémákon, élték az életüket, amelyben sok közös boldogság is volt.
Az nem úgy van, hogy valaki megbetegszik, és akkor eldobjuk, kitaszítjuk az otthonából, mert nehéz a betegsége?
Ez nem olyan, mint amikor a mozgássérült édesanyját ápolta, és egyszer csak vége lett.
Az a rettenetes bánat mellett is elfogadhatóbb volt, hiszen az élet rendje, hogy a szülő elmegy, a gyermek megsiratja, meggyászolja, és soha nem feledi, de megnyugszik, hogy már nem szenved.
Életünk párjával más a helyzet, mások az érzelmek.
Boldog nyugdíjas éveket terveztek még pár hónappal ezelőtt is, utazásokat, kirándulásokat, és sok-sok unokázást.
Aztán egy pillanat alatt összeomlott minden.
A történtek elvették a reményt is. Eltörlődött a jelen, a múlt, és nincs jövő sem...
Próbált megnyugodni, letörölte az arcáról a sírás nyomát, mert be kell mennie, nehogy baja essen a férjének.
Már ez a pár perc is veszélyes lehet, ha nincs mellette.
Bement, közben a gyomra a torkában verte az ütemet.
Eddig nem gondolta, hogy a rettegésnek vannak fokozatai. Egyre durvább, de lassan meg is tudja szokni az ember...
A férje azt kérdezte mikor belépett - hol voltál, órák óta kereslek?
- azt felelte bezártam a cicákat, mert nagyon hideg van kint.
Rettegett, mert nem tudta mi következik...
Mosolyt erőltetett az arcára, és folytatódik a nap...
Párban, magányban, készenlétben huszonnégy órában.
Igen, ez ilyen!
2024.01.12
