Arisztonikosz szerette nézni, hogyan készül a lefekvéshez. Sohasem dobta magát nappal viselt khitónjában a kerevetre, mindig átváltotta a legpuhább szövésűre. Megmosakodott, a haját kifésülte, sőt volt egy olyan szokása is, amire már az elején felfigyelt, aztán szép lassan maga is utánozni kezdte. Ermisz minden este vízbe áztatott kamillavirág, zsálya és mentafű keverékével öblítette ki a száját, majd mirha, szóda és tengerből párolt sóba mártott kendővel alaposan végigdörzsölte a fogait. Ragyogtak is, mint az Olümposz hósipkája. Először csipkelődött miatta, de Ermisz sohasem sértődött meg, csak odahajolt hozzá és rálehelt illatos szájával. - Jobb, mint a bor meg a fokhagyma. Nem? - bizony, hogy sokkal jobb volt.
Kettesben voltak ismét, a segédek beálltak a hadseregbe, hiába győzködték őket, hogy egy művésznek nem a kardforgatás a dolga.
Jeles napot tudtak maguk mögött, bár csak nekik volt különleges, Ermisz tizenhetedik születésnapja. Egész nap csendes mélabú ereszkedett rá, és Arisztonikosz jól tudta, hogy mennyire vágyik bátyja után. Iker-voltuk ilyenkor még nagyobb lelki hiányt okozott neki, mint más napokon, hiába tett meg minden tőle telhetőt, hogy ezt az űrt pótolja valamiképpen. Érezte azt is, hogy fogyatkozik az ideje, és ha sohasem meri neki elmondani kívánságát, akkor még halála után is szenvedni fog a magába fojtott, ki nem mondott érzések miatt.
Megállt a háta mögött és megsimította a vállát. Ermisz összerezzent. Forró volt a bőre.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy belekezdjek végre. Már régóta tervezem, hogy megkérlek, ... állj oda mintául a Ganümédészhez. Megteszed?
- Ganümédész? - Ermisz tűnődve ráncolta össze a szemöldökét. - Zeusz szeretője.... nem is tudom, Nikó. Miért épp őt akarod megformálni? Annyi isten és hérosz van, miért éppen az az üres szépségű kisfiú tart hatalmában már két éve? Azóta emlegeted és vágyakozol utána.
Arisztonikosz mély levegőt vett, aztán kicsit megvonta a vállát.
- Nem tudom. Vonz a szépsége. Én nem üresnek érzem, hanem romlatlannak. Olyannak, mint te vagy. - Elnémult, aztán rászánta magát. – Ermisz… van még valami más is, amit mondani, vagy inkább… amit kérni szeretnék tőled… de… olyan átkozottul nehéz róla beszélni. - A fiú nem nézett rá.
- Tudom mi az. Én is úgy gondolom, hogy annak is itt az ideje, mint a Ganümédésznek. – A csendben a légy zümmögését is hallani lehetett. - Megteszem, Nikó.
Arisztonikosz zavarba jött. Nem gondolta, hogy Ermisz azonnal megérti, azt hitte, majd magyarázkodnia kell. Hálás volt, amiért nem kell szavakba öntenie. Lassan lehúzta az éjszakára felöltött khitónt az erős vállakról. A fiú hátán feszesen rajzolódtak ki az izmok. Ahogy ráhajolt érezte, hogy megremeg.
- Tudod, hogy sohasem kényszerítenélek semmire. - mondta rekedten. - Ha nem akarod, nem kell. – tette hozzá gyorsan, de Ermisz a fejét ingatta.
- A kedvedben akarok járni. Csak hát… lásd be, nem könnyű.
- Mondd el, mi zavar, hiszen jól ismerjük egymást. Az érintésem? A szagom? A korom? - Ermisz tagadóan intett. - Akkor a tudat? - A fiú biccentett és lehajtotta a fejét. - Le akarod győzni? Gyere, fordulj felém. - Kedves-szép arca ott volt előtte, égszínű szeme szivárványosan fénylett. Arisztonikosznak összeszorult a torka, minden porcikája birtokolni akarta azt a szépséget. - Hunyd le a szemed – érdes ujjaival lesimította a selymes pillákat. - Ne gondolj arra, ki vagyok én, arra sem, hogy te ki vagy. Ne gondolj rá, mit teszünk, csak az érzéseidre figyelj, jó vagy rossz, amit érzel. - Úgy érintette meg a fiú arcát, ajkát, mint egy szentséget. Ermisz kezei a mellének feszültek, de mégsem taszította el. Görcsös volt az igyekezettől, hogy legyőzze testének ösztönös ellenállását. Összeszorított szeméből egy könnycsepp gördült le; Arisztonikosz megérezte sós ízét. - Látom, túl korai még. nagyon félsz. Nem tudom elűzni a szívedből, uralkodik rajtad. Várjunk még egy kicsit. - Magához szorította a fiút, csak a hajába rejtett egy leheletnyi, titkos csókot.
Ermisz erőt vett magán, megtörölte az arcát. Szégyellte, hogy ismét elfogta a gyengeség és megint sír, mint egy csecsemő. Tizenhét éves volt, szembe kellett néznie a valósággal. Kezdettől fogva tisztában volt vele, milyen hatással van Arisztonikoszra. Az elején még élvezte is, hogy úgy vezetheti, ahogy csak akarja, eljátszhatja előtte a gyanútlan és ártatlan gyermeket, akinek fogalma sincs az érzelmek és érzékek titkos rejtelmeiről. Ám ahogy telt-múlt az idő, s a szenvedélyektől és indulatoktól fűtött férfi emberfeletti erőfeszítéssel uralkodott a vágyain, bámulatot és tiszteletet ébresztett benne. Őszinte megbecsülést, amely észrevétlenül alakult át szeretetté. Szívét-lelkét már régen kitárta előtte, ám egy ideje másfajta érzés is csírázott benne. Olyan sóvárgás, amely nem a lelkéből fakadt. Akkor kezdődött a félelem.
Jól emlékezett még Arisz testének melegére. Egyformák voltak, zsengék, tapasztalatlanok, és ártalmatlan játékaik soha nem okoztak bennük bűntudatot. Miután apjuk, talán valamit megsejtve, külön szobába parancsolta kamaszodó, sülve-főve együtt lévő ikerfiait, még gyakran szökdöstek vissza egymáshoz, hiszen sehol másutt nem volt olyan édes az álom, mint Arisz mellett. Ennek azonban vége lett azon a napon, amikor elváltak az Athénba vezető út elején.
Sokszor küszködött a nagy, fekete Magány rémével, és amikor már nem bírta tovább a harcot, odakönyörögte magát Arisztonikosz mellé. Megdöbbenve tapasztalta ugyanazt, amit Arisz mellett érzett. A jóleső biztonságot a hatalmas, erős férfi közelségében. Tudta, hogy kockázatos amit tesz, mégsem tudott ellenállni. Rémülten gondolt rá, milyen könnyen pótolható Arisz iránti érzéseinek ez a része, s mi lenne, ha Arisztonikosz nem volna olyan jó ember, mint amilyen. Szerencsére az volt, a legjobb ember, összes hibájával együtt. Tömérdek anyagi és érzelmi adósságot halmozott fel nála, amit egyszer sem akart behajtani rajta, pedig jogában állt volna, de ő csak várt és várt, egészen mostanáig. Most meg gyerekesen pityereg titáni karjai között, pedig végre elérkezett az idő, amire már készült titokban. Nemcsak elfogadhat, hanem adhat is.
- Ne várjunk, Nikó. - Felemelte az arcát, a hangja komoly volt - Nem akarok várni… nincs miért várni. Nem tudom, érezhetek-e többet, mint most. Nem hunyom le a szemem, és nem akarok elfeledkezni arról, ki vagy te és ki vagyok én. A szemedbe akarok nézni, látni akarlak. – Arca olyan lett Arisztonikosz szemében, mint a hajnalpír - Igazad van, félek egy kicsit… és bízom benned.
Arisztonikoszba beléhasított az öröm, egy “oh”-nál többet nem tudott kinyögni.
Reggel Ermisz álmosan nyújtózkodva támolygott ki az udvarra. A levegő friss és éles volt, szinte karcolta a hálókamra fülledtségében felhevült bőrét. Borzongva húzta össze derekán a lepedőt, karjait maga köré fonta. Arisztonikosz már ott ült a tamariszkusz alatt, és kenyérdarabkákat mártogatott egy csésze hígítatlan borba, az volt a reggelije. Amikor Ermisznek is odanyújtotta a részét, nem nézett rá csak intett neki. A fiú szótlanul letelepedett mellé. Némán rágták a falatokat, végül a mester nem bírta tovább.
- Mondj már valamit! - mordult fel, szorongását nyerseséggel leplezte.
Ermisz rezzenéstelen arccal emelte rá a szemét.
- Jó reggelt - mondta olyan hűvösen, hogy Arisztonikosz szíve megdermedt.
- Jó reggelt? Mindössze ennyi telik tőled? - kérdezte.
- Miért, mit kellene mondanom? - A fiú megvonta a vállát. - Ha mindenáron szavakat vársz tőlem, hát annyit megmondhatok… ami történt… - elhallgatott és várt néhány pillanatig, míg a kőfaragó önkéntelenül visszafojtotta a lélegzetét - ... az legyen csak az éjszakáink titka - fejezte be a mondatot, és szélesen elmosolyodott.
Arisztonikosz zajosan engedte ki tüdejéből a sóhajt.
- Oh, te nyavalyás kis színész! Hát sohasem fogom tudni, mit rejtegetsz a maszkod mögött?! Zeuszra, úgy lesz, ahogy csak akarod! Nehezemre esik majd megállni, de esküszöm! - kiáltott fel boldogan, és alaposan megropogtatta Ermisz bordáit.
- Már felkelt a nap, az esküd most is érvényes - figyelmeztette Ermisz komoly képpel. Arisztonikosz elengedte. - Más a nappal és más az éjjel, ne keverjük össze. A saját szabályaimat csak én szeghetem meg, te nem. – Felállt, és a háta mögé kerülve átölelte a férfit. Tagjaiban még benne zsongott az éjszaka emléke. – Nikó - súgta a fülébe -, készíttethetnél egy kényelmesebb kerevetet.
Ermisz már második hete dolgozott a márványtömb egyik oldalán. A nagyolás után egy ülő férfi körvonalai kezdtek kibontakozni. Nem mutatta meg senkinek a papiruszra vetett vázlatot, Arisztonikoszt pedig arra kérte, ne fogjon még bele a Ganümédészbe. A kőfaragó miértjeire nevetve csak annyit mondott, hogy van még idő rá. “Az nem olyan biztos - dünnyögött a férfi. - Nekem minden egy kicsit tovább tart.”
A kalapács szinte szünet nélkül csengett a műhelyben, Ermisz csak enni-inni, aludni került elő. Mintha szerepet cseréltek volna. Arisztonikosz ballagott az Agorára, rakta Ermisz elé az ételt, vetette be az ágyat és mosta a kútnál a ruhákat. “Tisztára szolgálóasszonyt csinál belőlem ez a kölyök - morgott. - Micsoda megalázó! Ha nem volna olyan kedves nekem, már rég agyoncsaptam volna. Olyan leszek lassan, mint egy herélt! A végén még sipítozni fogok és riszálom magam.” Néha harsány hahotára fakadt saját gondolataitól, ilyenkor Ermisz is belekapcsolódott, mert nagyon szeretett együtt mulatni vele. Éjjel pedig a nyöszörgő kereveten bizonygatták egymásnak, hogy komoly, férfihoz méltó érzéseik nem halványodnak, csak napról napra gazdagabbak lesznek.
Ermisz a domború, bozontos mellkasra hajtotta a fejét, Arisztonikosz az aranyszínű tincsekkel játszadozott.
- Valamit nem értek - szólalt meg Ermisz.
- Az lehetetlen - állapította meg a férfi. - Mit nem értesz?
- Magamat. Nem vagy szép, ráadásul öreg is vagy. A hajad meg a szakállad szürke, az arcod olyan barázdás, mint szántás után a föld. - Felkönyökölt, és minden szavát ujjaival tette szemléletesebbé, ahogy végighúzta Arisztonikosz arcán. - Nem vagy túlzottan okos, sőt tehetséges sem vagy, legalábbis nem annyira, amennyire szeretnéd. Modortalan és goromba vagy olykor-olykor, és úgy le tudsz részegedni, mint egy szamár. Ezernyi rossz tulajdonságod van.
A kőfaragó végigfuttatta kezét a fiú tarkójától a gerincén át a csípőjéig, tudta, hogy Ermisznek érzékeny pontja; össze is borzongott tőle.
- No, dicsérj még egy kicsit, hátha elbízom magam - dörmögte, és a tenyere továbbszaladt a combja vonalán.
- Képtelen vagyok megérteni, mit szeretek benned - lamentált tovább Ermisz.
- Pontosan azt szereted, kiskomám, hogy ilyen vagyok. Ragyoghatsz mellettem kedvedre. Meg, hogy az ezernyi rossz mellett legalább egy jó tulajdonságom is van. - Arisztonikosz dorombolt, mint egy szerelmes oroszlán.
- Akkor sincs jól ez így, Niki - mondta a fiú elgondolkodva, szétterpesztett ujjaival a szürkén göndörödő bundát fésülgette Arisztonikosz mellkasán.
- Miről beszélsz? - kérdezte a férfi - Mi az, ami nem jó? Csak nem untál rám?
- Nem - nevette el magát Ermisz a vissza-visszatérő nótán -, nem úszod meg olyan könnyen, előbb kiszívom az utolsó csepp véred is. Arra gondoltam, hogy teljesen áthágtunk minden lehetséges szabályt. - Teljes hosszában végignyúlt a hanyatt fekvő Arisztonikoszon. - Szólj, ha már szétlapultál - figyelmeztette. - Egy ilyen kapcsolatban, mint a miénk, az ifjúnak csak elviselni szabad a férfi szerelmét, és eltűrni vágya beteljesedését. Nem így van?
- De igen. Így illik.
- De én nem tudok ilyen lenni. Bolondulok azért, ahogy bánsz velem. Egészen elbódítasz. Ki tanított erre, talán maga Aphrodité? Biztosan valamilyen varázslattal bűvöltél meg. Megszegtem a szokást és az illemet azzal, hogy élvezem, amit teszünk. Még a végén kivívom valamelyik isten haragját ezért. Vagy talán beteg vagyok én, Nikó? Mit gondolsz, tudok én még valaha asszonyt is szeretni, mint mások?
- Óh, nincs ebben semmi bűbájosság, de minden bizonnyal varázsvesszővel bájoltalak el. - Arisztonikosz kuncogni kezdett, aztán kitört belőle a nevetés. Ermisz összevissza zötykölődött, végül együtt kacagtak. Félrekapta a fejét a fiú ökölcsapása elől, aztán letörölte a szeme sarkából kibuggyanó könnycseppet. - Dehogyis vagy te beteg, hacsak nem a fejedben, ha ilyeneket forgatsz benne. Ezen majdnem minden fiúgyerek átesik legalább egyszer életében. Kezdetben könnyebben fogadnak a bizalmukba egy hozzájuk hasonlót, mert a nőktől bizony tartanak. Az illem és a szokás miatt meg ne fájjon a fejed. Ami két ember között történik, az csak rájuk tartozik, meg az istenekre, de azok szívesen behunyják a szemüket, hiszen ők is szeretnek csintalankodni. Nem az istenek haragszanak, hanem az emberek. De csak azt beszélhetik ki, aki kérkedik, vagy fűnek-fának enged. Úgy élünk, ahogy nekünk jó, másnak nincs köze hozzá. Ami meg az asszonyokat illeti… hát egyszer biztosan eljön az az idő is - sajnos, sóhajtott magában. - Ha elég érett leszel már, és utódokat akarsz, akkor majd keresel asszonyt. Van belőlük bőven.
- Oh, hiszen te mégiscsak okos vagy, akkor most taníts valami másra. Neked volt már feleséged, meg egy csomó szeretőd is. Ne tagadd, hallottam. Mondd el nekem, milyenek a nők?
- Miért olyan fontos ez? - nyűgösködött Arisztonikosz - Nem beszélhetnénk másról? Mondjuk, hogy milyen alávaló, lusta gazember vagyok. Vagy énekeljünk. – Rázendített egy nótára, de Ermisz rátenyerelt a szájára.
- Ne beszélj félre, mondd! - parancsolt rá játékos szigorral, mire a férfi hevesen rázta a fejét - Mondd, mondd, mondd! - követelte.
- Hogyan, amikor befogtad a számat - nyögte a keze alatt Arisztonikosz, s miután kiszabadult –, de az oktatás nem ingyen van ám… csókért. - Hosszan és mohón forrtak össze. A férfi, élete delén túl, habzsolta a fiú édes-hamvas ifjúságát, azt a hihetetlen gyönyörűséget, amit soha nem is remélt; a fiú pedig teljes lényével olvadt a hatalmas, tapasztalt férfi őserejű, biztonságot nyújtó, feltétlen imádatába. Boldogok voltak.
- Nos? - kérdezte később. - Te következel.
- Mások - felelt kurtán Arisztonikosz.
- Mennyire mások? - Ermisz a tenyereit Arisztonikosz mellére támasztotta, állát ráfektette és farkasszemet nézett vele.
- Nagyon mások. Puhák. Kiismerhetetlenek. Természetüknél fogva hazugok. Nem tudhatod, hányadán állsz velük, ezért aztán soha nem lehetsz nyugodt. Ha öleled őket, olvadnak mint a friss vaj, de amint elereszted, kemények és hajlíthatatlanok. Nem tudod, mit akarnak, mert mindig mást mondanak, mint amit gondolnak. Az istenek azért teremtették őket, hogy a férfiak termékeny ölükbe vessék magjukat, megfoganjanak, és sok gyereket hozzanak a világra. A mi gyerekeinket, a férfiak utódait. Táplálják és gondozzák őket, hogy erősek legyenek. Ez a dolguk, de… valahogy mégiscsak beférkőznek a gondolataidba. Amikor már azt hiszed, uralod őket, akkor vagy csak igazán a rabszolgájuk. Nagyon bonyolult dolog ez, Ermisz - legyintett.
- Ez eléggé félelmetesen hangzik. Nem túlzol, Nikó? Hiszen akkor nőt szeretni örökös harcot jelent. Ha jól értem, te nem is szeretted, inkább csak használtad őket. Nem?
- Valahogy úgy.
- Otthon az anyámon, meg a nővéreimen, pontosabban Helénén nem vettem észre semmi ilyesmit. Ők olyan szelídek. Igaz, Thaleia, a fiatalabbik lánytestvérem, már egy kicsit hasonlít arra, amit mondtál - mélázott a hallottakon Ermisz. - Ő aztán szeret uralkodni. Lehet a szelídség is olyan fortély, amivel leigázzák a férfiakat? Arisz mindig azt mondta, hogy anya ezzel veri béklyóba apánkat, és én sohasem értettem, mit akar ezzel mondani. Ha ez igaz, és miért ne lehetne az, ha már ketten is mondtátok, akkor én nem fecsérelhetem az életemet ilyen harcra, nekem más dolgom van. Akkor inkább nem kell nő, és ne legyen gyerekem - heveskedett. - Az én halhatatlanságom ott van a műhelyben, és szeretni itt vagy te. Mi kell több? - Fejét a férfi álla alá fúrta.
- Nono, nekem biztos, hogy nem kell több - mondta meghatottan Arisztonikosz -, de te még nagyon fiatal vagy. Na, és a kötelesség, arra nem gondolsz? Házasodni, gyereket nemzeni férfikötelesség, ez alól nem lehet kibújni. Ha valaki nem képes rá, az más, de akkor is meg kell próbálni. Mert ha másért nem is, ezért valóban megharagszanak az istenek… az emberek meg kicsúfolnak. Ezernyi fordulatot vehet még az életed. A Moirák annyi színt fontak életünk fonalába, hogy nem tudhatjuk előre, mikor mi jut belőle. Nagyon szeretlek, és boldoggá tesz, hogy te is, de akkor sem szabad így gondolkodnod. Hű, de nagyon elkomolyodtunk, mintha valami előérzet gyötörne. Várj csak, mindjárt vidám leszel, ha mutatok valamit. - Legurította magáról a fiút, felkelt, és a ládájában kutatott.
- Már megint valamilyen haszontalanságra szórtad a pénzt? - kérdezte Ermisz, miközben várakozóan felült. - Javíthatatlan vagy.
- Nem, nem, ez most nem haszontalanság. Az egyetlen okos ötlet, ami kipattant a fejemből. - Előszedett egy tekercset, kigöngyölte – Ez mostantól a tied. No, nézd meg, a születésnapodra tartogattam meglepetésnek, de végtére is… minek addig várni. Jobb, ha tudod.
A kezét a csípőjére téve leste Ermisz arcának rezdüléseit, ahogy olvasta a papiruszra rótt szöveget. A fiú arca elhalványodott, aztán lángra gyúlt. Elengedte a lap egyik szélét, hogy visszakunkorodott.
- No, mit szólsz? Ugye örülsz? - Arisztonikosz várakozó mosollyal nézett rá.
Ermisz felnézett, csupa könny volt a szeme.
- Ez.... ez meg micsoda? Nikó, ez egy közönséges csalás. Hogy dönthettél nélkülem? - A férfi arcáról lehervadt a mosoly.
- Ne légy már ilyen átkozottul hálás! - fakadt ki dühösen - Azt hittem, örömet szerzek vele, de esküszöm, kiszámíthatatlanabb vagy hat nőszemélynél. Nem könnyű veled, Ermisz… az istenekre, nem könnyű. Próbára teszed a türelmem. No jó, ne keverjünk bele érzelmeket - felemelte a mutatóujját, mint valami tanító. - Ha jól emlékszem a szavaidra, itt akarod leélni az életed, ami remélem sokkal hosszabb lesz, mint az enyém. Ha engem már elnyelt a Hádész, veled mi lesz? Mert tudod, ki vagy te itt Athénben, Ermisz? Egy senki. Igaz, tehetséges senki. Egy kedves, szeretnivaló senki, de ne hidd, hogy pusztán ennek, és annak az isteni adománynak birtokában boldogulsz majd. Nagyot tévedsz, szépséges Ganümédészem. Egy metoikosz túlszárnyalhatja Pheidiászt, akkor sem lesz soha egyenrangú athéni polgár. Nem lesznek olyan jogai, mint a legbalkezesebb fazekasnak, akit athéni anya szült - bocsáss meg szomszéd, nem rád gondoltam - fűzte hozzá gyorsan. Persze, éldegélhetsz boldogan, amíg meg nem halsz. Szobrászkodhatsz is kedvedre, de többre ne számíts. Házasságot sem köthetsz, csak magadfajtával, még ha te is leszel a legnagyobb művész. Gondolkodj egy kicsit, aztán nevezz csalónak. Én a jövődről beszélek. A fényes jövőről. Remélem, nem akarsz egész életedben temetői sztéléket gyártani? Ám, ha nekem nem hiszel, kérdezd meg Szimónészt.
Ermisz hallgatott. Vonásai élesebbé váltak, szemöldöke között egy függőleges redő jelent meg.
- Ő is tudott a tervedről?
- Persze. Mindent tud rólunk, hiszen itt él a szánkban. De ő barát, és egyébként sem számít. Csak a világ és a törvény előtt leszel a fiam. Én nem vagyok olyan híres, senkinek sem tűnik majd fel, hogy egyszer csak előkerült, hiszen kerestem eleget. A hivataloknál is bejelentettem, nyomoztattam utána. Most majd azt mondom, hazajött az a csavargó kölyök. Éppen csak a nevét kell használnod. Eljött az idő, hogy felírják az epheboszok közé, és akkor már senki sem vonhatja kétségbe, hogy nem athéni anya szült, és nem én nemzettelek. Mindent úgy teszel, mint a született athéni polgárcsemeték. Letöltöd velük együtt a két évet, aztán akár részt is vehetsz a város irányításában. Teljes jogú polgár leszel. Hát nem érted, mit kínálok neked?
- Örökbe is fogadhatnál, mint ahogy megteszik mások is, ha nincs örökösük - próbálkozott Ermisz.
- Eh! - legyintett Arisztonikosz - Az nem ugyanaz. Örökség! Sokkal többről van szó, mint vagyonról, az nekem úgysincs. A jogról.
- Csodálatos ember vagy, Nikó - suttogta Ermisz. - Ha tehetném, megcsókolnám a szívedet, de honnan veszed, hogy én bármi áron athéni polgár akarok lenni? Aki nem vak az látja, hogy idősebb vagyok, és nem is hasonlítok a fiadra. Vagy talán igen? - Arisztonikosz nemet intett - Még hogy elég a nevét használnom. Mi lesz, ha egyszer valóban visszatér a fiad vagy a feleséged, őket tagadod meg? Hiszen ismer téged az egész Kerameikosz, leleplezik a csalást, és bajba kerülsz. Veszélyes és kockázatos, és… - majdnem kimondta, hogy felesleges őrültség. - Engem száműznének és elválasztanak tőled. Nyomorultak leszünk. Nikó, Nikó... én kedves Nikim, ez túl sok. Hallgass rám - könyörgött - lehetetlent kérsz tőlem. Ráadásul azt kívánod, ne önmagam legyek. Én és a nevem éppúgy összetartozunk, mint ahogy te sem lehetsz más, mint Arisztonikosz.
A kőfaragó lerogyott a kerevetre, reménytelenül végigszántott ujjaival a haján.
- Én meg azt hittem, a nyakamba ugrasz örömödben. Nincs senkim Ermisz, csak te. Nincsen családom, elvesztettem őket. Önámítás volt, hogy élnek valahol. Ne félj, senki sem jön rá, hiszen a fiam kicsi volt, az asszonyok meg bezárkózva élnek. És ha mégis megneszelnének valamit, akkor is hallgatni fognak, mert nem törődnek ilyen semmiséggel, senkinek sem ártunk vele. Nemcsak engem, téged is ismer az egész Kerameikosz. És aki ismer, az szeret is. Kinek fájna, ha a fiamnak tartanálak? Csak rajtad múlik.
Ermisz az ölébe kuporodott - Bárcsak ilyen egyszerű volna - sóhajtott magában, és elkomolyodva nézett az arcába. Bármit is mondott Arisztonikosz, megértette, hogy nem elégíti ki az örökbefogadás, amely pusztán jogi megoldása lett volna kettejük kötésének. Ő magáénak érezte és akarta, szenvedélyes szeretet vezérelte, nem egyszerű anyagi számítás. Megsimogatta sűrű szakállát és ajka fölött a bajuszt, majd egy puha, gyerekes csókot nyomott a szájára, mintha az a világ legtermészetesebb mozdulata volna; Arisztonikosznak az is volt.
- Úgy lesz, ahogy akarod. Ha elfogadom… mi változik meg? - kérdezte bizonytalanul és érezte, elindult a végzete felé vezető úton.
- Óh, mindössze kinyílnak előtted a lehetőségek, a magad útját járhatod, nagy és tekintélyes polgár lehetsz. Akár egy újabb Periklész! De ez mind lényegtelen, semmiség - biggyesztette a száját Arisztonikosz.
- Köztünk. Arra is gondoltál?
Arisztonikosz egy darabig bambán bámult rá.
- Köztünk? Semmi. Vagy minden, ha úgy akarod. Semmi sem változik, csak továbbra is tudjunk titkot tartani. - Olyan szorosan ölelte magához, hogy Ermisz alig kapott levegőt. Mintha satuba fogták volna a mellkasát, kapkodott lélegzet után, Arisztonikosz pedig lecsapott a szomjasan nyíló ajkakra.
