Majnik László :
Csapdába csalta a decembert
Nem láttam Zsuzsit soha fázni
júliusi éjfél volt bőre mindig
csapdába csalta a decembert
így karácsony táján
különösen fájsz nekem
ellopom tőled álmaid
dalaid fedeznek
olvadok lassan
sóhajaid hosszú
panasz-vallomások
érzem magányod
mikor egy lépéssel
messzebb kerülsz tőlem
hidd el nem számítanak
a színek úgysem fogjuk
túlélni a szorongást
talán végleg eltévedtünk
nézd hogy nézünk ki
csak mondanád végre el nekem
miért nem fázol sosem
hogy lehet az hogy mindig
csapdába csalod a decembert
.
A balassagyarmati Komjáthy Jenő Irodalmi és Művészeti Társaság és a rátsági Spangár András Irodalmi Kör fiatal költő tagja Majnik László. A Röpke ívek című antológiában jelent meg a fent idézett verse. Rétságon él, kulturális szervezőmunkát végez, zenél, újságot és verseket ír. A mostanság felnövekedett fiatal értelmiségi nemzedék helyzetének tipikus példája lehet az ő élete, hiszen mondataiban, cselekedeteiben a "dolgok végtelen" szeretetét, a világ felfedezésének örömét és gyötrelmét, a szerelem megtalálását és zsibongató megélését, ugyanakkor a "végeken" minden egyes szóért, minden sikerért és megértésért kemény munkát végző ember intellektuális fáradtságának apró jeleit fedezem fel benne. Jó-e nekünk, ha fiataljaink tehetségük kibontása helyett hétköznapi lótás-futással bíbelődnek? Jó-e nekünk, ha a szellemi ember szava szűk környezetében sem csenghet igazán, ha mondatai igazsága és tisztasága a hétköznapok gondjaitól megszürkül, megzavarosodik? Jó-e nekünk, ha a megtalált költészet, ha a megtalált szavak bennrekednek borda-börtönükben, ha a kimondott szó is csak apró sóhajtásnak tűnik, ha csak a szerelem a "végső menedék"? Jó-e nekünk, ha önmagunk ijesztővé embertelenedett arcát látva a Kedves szemében megijedünk, létünk értelmetlenségét megérezve megtagadjuk a szépséget, a színeket? Jó-e nekünk, ha lelkünk vacogásának neszei betöltik a körülöttünk élők mindennapjait? Jó-e nekünk, ha szakmánkká válik már a lemondás, a felszabadult öröm helyett a könny, a könnyedség helyett az ólomnehézségű földhözragadtság, a szárnyak helyett a kötél?
Majnik versében ezeket a kérdéseket is felfedezem a leírt szavak között, ugyanakkor a "december csapdába csalásának" örök emberi vágyát is plasztikusan ábrázolja, hiszen tehetségéből erre is futja! Stílusa a mai kor igényének és szabályainak megfelelően a rímtelenséget, az írásjelek elhagyását, a töredezettséget, a gondolkodásra késztetést preferálja, ám annyira emberien és költőien, hogy nem sértő sem a szemnek, sem a fülnek, sem a szellemnek.
Reményeim szerint még sokat hallunk erről a fiatalemberről, hiszen még "előtte az élet".
