Holdfény kísérte jöttöd, arcod hófehér színben
Játszott, hajad arany mézként olvadt szét válladon
Én csak álltam bénultan, azt reméltem, álmodom
De szóltál, szavad szép volt, és hazugságod hittem
Ahogy kisgyermek hiszi, hogy anyja mindig igaz
Ittam szavad, akár sivatag az ég könnyeit
S feledtem az évszázadok folyamán kőbe írt
Törvényt, hogy a legszebb kertben is teremhet gaz
Csókod édes íze úgy áradt szét ereimben
Mint forró méreg, és éreztem zsigereimben
A halál émelyítő, borzongató, és nedves
Érzését, s te aki a tőröd mártottad belém
Elfordítottad arcod, többé nem voltál enyém
S én engedtelek, tűnj a semmibe, hazug kedves
