Amikor belépett a sátorba, a nő és a lánya összebújva kuporogtak a földön. Arisz lelke könnyű, a teste elégedett volt, ezért derűsen nézett le rájuk.
- Csomagoljátok össze a holmimat, hamarosan indulunk - rendelkezett. Megmutatta, mit hová tegyenek, aztán a sátor szétszedéséhez látott. A mellette álló sátor darabjait Hülosz rakosgatta egy kocsira, Pelléasz a lovát szerszámozta. Odakiáltott neki:
- Az én sátram is felfér még a kocsidra? Jó lenne, ha nem kellene a lovamat terhelni vele.
- Vannak rabszolgáid, cipeljék azok! Ezért vannak, vagy nem? - Arisz meglepődött. Azt hitte, az éjszaka elaltatta Pelléasz ellenérzését. Ádáz tekintete, amit a paión nőre vetett pontosan az ellenkezőjét bizonyította. Odament hozzá.
- Mi bajod van? Nem értetted meg, hogy nincs semmi okod féltékenységre? Ha tudom, hogy ekkora gondot okoz neked, hogy az én életemet is könnyebbé teheti, ha valaki gondoskodik a kényelmemről, nem fogadtam volna el őket. Ha akarod, itt helyben elvágom a torkukat vagy odaadom valaki másnak, én meg továbbra is magam mosom a ruhám, és kását eszem a közös kondérból, mint eddig. Egyetlen szavadba kerül.
Pelléasz restelkedve hallgatott. Nem értette, mi történik vele, miért érzi fenyegetésnek ennek a nőnek a jelenlétét Arisz mellett, amikor az ifjú már annyiszor adta tanújelét ragaszkodásának és szeretetének, hogy kevés férfi érezhette magát olyan érzelmi biztonságban, mint ő.
- Nem, dehogyis… nincs semmi. Ostobaság – legyintett. - Tegyék csak fel a kocsira, Hülosz majd segít nekik. Nem félsz, hogy megszöknek, ha nem tartod szemmel őket?
- Ha megszöknek, hát megszöknek. Megszűnik a gondom - morgott Arisz.
Napfelkeltekor már egy mérföldet haladt a hadoszlop. A fősereg, élén a fiatal fővezérrel másfél napi távolságra előttük járt. A thesszáliai lovasság ennek a menetnek az elején haladt, mögöttük a krétai íjászok vonultak, a málhások pedig az utóvéd legvégén menetelő könnyű gyalogság egyik egysége előtt, tarka összevisszaságban.
Pelléasz kocsija a többi málhásszekér között döcögött a hepehupás úton. A hegyszoroson keresztül nem volt könnyű az ökrösszekerekkel előbbre jutni. A paión nő és a lánya a kocsi szélébe kapaszkodva lépkedtek. Csupasz lábukat sebesre horzsolta a sok kő. Nem ők voltak az egyedüliek, akik rogyadoztak, legutóbb sok új fogoly szaporította a menet létszámát. A férfi hadifoglyok szíjra fűzve. Nagyrészüket a legközelebbi városban áruba bocsátják majd. Hülosz, aki a kocsi tetején ült és ismert néhány szót thrákul, azzal a lehetőséggel riogatta a két szerencsétlent, hogy miután átkeltek a Hellészpontoszon, a sereg valószínűleg délnek tart majd, és az életben maradó és eladható rabszolgáktól bizonyosan megszabadulnak Epheszoszban.
Amikor a leány már összeesett a kimerültségtől, Hülosz kegyesen megengedte nekik, hogy felmásszanak a kocsira. Sokáig szótlanul zötykölődtek, a lány el is aludt, de az asszony némán fürkészte maga körül a vad vidéket. A hegyek nem voltak ismeretlenek számára, hiszen magas hegycsúcsok, sűrű erdőségek jelentették a hazáját. A kövérség miatt puhánynak látszó líd a szeme sarkából nézte.
- Meg akarsz szökni? - kérdezte kajánul. - Próbáld meg, amíg érdemes. Jobb, ha tudod, a szökött rabszolgát mindenütt ugyanaz a büntetés várja, de ott még… brrrr… - rázkódott össze, és a fejével előre intett - karóba is húzhatják, vagy felszögezik egy fára. A szoroson túl már nem nagyon lesz lehetőséged. Az ottani népek nem mind rajonganak ezért a seregért. Vannak, akik felszabadítónak, de vannak, akik hódítóknak tartják.
A nő oldalról méregette Hülosz párnás arcát, kövérkés kezét, ahogy a gyeplőt szorongatta.
- Te szolga… jönni… velem? - bökött ujjával a vállára. – Együtt… - próbálta a másik nyelvén formálni a szavakat.
- Megbolondultál? Dehogy megyek! Én nem vagyok rabszolga. Barátságból vagyok itt. - Hülosz sértődötten húzta ki magát, de felfigyelt a nő próbálkozására - Nocsak, egész gyorsan megtanulod majd a nyelvet. De minek, ha úgyis megszöksz?
- Uram beszéde .... akarni érteni...
- Akkor hát nem menekülsz el? - a nő a fejét rázta. - Oh, pedig te biztosan tudod mi a szabadság. Nekem hiába adta vissza kegyesen Pelléasz úrfi, én már nem is emlékszem, de nem is vágyom rá. Gyerek voltam még, amikor a sahinsah születésnapjára engem is beszedtek mint adót. A szüleim nem tudtak mással fizetni. Hány éves is lehettem? Olyan nyolcesztendős forma.
Emlékszem, sok-sok hozzám hasonló gyerek, fiúk-lányok vegyesen, meg idősebbek is, ifjak, mint a te gazdád sorakoztunk egy nagy palota udvarán. Néha eltűnt közülünk néhány, akiket bevittek a palotába, és nem láttuk őket utána. Hiába találgattuk, nem tudtuk mi lett velük csak rettegtünk, hogy értünk is jönnek majd. Jöttek is. A kezembe nyomtak egy poharat és rám parancsoltak, hogy igyam meg, ami benne van. Nagyon rossz volt, el is szédültem. Amíg ájuldoztam, a fogam közé peckeltek egy fadarabot, és egy padra kötöztek. Amikor magamhoz tértem, egy istálló-féle épületben feküdtem szalmán a többi társammal együtt, akik jajgattak, és vízért rimánkodtak. Első pillanatban nem tudtam, hol vagyok, mi történt, miért van ez a sírás-rívás körülöttem. Aztán hamarosan megtudtam én is. Elszállt a mákony hatása, és a testem alsó felébe olyan fájdalom mart, mintha kutya marcangolná. Odakaptam, akkor vettem észre, hogy be vagyok bagyulálva fehér gyolcsba, amit vér áztatott nedvesre. Ordítani kezdtem, mire odajött hozzám egy köpönyeges ember, vizet hozott. Azt mondta, maradjak nyugton, nem lesz semmi baj. Adott valami puha galacsint a számba, megitatott. Valóban enyhült a fájdalom. Később kicserélte rajtam a kötést, figyelmesen megnézte az alsó felem. Nagyon szégyelltem magam, mert ilyet utoljára anyám tett, amikor még jóval kisebb voltam. Meg is mosogatott valami növény levével, aztán tiszta gyolcsba csomagolt. Ő, meg néhány hozzá hasonló így tett a többiekkel is. Azt mondta, hogy hamarosan meggyógyulok. Jószívű embernek látszott, ezért aztán addig faggattam, amíg el nem mondta az igazságot. Azt mondta, hogy ha meg is növök, sohasem leszek olyan férfi, mint mások, mert… hát szóval kimetszették belőlem, ami szükséges ahhoz. Mivel elég nagy voltam már hogy tudjam, mijük van a fiúknak, ami a lányoknak nincs, ijedten kaptam oda a kezem, de megtaláltam, amivel addig is vizelni szoktam. Meg is mondtam neki, hogy téved, de csak sajnálkozva mosolygott. Azt mondta, előbb-utóbb úgyis rájövök. Még azt is mondta, hogy innen elvisznek Szardeiszbe a szatrapa elé, ahol kiválogatják közülünk azokat, akik Szúszába kerülnek ajándékként a Királyok Királyának. Azoknak jó dolguk lesz, igyekezzek hát, hogy közéjük kerüljek.
Hülosz elhallgatott. Rápillantott a paión nőre, aki úgy nézett vissza rá, mintha értené minden szavát. - Bámulj csak… úgysem érted. Nem is érdekel, csak örülsz, hogy a kocsimon ülhetsz.
A nő azonban ujjával megérintette Hülosz kezét.
- Mesélni… még…
- Hát jó. - A líd kényelmesebbre fészkelte magát. - Bizony nem volt szerencsém, nem kerültem az ajándékok közé, de a sorsom már így is-úgy is meg volt pecsételve. Végül Déloszon kötöttem ki, a rabszolgavásáron. Egy thébai nemes vett meg a fia mellé amolyan szolgajátszótársnak. Pelléasz úrficskának nem született egyetlen testvére sem, ő volt szüleinek szemefénye. Totyogós kisbaba volt, még csak gügyögött, amikor odakerültem. Együtt tanultunk beszélni. Én az ő nyelvüket, ő pedig a sajátja mellett az enyémet is. Én is gyerek voltam még, és csoda jó dolgom lett. Nem is bántam, hogy nem lettem ajándék Szúszában. Egész nap csak játszottunk, dajkáltam, kényeztettem, meséltem neki… úgy, mint most neked, ez volt a dolgom. Amikor nőni kezdett és tanulnia kellett, paidagógoszként én kísértem mindenfelé. Vele tanultam, mert ahhoz, hogy kikérdezhessem a leckéit, nekem is tudnom kellett. Elmondhatom, hogy bizalmába fogadott. Csinos, nagyon csinos fiú lett. Mindennap elmentünk a gümnaszionba, és nem egyszer láttam versenyezni. Amíg ő futott, birkózott, diszkoszt vetett, vagy lándzsát dobott a palaisztrán, addig én oldalt üldögélve figyeltem. Néha elméláztam, milyen jó neki ilyen szép izmos karcsú testtel, kecses mozgással. Összehasonlítottam a magam hízásnak indult lomhaságával és időnként elszomorodtam. Ha futnom kellett, néhány lépés után kifulladtam. Amikor játékból birkózott velem éreztem, micsoda erő van a karjaiban, combjainak bilincse majdnem kiszorította belőlem a szuszt.
Emlékszem,- mélázott el a líd -, egyetlen egyszer tört ki belőlem az elkeseredett fájdalom. Akkor kamaszodott, én meg már nem voltam nagyon fiatal. Olyan volt a szememben, mint egy ifjú isten, akik hitük szerint fönn az Olümposzon hemzsegnek. Éppen azon a napon történt, hogy hazatérve nagy titokzatoskodva behúzott maga után a szobájába. - Hülosz - suttogott, mintha hallhatná valaki a falakon át - képzeld, mi történt. Aztán elmesélte ártatlan kis kalandját valami buta fehérnéppel. Csakúgy áradt belőle a férfias magabiztosság, mindaz, ami belőlem elveszett. Akkor már régóta tudtam, mit jelentett az a mondat ott az istálló szalmáján. Néztem őt, és sötétség borult a szobára, csak az ő alakja sugárzott a szemembe fényesen. A szívemre nehezedett valami nagyon nagy súly, ami a torkomat is összeszorította, hogy fuldokoltam tőle. Ő rám nézett, elkomolyodott, aztán kétségbeesetten akarta megtudni tőlem, mi bajom van. Belőlem pedig kitört a sírás. Nem féltékenység vagy irigység volt az, hanem a veszteség borzalmas érzése. Akkor számlálhattam a húszas éveim második felét, ha lett volna értelme. – mélyet sóhajtott , és mereven nézett valahova előre - Pelléasz úrfi akkor átölelt, megsimogatott, arcát az arcomra fektette, letörölgette a könnyeimet, és azt mondta - Ne sírj, Hülosz , miért sírsz? – én meg a vállára borulva zokogtam. - Mert olyan szép vagy… és nekem sem kellene ilyennek lennem. Ilyen esetlen rútnak, akit soha senki sem fog szeretni. – Csak úgy dőlt belőlem a panasz, sirattam férfiasságomat, a számomra megismerhetetlen szerelmet. És akkor, mint kicsike korában gyakran, most is a két keze közé fogta és megcsókolta könnyektől maszatos orcámat. - De hiszen én szeretlek, amióta csak az eszemet tudom - mondta nagyon komolyan a szemembe nézve. – És hogyan lehetnél rút, amikor senkinek sincs ilyen szép szeme, ilyen puha, piros szája, fényes-fürtös haja, jó szíve, mint neked. Mindig szeretni foglak, mindig velem leszel. Te vagy az én árnyékom. - Meleg ajkát a szememen, az arcomon, a hajamon éreztem. - Te meg az én éltető napsugaram vagy - súgtam vissza neki. Egymásba kapaszkodva ültünk sokáig. Azok a vigasztaló szavak örökre a szívembe vésődtek. Meggyőzött, hogy a lényeges dolgok a láthatatlanban gyökereznek, és egyetlen ember őszinte szeretete is elég a boldogsághoz. Aztán felálltam, mert féltem, ha atyjaura rajtakap minket agyonveret, és Pelléasz úrfit is megbünteti, amiért rangjához méltatlanul viselkedik egy rabszolgával. Később is mindig jó és kedves volt hozzám, ám ez többször nem ismétlődött meg.
Hülosz a paión nőre nézett, aki arcát a vállára hajtva csendesen elaludt.
– Jobb is, hogy nem értettél belőle semmit. Hiszen sem te, de még a gazdád sem tudhatja, mit érzek én. Csak ő tudja, mert ő ismer engem.
