Mire eljött a naplemente, Thébai falain kívül véget ért az öldöklés. Az attikai kapunál beomlott a fal, és a katonák egyik egysége beözönlött a résen. Krétai íjászok és a barbár agriánok követték őket. Behatoltak a város utcáiba és a templomtér felé nyomultak előre, ott azonban szembetalálták magukat a védőkkel, akik elkeseredett küzdelemben szorították őket vissza. Az íjászok nagy része elesett, a behatoló egység parancsnoka is súlyosan megsebesült. A veszteségeket látva thébai pajzsos gyalogság a visszavonulók után vetette magát és kitört a résen át síkra.
A lerombolt falszakasz előtt azonban némán állt és várt sündisznó tüskéihez hasonlóan meredező félelmetes szariszáikkal a falanx. A jobbszárnyon a nehézlovasság állt. Amikor a falanx támadási parancsot kapott, a rendezetlenül rohanó harcosok dobogó lábainak zaját, az üvöltést, fegyvercsörömpölést is túlszárnyalta fülsiketítő harci rikoltásuk. Az egymásba forrott harcosok tömege megindult, s sziklaszilárd ércfalába beleütközött a kifelé hömpölygő thébai hullám.A támadó ék beleszántott a védekezők összekuszálódott soraiba. A falanx feltartóztathatatlanul dübörgött végig a síkságon s ezzel végleg eldőlt a csata sorsa. Arisz vagdalkozás közben még látta, hogy az élvonal a fal előtt kissé meghajlik, és benyomul a résbe. Nyomukban a phókiszi és a plataiai önkéntesek is betörtek.

A síkon lassan elült a fülsiketítő lárma, csak a sebesültek jajgatása hangzott a letarolt föld felett. A súlyos sebesülteknek megadták a kegyelemdöfést, akik képesek voltak mozogni, foglyul ejtették. Arisz nem tartozott közéjük; amikor közelítettek felé, holtnak tettette magát, mint a róka. Bartel tanításai a túlélésre most nagy hasznára voltak. A testét és vértjét befröcskölő vér ellenére csak kisebb sérüléseket szenvedett; a karján és a combján levő néhány vágásra ügyet sem vetett. Sokkal nagyobb baja volt, hogy elvesztette szem elől Pelléaszt. Pajzs, pajzs mellett harcoltak sokáig, de a falanx nyomásakor elsodródtak egymástól. Meg kellett keresnie, ami nem volt veszélytelen vállalkozás. A győztes katonákon kívül ott voltak még a settenkedő hullarablók is, akiknek mindegy volt melyik táborból való sebesültre bukkantak. Megölték őket, a tetemeket pedig megfosztották fegyvereiktől, ruháiktól, minden apró értéküktől. Bolyongott és Pelléaszt szólongatta. Néhányszor abba is kellett hagynia a keresést, mert összecsapott a fosztogatókkal. A sebesülteket látva egyre nagyobb szorongással gondolt rá, vajon élve, holtan, vagy nyomorékon találja-e barátját. Merthogy megtalálja, abban biztos volt.
A távolban, a város felől füst gomolygott felfelé, láng festette vörösre az ég alját. A sereget legyőzték ugyan, de a város még nem adta meg magát. A házak között dúlt a harc, az ellenség utcáról utcára, házról házra, tetőről tetőre nyomult előre. Ami a falak mögött folyt, már nem harc volt, hanem mészárlás és rablás.

Berekedt már a sok kiabálástól, reményét vesztve álldogált, amikor gyenge hang ütötte meg a fülét. Mintha a nevét hallotta volna. Mozdulatlanná merevedett. “Pelléasz!” kiáltotta újra, minden erejét a kiáltásba adva. A hang megismétlődött. Belényilallt az öröm, de hiába forgott körbe, sehol sem látta Pelléasz alakját. Akkor távolabb, a meredeken lezuhanó part felé fordult, amikor újra hallotta “Arisz!” Nem tétovázott egy pillanatig sem. Kis híján lebukfencezett, ahogy lába alatt omlani kezdett a porhanyós, kavicsos föld. Odalenn a gyérülő fényben csak a sötéten hömpölygő vizet látta. “Pelléasz! Itt vagy?!” ordított le, ahogy a torkán kifért. Mocorgás volt a válasz. “Itt vagyok, Arisz! Itt lent.” A feje fölé tartotta a kardját és csúszni kezdett lefelé. Lábbal előre huppant a hordaléktól és szikladaraboktól hepehupás partszegélyre, csizmája nedves lett, olyan közel volt a víz. Néhány lépésnyire tőle megmozdult valaki. A szürkületben végre Pelléasz arcát látta meg. Csörömpölve rohant hozzá, vértjének egyik szíja elszakadt csúszás közben. Nem nézett sem jobbra, sem balra, csak átölelte Pelléasz nyakát.
- Irgalmas istenek, végre megvagy! - szorította eszeveszett erővel. - Ezerszer kiáltottam a neved, miért nem válaszoltál?! Úgy féltem, hogy meghaltál! - kiáltott rá kétségbeesett szemrehányással. Magáról megfeledkezve, szidalmakkal vegyesen ontotta a megkönnyebbülés csókjait Pelléasz szakállas arcára. Koszosak, sárosak, véresek voltak, és nagyon boldogok. Foguk összekoccant; fémes vérízt éreztek a nyelvükön. Pelléasz felnyögött fájdalmában, Arisz is magához tért az örömmámorból.
- Megsebesültél?! - Akkor látta csak, hogy Pelléasz egy lapos sziklán fekszik, félig egy döglött ló alá szorulva.
- Persze, hogy megsebesültem, gondolod, pihengetek itt? - morgott zavartan a thébai. - Próbáld meg valahogyan félretaszítani ezt a dögöt, nem tudom a lábam mozdítani. Alighanem ripityára tört.
Arisz nekifeszült a merev lótetemnek, nem bírta odébb tolni. Pelléasz az öklét rágta, hogy ne jajgasson, de az ifjú észrevette.
- Körülnézek, keresek valamit, amivel felemelhetem. Addig maradj nyugton, mindjárt jövök. -Pelléaszt a fájdalom újra az ájulás széléig sodorta, csak messziről hallotta, hogy Arisz a kardjával csapkod valamit, és hamarosan egy karvastagságú ággal tért vissza. Az ág végét bedugta a ló hasa alá, és teljes erejéből felfelé tolta. - Most! - kiáltott rá Pelléaszra - Most húzd ki a lábad! - A férfi kínkeservesen megmozdult, a lába kiszabadult a lótetem alól.
Könnyek szöktek a szemébe a fájdalomtól, legszívesebben sírt volna.
A sötétség ráborult a partra, egymást is alig látták. Pelléasz csak a tapogató kezeket érezte, ahogy végigvizsgálták a lábát. Sziszegett, amikor a fájó részre tapintott, aztán ruha reccsenését hallotta.
- Mit művelsz? - kérdezte.
- Rögzítem a lábad, hogy jól forrjon össze a csont - válaszolt Arisz.
A kardját Pelléasz sérült lába mellé fektette, a khitónja szegélyéből hasított kötözővel a kardlaphoz erősítette. - Ez jó lesz, amíg nem találunk mást. Az a fontos, hogy ne mozduljon el, ha majd kimászunk innen.
- Arisz… azt hiszem, van egy lyuk az oldalamon is. - Pelléasz megpróbálta felemelni a karját, de erőtlenül hanyatlott le, végül barátja vállán támasztotta meg. Arisz becsúsztatta a kezét a vértje alá. Meleg, síkos tapintású volt, amikor kihúzta, vér sötétlett rajta. Gyorsan kicsatolta a szíjakat, lehúzta Pelléasz testéről a vászonbélést és a khitónt. Ahogy a sűrűsödő szürkületben látta, a seb inkább nagy, mint mély volt. Egy szarisza hegye csúszhatott meg a páncélon és az oldalsó illesztésnél behatolt a bronz alá, felszakította a bőrt és az izmokat, de szerencsére nem sértett fontos szervet. Száját keskenyre szorítva igyekezett minél kisebb fájdalmat okozni Pelléasznak.
A helyzet nem volt túl biztató.
Pelléasz ebben az állapotban aligha mászhatott fel az omladozó falon, még az ő segítségével sem. A porhanyós föld maga alá is temethette őket. A másik út a folyó, aminek sodrásával sérülten megbirkózni nem gyerekjáték. Sötét is volt már, tájékozódni nem tudott. Barátja mintha kiolvasta volna a fejében motoszkáló kérdést.
- Gondolod, hogy valaha is kijutok én innen? Az lenne a legjobb, ha nem vesződnél itt velem, hanem próbálj meg visszamenni a városba, és segítséget hozni. Hülosz majd…
Arisz serényen pólyáló keze megállt a levegőben.
- Ne aggódj, keresek valami utat. - Lehajtotta a fejét.- Magunknak kell boldogulni, Pelléasz. Nincs hová visszamenni. A csata…
- Mi van a csatával? - kiáltott rá Pelléasz.
...elveszett. Thébai elesett.
Súlyos csend borult rájuk. A folyó habjai is halkan surrantak tova, csobbanás sem hallatszott. Pelléasz foga hirtelen vacogni kezdett, mintha a vérző seb kihűtötte, s jéggé dermesztette volna. Arisz felállt, odébb lépett, és egy szintén lezuhant, nem messze heverő hulláról lehúzta a ruháját. Talán éppen ezzel hadakozva sebesült meg a barátja. Csíkokra szabdalta az ingét, a köpenyt a karjára vette. Hallotta Pelléasz lihegését és megértette, amiért nem tud hinni neki.
- Nem igaz. Az nem lehet! - hallotta később a hangját is - Biztosan tévedsz, Arisz! A thébaiak hősök, nem lehet csak úgy… legyőzni őket! Elszántak és bátrak. Emlékszel a Szent Seregre?!
- A példa nem volt éppen szerencsés. A híres és verhetetlennek tartott “hierosz lokhosz” tagjai érzelmeikben erősen kötődtek egymáshoz és a városhoz, éppen ezért mindig úgy harcoltak mint az oroszlánok. Dicsőség és megtiszteltetés volt soraik közé bejutni; minden thébai harcos álma. Hősies elszántságuk, összetartásuk és bátorságuk ellenére Khairóneiánál véget ért legyőzhetetlenségük mítosza. A háromszáz elesett harcos csontjai közös sírban porladt már évek óta egy vesztett csata után. Kőoroszlán őrizte a sírjukat és emlékeztetett arra, hogy mindig jöhet valaki, aki erősebb. Sorsukat éppen annak a hadvezérnek szikrázó katonai tehetsége pecsételte meg, aki most Thébai végzetét beteljesítette. Érezte ezt Pelléasz is.
- Az nem lehet… nem… nem igaz! - Csökönyösen győzködte magát, aztán a hangja sírásba fulladt. Arisz visszament hozzá, ráterítette a rövid köpenyt és folytatta a kötözést. A keze gyöngéden, vigasztalóan simogatta barátját, de nem szólt egy szót sem. Mit érnek ilyenkor a szavak? - Vissza kell mennünk, talán tehetünk még valamit! - kiáltott fel később Pelléasz, és megragadta Arisz karját. - Segíts felállni, és induljunk. Összeszedjük a még megmaradt katonákat, besurranunk a városba és megszervezzük az ellenállást… -
Arisz képtelen volt tovább hallgatni ezt a reménykedő butaságot. Tudta, hogy a városban már minden ház lángol, a védők kardélre hányva hevernek, a lakosok jó része rabláncra fűzve vár a sorsára. A várostromok és az elesett városok sorsa Trója óta sem változott, ráadásul Thébai lázadó város volt.
- Pelléasz… figyelj rám… - leguggolt elé és a két kezébe fogta barátja kezét. Jéghideg volt, érezte a remegését. - Láttam a phókisziakat és plataiaiakat beözönleni a kapun. Ha szövetségük fejében szabad prédára hagyták a várost, akkor tudod, mit jelent az. Ott kő kövön nem marad. Vigasztaljon, hogy ez a katasztrófa nem személyes bátorságon, hanem elsősorban a város vezetőinek rossz döntésein múlott. Feláldozták a katonákat és egész Thébait egy vesztett ügyért. Mondd meg, miért nem tudnak soha meghajolni egy náluk tehetségesebb vezető előtt, aki még csak nem is vesztüket akarta, csak összefogni a poliszokat egy nagy cél érdekében? Miért kellett felrúgni a korinthoszi megállapodást? Mert féltékenyek, acsarkodnak egymással és az egész világgal, ráadásul úgy fordulnak egyik oldalról a másikra, ahogy a szél fúj. Spárta, majd Athén, aztán fordítva, még a perzsa nagykirállyal is lepaktáltak. Egy perzsával! Az ősellenséggel, aki már annyi nyomorúságot okozott. Thébai dicsősége és nagysága már a régmúlté. Lásd be, ezek már csak tehetségtelen vezetők, megbízhatatlan szövetségesek, nem pedig Pelopidászok.
- De legalább megpróbálták, és nem hódoltak be azonnal, mint a többiek. Szövetségeseink is voltak, sikerülhetett volna. Athén fegyvert küldött…
- …és szónoklatokat, de nem katonákat. Amikor az a sereg itt állt a kapu előtt, már csatlakozott hozzá Thébai csaknem minden bosszúra éhes ellenfele. Napokig itt álltak és tárgyalásra vártak. Eközben Athén serege lapított, nem is érkezett más tőle, csak buzdítás.Thébainak egyetlen szövetségese sem volt, csak az esztelen gőgje. Te is tudod, hogy így van, hiszen éppen te mondtad nekem. Megegyezést és béketárgyalást ajánlottak, de nem használták ki a lehetőséget, mert senki sem hallgatott a józanészre. Kihívták maguk ellen a náluk kiválóbbat, rajtavesztettek és bűnhődnek. Most már nincsenek katonák és nincs város sem. Héraklészre! Hát inkább egy város legyen áldozat, mint fél Hellász! Te is katona vagy, ha hadvezér volnál, mit tennél? - Pelléasz vadul elrántotta a kezét.
- Ne szónokolj nekem, a hazámról beszélsz! Még hogy megegyezést, béketárgyalást? Megadást. - Hisztérikusan felnevetett - Hogy miért nem hajoltak meg? Mert egy nemes thébai egyetlen barbárt sem tűr el maga fölött. Ez a te eszményképed pedig egy barbár. Megtanult ezt-azt, beszéli a nyelvünket, de akkor is csak egy északi barbár a szőkeségével, a kék szemével, a szép arcával, a lángelméjével együtt. Az a nemes cél, amit hirdet, csak álca. Valódi szándéka mindent uralma alá hajtani, és rendelkezni vele akarata szerint. Ez az igazság. Az apja nyomdokában jár. Bárcsak igaz lett volna a hír, nemcsak álhír, amely fellelkesítette az embereket, hogy ottveszett az illür csatában.Csak azért beszélsz így, hogy magadat mentegesd, mert megfutottál, igaz? Gyáva vagy, hiszen még seb sincs rajtad. Neked nincs hazád, nincs városod, önszántadból hagytad el, te nem tudod, mit jelent hűnek lenni halálig. Te csak egy közönséges zsoldos vagy!
Arisz összerándult. Ennél sokkal kevesebbért is osztott már halált, de visszafogta magát. A kétségbeesés nagyon rossz tanácsadó. Azt azonban érezte, ha Pelléasz még egy sértő szót kiejt, nem lesz képes tovább tűrni. El kellett hallgattatnia. Két tenyere közé fogta arcát, és szájával tapasztotta be a száját, mert a kezével bizonyosan megfojtotta volna. Ha a fájdalmas igazságon változtatni nem tudott, legalább feltámadt gyűlöletét ki akarta űzni belőle. Hosszú, kérlelhetetlen, fullasztó csók volt.
- Mentsd meg a lelkem a sötétségtől, Arisz! - csuklott fel Pelléaszból a könyörgés - Elveszek benne… meghalok… ha nem vagy velem… - súgta elkínzottan a fiú homályba vesző arcába.
- Itt vagyok veled, és soha nem hagylak sötétben. Az enyém vagy, és én a tiéd vagyok. Mostantól, mindörökké. - Arisz hangja esküjéhez méltóan ünnepélyes volt. Szilárdan tartotta karjában Pelléasz meggyötört testét. A férfiasan egyszerű vallomás elernyesztette görcsösen megfeszülő idegeiket, csillapította a testi-lelki kínokat. Az összetartozás érzése ellenállhatatlan erővel kerekedett föléjük, végre megadhatták magukat neki.

Cím: Dioszkuroszok - A harcos 6.
Kategória: Novella
Alkategória:
Szerző: Szabolcs Piroska Jul
Beküldve: June 1st 2004
Elolvasva: 1229 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Novella főoldalára | Megjegyzés küldése ]