Nyár volt. Leérettségiztem. Pontosabban magyarból megbuktam, tehát mennem kellett a pótérettségire, de a középiskolának vége! Hurrá! Nincs több buzi tanár, nincs több fegyelem, meg egyébként is, utálom az iskolát. Aztán, hogy érettségin éppen Tolsztoj: Háború és békéjét húztam ki, hát igen, ez egy szar dolog, ugyanis nem sikerült elolvasnom. Több, mint ezer oldal szar, tehetségtelen kínlódás. Utálom, és utálni is fogom, míg élek. Mindegy, éljen a szabadság.
Otthon feküdtem a Napon, a bejárati ajtó előtt, lábam fent a falon, számban finom, magyar, hányingerízű konyak, és lóg a lába, lóga … Anyám a konyhában visít, apám a kertben tölti ki a szőlőtőkéken a mérgét. Én viszont jól érzem magam. Mély levegőket veszek, próbálom átadni magam a pihenésnek.
“Sanyi, beszélhetünk néhány szót?” hallatszik a kapu felől. Odafordulok, arcomon a béke átszellemült nyugalma. Nem ezen a földön járok.
“Hogyne kedvesem, libbenek, mint pihe az Olümposz zord ködében,” próbálok interpretálni egy kis frissen tanult Hamingwayt.
“De nem tudok bemenni, be van zárva a kapu,” jön az újab kiabálás.
“Óh, hát nyisd ki kedvesem, és érintsd meg a szívem,” mondom elvont mosollyal réveteg ajkaimon az újabb Hamingway betétet, ami persze lehet, hogy nem Hamingway, sőt biztos, hogy nem Hamingway, viszont olyan elvont, olyan messzeívelő, hogy mégiscsak Hamingway.
“De nincs hozzá kulcs,” jön ismét a hang az utcáról. Odafordulok.
“Az igaz érzések előtt a kősziklák is leomlanak!” Emelem fel ismét patetikusan a hangom.
“Szikráznak a kövek? … mit mondasz? … nem értem jól … én csak a kaput akarom …”.
“Ne idegejj mán, a kurva anyád, hanem told be a pofád!” próbálom elmagyarázni a teendőket. De semmi. Csend. Révetegen továbbra is a semmibe meredek, próbálok nem ezen a földön járni. Meghúzom az üveget, lassan bugyogok, és közelítek a kapu felé.
“Tóth Éva üzeni, tudod az unokahúgom, hogy találkozni akar veled a Kanálisnál, a töltés másik oldalán.”
“Hö … ö!” bambulok, még mindig az Olümposzon tekeregve.
A kapuban álló csaj odahajol hozzám, és a fülembesúgja:
“Éva szeretne közelebbről megismerkedni veled. Tudod …,” néz rám sokatmondóan.
“Nem is ismerem, azt se tudom, hogy ki. Jól néz ki?” kérdem félvállról.
“Jól, nagyon jól. Kemény, nagy mellei vannak, mint a kézilabda, a lába izmos, a feneke marha jól néz ki, és szeret … tudod.”
Nézek rá. “Pallasz Athéné, az Olümposzon, óh Trója Cassandrája.” Adom elő magam.
“Cassandra, meg Athéné? Az Olümposzon? … Dehogy! Tóth Évi vár délben, ebédidőben a Kanálisparton, és le akar veled feküdni. Jó nő, és ért is hozzá.” Mondja szépen, tagoltan.
“Agyő orosz balett!” közlöm szemlehúnyva, emelkedetten.
“Nem orosz, Tóth! És szopik is,” suttogja bizalmasan.
“Fröccs,” fújom ki számból az egész benyelt konyakot. Lábam remeg. Láthatóan lihegek.
“Mikor, most délben?” kérdem továbbra is mereven.
“Siess. Van még 20 perced!” mondta, megfordult, és elment.
Fel a nadrágot, megmosni a farkam. A hónaljam izzadtságszagú. Nem számít, nem azt akarja senki, tudod. Fel a tornacipőt, bicikli, gyerünk.
“Csak nem ismerem. Sose láttam. Ki a fene lehet?” lihegem magam elé, ahogy taposom a pedált. A lábam is remeg. Fent vagyok a töltésen. Körülnézek. Egy fiatal csaj a másik oldalán, a fűben. Hanyattfekve, lábait széttéve, kiterülve. Pedig miniszoknya van rajta. Érzem nagyon feszít a sliccemnél a nadrág.
“Húh!” törlöm le az izzadtságot a homlokomról. Lelököm a biciklit. Nagyot csattan. Lehet, hogy el is tört valami rajta. Nem érdekel. A csaj felém fordul. Integet. Láthatóan ismer. Odamegyek hozzá.
“Szia Sanyi. Úgy féltem, hogy nem jössz el. Úgy akarom, tudod!” Nyávog. Leheveredek mellé.
“Szia,” dünnyögöm lihegve. “Szia Éva ... csinos vagy.”
Elkapja a bal kezem. Benyomja a blúza alá. A jobb kezem a szoknyája alá. A hasamnál benyúl a nadrágomba. Érzem a kezén a szenvedélyt. Nem irántam, hanem a f…rkam iránt. Olyan szeretettel érinti, babusgatja, mint anya a gyerekét.
“Bumm! Spricc … spricc … bumm … bumm … óhh!” lövöm bele azonnal a kezébe az egészet. Kihúzza, végig a hasamon. Hirtelen sopánkodni kezd. Azzal a kezével, amelyikkel a nadrágomban kutatott, az állát simogatja.
“Hát, tudod mennem kell, mert ez csak ebédidő volt. De mi lenne, ha este lejönnél hozzánk? A szobámba nem jön be senki se, nem kell sietni, nyugodtan lesz…phatlak. Na, hogy döntesz?” néz rám mosolyogva, állán a fehér sűrítménnyel. Tátom a számat. Ilyet még nem láttam. És itt kint, bárki megláthatja. Csak ámulok. De tetszik, nagyon tetszik a dolog.
“Na, akkor eljössz este? Akarod, hogy sz…pjak neked?” Bájolog.
“A … aka … karom … ja … aha … szo … op … szni …” dadogok minden hülyeséget.
“Ha nem akarod, ha úgy gondolod, hogy ez szégyellni való, akkor ne haragudj, hogy ilyeneket mondok, és ilyenekkel …,” szenveleg Évike.
“Nem!” kiáltom közbe. “Nem rossz, jó, megyek, szopni!” heveskedek.
“Nem,” csóválja a fejét.
“Mit nem?” nyújtom ki a nyakam.
“Ne gyere szopni! Nem te szopsz!” Közli nyugodtan, mosolyogva. Csak meredek az izgalomtól. “Én szopok. És téged, Sanyi.”
Felállt a fűből, és pillanatok múlva eltűnt. A hasamat néztem, a még mindig ragadó, fehér anyagot. A lábam remegett, a fejem zúgott. Szédültem. Szinte leomlottam a fűre. Hanyattvágtam magam. Csak csípőm rángatózott még egy kicsit.
De jó volt, elélveztem egy szuper nő, szuper kezeibe!
Ott kint, mindenki előtt, egy lihegve leskelődő, szabolcsi falu kellős közepén!
