Ady Endre:
A FÖLTÁMADÁS SZOMORÚSÁGA
Tudom, már oly mindegy, de jó lenne fülön csípni a pillanatot: mikor kezdtem el inni. S vajon, miért? De félek, ezzel is csak úgy vagyok, mint a felnőtté válással. Hiába vártam a napot, a bűvös tizennyolcadik születésnapot, mikor hivatalosan is felnőtt lehetek! Semmi különös nem történt. Nem fújtak tündérek rám varázsport, nem zúgtak a harangok, az ég nem lett zöld, a fű nem lett kék… Nem nőttem fel egy nap alatt.
Piros, nagy köd-tályogok közül
Sunyított rám a csalfa Nap,
Midőn így szólék:
Kelj föl és légy szabad.
Mindig is szerettem a bor ízét. Nem csak az ízét! A színét, az illatát, és persze azt a felszabadító érzést, amit maga után hagyott egy-egy pohár után. Hogy a szorítás enyhült legbelül. Vígasztalt, és simogatott… Menekültem hozzá, mint egy jó baráthoz, aki megért, nem kérdez, nem ítél, csak segít túlélni a pillanatot, mikor ponttá szűkül a végtelen. És egy nap arra ébredtem, fáj a fejem, rosszul vagyok… Sok volt a borból, a fájdalomból! A függőségből menekültem, de hova? Függő vagyok, jaj, mindig függő! Pedig nem akarok mást, csak szabad lenni.
Tán Budapesten, talán máshol.
Alig emlékszek valamire
A néhai világból,
De szomorúan föltámadtam.
És próbáltam megfejteni a titkot, honnan jöttem, ki bántott és mi fáj? De a válasz nem izgatott úgy, mint a halál, amely hívogatott, szépen, szelíden: „Jöjj velem! Karjaimban megpihenhetsz!”
És mikor már majdnem ölébe hulltam, hirtelen ráeszméltem: hiszen nekem a halálhoz sincs jogom, hisz itt van négy élet, mit én akartam, s milyen eltökélten mondtam, mikor még nem is tudtam, ki lakik a hasamban: „Ne félj, kincsem! Megvédelek minden bajtól!”
Sírom sziklái szétgurultak,
Füstölt a Golgotha s kiléptem
Föltámadottan, tétován
Mély Sárkány-sírjából a Múltnak
S mint akinek kevés a vére,
Elindultam új apostolok
Keresésére.
És mint aki még sosem élt, és sosem látott, úgy néztem rá a világra. Talán megtudhatom, mi, miért van! Sorok közé bújva kerestem a törvényeket, miért ilyen a világ? Mi jó benne? S csak azt reméltem, egyszer talán megismerhetem majd magam. Hogy miért vagyok itt, miért születtem? Amiért jöttem, bevégeztem?
Vihar s üvöltő Tátra-erdők
Voltak az én Tamásaim,
Kik sebeimnek nyílásain
Ujjaikat mártván benyúltak.
Éreztem, hogy eltévedtem. Mindent, miben egykor hittem, valahol elvesztettem. Hogy csak szeretni, kell! Ennyi az egész! Milyen egyszerűnek tűnt egykoron! Bennem minden darabokra tört, s a szilánkok gúnyolódva szúrnak odabent: „No, mi van? Hova tűnt az a bátor, világot megváltó szeretet? Ki nem kér, csak adni akar?”
Ködök szálltanak
S ködökön át
Megromoltan és feledőn
Hagytam el a Multat.
De hiába kerestem, nem találtam, mikor és hol hagytam el a gyerekkorom. Az álmaim hova tűntek? Voltak valaha, vagy álmaimat is csak álmodtam? Csak a jelen van? Az egyetlen valóság, melyben az álom, csak kolonc a nyakamon? Az fojtogat? Attól fáj úgy? Azért nem élek? Azért félek, hogy más vagyok, mint aki lenni akarok? Akarok??? De hát mit akarok? Mit akarok én tulajdonképpen? Hiszen, azt sem tudom, ki vagyok!
És megint szólék: én nem tudom,
Ki vagyok, éltem-e, élek?
Valakinek neve vagyok
Vagy örököse egy halott
Szomorú nevének?
Bennem apám vére, kit megtagadtam. De néha érzem, mikor felcsendül egy dallam, hogy ezt érezte ő is. Ezt a szomorúságot. És pohár után nyúlva, érzem a csendet, mely őt fojtogatta. És eszembe jut az a tél, mikor együtt siklottunk a havon: „Majd kapunk anyádtól!” - szólt cinkosan, de nekivágtunk újra és újra a dombtetőnek, míg haza nem kergetett az este. És csurom vizesen, jókedvűen hallgattuk, ahogy anyám mondja! „Hol maradtatok ilyen sokáig! Majd még beteg lesz ez a gyerek!”
Lázamat az est, postámat
A posta,
Mintha régen-régen hozná,
Úgy hozza.
És csak vártam, vártam, hogy egyszer megértsem, hogy megnyugvást hozzon végre az est, mikor fejem párnára hajtom, hulljon rám is pihentető álom. Legalább míg elcsitulnak a gondok, behunyt szemem mögött járjanak tündértáncot pillekönnyű lánykák, mint egykor én… De csak a sötétség volt enyém… és a lassú percek… és a gyűrött lepedő
De jött a reggel, fázva rémlett
És én nem tudtam, micsoda
Emlékek
Tarlójáról jött ez a reggel?
És sebeimet tapogattam,
Fájtak, égtek förtelmesen,
De mikor kaptam, hogyha kaptam?
Hol jártam én,
Hát éltem már én?
Ki sírhat most tán énmiattam,
Ki vagyok és merre megyek?
Szerelmek, miket magam mögött hagytam… igaz volt csak egy is? Magamat szétcipzároztam, ott álltam meztelen lélekkel. Aki ölelt, engem ölelt? Hiányzom még valakinek? A simogatásom, a csókom… Ott maradt, vagy magamban hordom?
Aztán bolyongtam: tót zsoltárok
Harsogtak a fenyvesekben.
Micsoda zsoltárt is tudtam én
Kedvesebben
Valamikor?
Csak hallgatok,
Mert már mindent elfeledtem.
Az erdőt járva, elszántan megyek fel a csúcsra, tán ott végre megtalálom, a választ, a nyugalmat, mire annyira vágyom… Hisz onnan messze látni! Minden békés, minden kicsi! És érzem, én is milyen kicsi vagyok, és érzem azt is: bizony, ez nagy dolog!
Hallom, hogy távolból érkeznek
Ide mások.
De hol a Távol, hol a Közel
S hol vannak köztük
Állomások?
Kicsi és nagy. Könnyű és nehéz. Jó és rossz. Szép és csúnya. Minden új értelmet kap. De csak kergetőznek egymással a szavak, egymással feleselve zsibonganak.
És mintha sohse jöttem volna
S csak itt vagyok:
Szemek, levelek, táviratok,
Nem tudom, miért keresnek.
Elsárgult levélpapíron hozzám szólnak. Nekem írták? És én írtam? Mintha meg sem történt volna! Már nevét sem tudom. Vajon mi lett vele? Hogy lehet, hogy nem szerettem? Hisz a mindene voltam. Rám gondolt, ha bántották. Én adtam neki vigaszt! Hova lett az emlékeimben?
Hát én is ilyen balgán szerettem?
Én nem tudom, miért néznek rám
Kutató arcok?
Arcomon nincsen régi irás
S a régi harcok
Nagy legendája elmosódott
Vén arcomon, vén fejemen.
Olyan vagyok,
Mint rosszul kezdett
És meg se kezdett szerelem.
Egy darabka lélek az egyikből. Egy hang a másikból. Töredékek élnek bennem. Csak részek jutottak. Sose volt teljesen enyém a szerelem. Én nem akartam? Vagy ő nem akart engem? Ezt már nem is kérdem! Mert hiába is a sok kis darab, ha nem rakható ki belőle az egész úgysem.
Szőke leány, szent, ifju cédrus
Büszkélkedik fényes napon
Néha előttem
S fogcsikorgatva, hallgatagon
Rohanok messze tőle én.
És hallgatom én is, azt az ifjút, ki tőlem kérdi, vajon miért. Miért a törvényeket tudni, mit ér a tudás, az utolsó pillanatban? Minek lázadni? Hogyan lehet beállni a sorba? Lehet bűn nélkül élni? Tudni, mi a helyes, és aszerint cselekedni? És hiába mondom, nem hisz nekem. A választ, ifjú barátom, én sem ismerem. Csak keresem, mint te, vagy ő, ki még hiszi, kell hogy legyen, valami értelem ezen a világon!
Emlékezek, vagy csak fájok?
Ha élnék, ha szeretne,
Ha volnék. Gondolkozom:
Lyányom lehetne.
Ó, bár szerethetném! Ó, bár kereshetnénk együtt a választ! A választ, melynek talán semmi értelme, csak a szépsége az, miért rátalálni érdemes. Mert sosem lehetsz elég okos. Sosem tudhatod biztosan, mit kell tenned! De hinned kell mégis, hogy megsúgja majd a szíved, és bármit teszel, nem hibázhatsz, mert mindenből tanulhatsz. Ha ügyes vagy, javadra válik a legnagyobb hibád is. Hát csak bátran, előre, fel! Előtted az egész élet! Mögöttem már a fele! Na és mire mentem vele? Ámítom magam, vár még rám csoda! De nem egy ifjú oldalán, ki mellett én száz éves vagyok! Hát csak, menj! Majd gondolok rád, csillagos nyári éjszakán az égboltot figyelve… Talán te is felnézel… Talán te is azt látod… a végtelenbe repítő pillanatot.
S amott egy-két virágos hajú
Asszonyra nézek álmélkodva,
Óh, mintha egyszer bolondja
Lettem volna fiatalnak,
Ilyennek, párnak.
És nézem az ismeretlen arcot. Velem egykorú mondja, arcán az idő mély nyomott hagyott. Én is így megöregedtem volna? Vajon neki mi a titka? A titok, mely gúzsba köti. Van olyan, mely felemeli? És ő? Megérthetne? Ha akarna, szerethetne? Hisz látom, nem hozzám beszél! Csak a hangját hallja, csak magától kérdez… engem nem lát. Nem is keres…
Idegenek és kire várnak?
Beszélnek hozzám,
Cirógatnak kandi szemekkel
S úgy érzem, hogy hátam mögött
Áll egy idegen, másik ember,
Hozzá beszélnek.
Hiába nyújtom ki a kezem, nincs senki, akit megérintsen, mert aki lenne, aki vágyna, eltolta régen magától, s most már hiába szeretné, s hiába szeretném, nem mozdul felé a karom. Pedig jaj, de megölelném! Úgy, mint régen, tiszta szívvel szerelemmel! De darabokra hullott ez is.
Valami úgy fog, mint rabot,
Mint alvajárót a tetőn,
Kit én is nézek reszketőn,
Mint furcsa távolit.
S amit én mondok, oly hüvös,
Mint jégbarlangba orditón
Besivító vihar-szavak.
Valahol hóban elakadt,
Valami messze hómezőn
Az én régi valóm.
Hiába minden! Menni kell tovább! Hinni, hogy lesznek még órák, mikor majd azt gondolom, mosollyal az arcomon, hogy ezért érdemes volt kibírni eddig. Mint mikor hirtelen előbukkant a tenger, vagy mikor megmondták: gyerekem lesz, és szerettem volna világgá kürtölni, hogy mindenki tudja, s velem együtt örüljön a hírnek.
És csitt, amott tenger vonít
Régi fájást,
Irgalmatlant és távolit.
De ez a tenger fenyves erdő.
Igen: tengerek, városok,
Asszonyok, vágyak föllebegnek
S rajtuk Páris a korona.
Igen! Párizs! Már mikor először láttam, minden utcán otthon voltam. A Pont Neuf lábánál hallgattam a zenét, és nem is volt fontos, mi van a Louvre-ban. Tudtam, van még időm bőven. Ide úgyis visszatérek! Mert itt mindent szabad! Mert itt az élet! A bolondos lelkek városa, hol a pincérek fütyörésznek, s a galambok tenyeredből esznek. S az öreg hölgy: La Tour Eiffel… vasba öntve a magasba szökken, fityiszt mutatva a világnak: „Mondjanak, amit akarnak, Párizs az enyém! Én és Párizs eggyé lettünk! Napóleon??? Ugyan kérlek! A diadalív? Na ja! De ki akar onnan leugrani? Ki akarja meghódítani? Semmi kétség! Enyém a dicsőség!”
Ragyogóbbak, szebbek,
Mint a legforróbb látomások.
Volt-e hozzájuk közöm egykor,
Vagy ezt mind mások
Ölelték és csodálták?
De a képek emlékké szelídültek, s ha kinézek az ablakon, csak a mezőt látom. A szerelmek, a tenger, a hegyek és Párizs… mint fényképek a múltból, hozzám szólnak, kicsit fájnak: itt volt, enyém volt, elmúlt… és hiába keresem magam! Mint fényképész, ki csak megörökíti a pillanatot, de önmagát nem találja, nézem behunyt szemmel az emlékeim.
Óh, jaj annak, aki feltámad
S nem érzi önnön-életét,
Beszédje kongó báb-beszéd
S báb-színpad bábja ő maga,
Kérdés, kísértés és titok.
Jaj, nagyon fáj! S csak egyetlen mondat maradt, mely enyhülést hoz fájó sebeimre: hogy nem vagyok egyedül. Hogy másnak is fáj. Másnak is tele a teste sebekkel, és mégis: az új nap hajnalán új reménnyel ébred. Hát akkor nem lehetek én se gyengébb. Eljátszom a szerepem. S talán egyszer, mint Pinokkió, majd életre kelek én is… és örülnek majd nekem nagyon, hogy engem vártak, így akartak…
Én azt várom: valaki majd
Hívni fog
S édes, meleg szájjal
Sugja meg majd, hogy ki vagyok.
És míg a gyertyák csonkig égnek, én már cseppet se félek, mert tudom, hogy betakar, ki egészen akar… Elrejt a világ elől, féltve őriz, mint drága kincset, de ha kell, útnak enged, féltő szemmel vigyáz rám és kitárt karral vissza vár. Hisz tudja, úgyis hazatérek.
Itt tó van a Tátra ölén,
Csillogó, tiszta, vad,
Keresem benne a századokat,
Az életemet,
A sírtáró dalokat.
Keresem magam közelségét,
A szállaló Időt
S a tükröt, a varázsosat,
A megismertetőt.
És ha belenézek a tó vizébe, látom, körbe vesznek a hegyek. Megmutatja fáradt arcom. „ Jaj, de sok ilyet láttam!” –ásít egyet. S mikor előbukkan a nap, kacéran villant egyet a víztükrével. „Ugyan már! Csak egy ember! Sehol nem volt, mikor én születtem, és nem is lesz mikor én még mindig leszek!”
És megáll az Élet
És tudom, hogy most már semmi sincs,
Senki sem él
És semmi sem igaz.
Keshedt, vén arc vigyorg a tóból
És nem tudom: ki az?
Föltámadtam, jaj, föltámadtam.
