A szamár lassan, leszegett fővel kocogott a poros úton. Minden döccenő, hepehupa a kétkerekű kordén heverő sebesültet rázta. Pelléasz a törött lába miatt nem tudott sokáig ülni. Nyelte a port, arcát égette a délutáni nap, Hülosz hiába erősített hevenyészett napellenzőt föléje. Arra gondolt, az árnyak birodalma sem lehet nagyobb szenvedés, mint ez az út, ha nem érnek hamarosan a végére.
A líd a szamarat vezette kötőfékjénél fogva. Elcsigázva, izzadtan rakta egyik lábát a másik elé. Veszekedett a közönyös fülessel, amikor az meg-megállt egy útszéli bogáncsnál és megmakacsolta magát, szidta magában az előttük járó Ariszt az őrült ötletért, amivel kiagyalta ezt a hosszú és kínos utat Thébai romjaitól Athénig. A lábai majd leszakadtak a nap-nap utáni gyaloglástól, de nem merte megkockáztatni, hogy felüljön a kordéra, vagy a szamár hátára. Először azért, mert félt, hogy testsúlya miatt lelassítja, és jóval később érnek célhoz. Pedig jó sokat lefogyott a megerőltető gyaloglástól, valósággal lötyögött a bőre. Másodszor pedig tartott Arisztól. Még mindig nem tudott megbékélni a fiatalember sötét izzású szemével, amellyel néha szinte felnyársalta. Mindig az volt az érzése, hogy legszívesebben elhessentené az ő napsugara közeléből, pedig sohasem bántotta. Előttük járt vagy ötvenlépésnyire, egyik keze állandó készenlétben a kardja markolatán pihent. Sólyomtekintete örökösen a körülöttük elterülő tájat pásztázta. Hülosz csodálta soha nem lankadó figyelmét, amire szükségük is volt, hiszen egy esetleges támadás bizonytalan kimenetelű lehetett volna. Pelléasz sebesült volt, az úton be is lázasodott, hogy borogatni kellett, s még a szükségét is csak az ő segítségével tudta elvégezni. Szégyellte is magát szegény a barátja előtt gyámoltalansága miatt. “Arisz talán azért jár mindig elől, hogy ne lássa Pelléaszt gyengének - dünnyögött magában Hülosz. - Ezek az ízig-vérig katonák nem tudják elfogadni a tehetetlenséget. Önbecsülésüket az erő oltárára helyezik. Persze, előfordulhat betegség, sebesülés, de akkor is fontos, ki lesz szemtanúja ennek. Akit csodálni akarnak, arról nehéz elfogadni, hogy éppolyan esendő lehet, mint saját maguk.”
Ez a feketeszemű fiú például kezdetben nagyon zárkózott és bizalmatlan volt, és nyílt megvetéssel tekintett rá. Hülosz azonban megérezte, hogy ellenségessége mögött magával hurcolt, elfojtott belső békétlenség van. Magányos vad, akit még Pelléasz is hosszú idő alatt és sok türelemmel szelídített meg. Ám amire ez bekövetkezett, addigra teljesen belehabarodott. Óh, mennyit beszélt neki, de nem hallgatott rá. “Mit tudsz te erről, kedves jó Hüloszom? – ütötte el mindig aggodalmaskodását. Minden szava könnyű szellővé vált, amely a levegőbe szállt. Jól ismerte Pelléasz minden gondolatát, így tudta, hogy Arisz iránt fellobbant szenvedélye komoly érzés. Pelléasz sohasem volt felszínes. Féltette, mert nem nagyon bízott a fiúban. Hátha egyszer mégis meggondolja magát, és összetöri Pelléasz szívét. Szerencsére még nem vett észre rajta ilyesmit, a fiú hűséges barát volt. Hülosz becsaphatatlan szeme előtt lelepleződött titkolt szerelme is. Hogy nem a legmegnyerőbb természettel volt megáldva, arról meg ki tehetett? Emlékezett, amikor a porig rombolt Thébaiban összeakadtak a városszéli házacska pincéjénél.
Azt a kedves kis házat Pelléasz úrfi még barátságuk elején ajánlotta fel Arisznak, hogy a fiatalembernek ne kelljen kaszárnyában laknia. Óh, micsoda nagylelkű volt világéletében! Hülosz már az ostrom elején kereket oldott a család városi házából, és Pelléasz legértékesebb kincseit, drága holmiját átvitte egy szamaras kordén abba a titkos kis fészekbe. Mert az volt; titkos, hiszen hármukon kívül senki sem tudott róla, még Pelléasz úrfi atyjaura sem, és fészek, mert jobban érezte magát ott, mint a családi otthonban. Erre a lépésre Hülosz egymaga szánta rá magát, és a történtek bizonyították, milyen szerencsés megérzés volt. A phókisziak legelőször a belsővárost dúlták fel és rabolták ki, csak később került sor a városszéli részekre. Ott általában a szegényebb emberek laktak. Addigra sikerült sok mindent elásnia, és a kútba leengedni. Ő maga elbújt egy beomlott csatorna nyílása mögött, amit teljesen benőtt a gaz. Két napig reszketett ott étlen-szomjan, mire átvonult a feje felett az ostrom. A lárma majdnem megőrjítette, fojtogatta a füst. Többször elájult, néha látomásai voltak. Amikor az ellenség elfoglalta a várost, tudta, hogy a hadsereget szétmorzsolták, különben sohasem jutottak volna be a falak mögé. Nem értette, egyáltalán miért bújt el, ha az ő napsugara talán kinn hever valahol a mezőn vérébe fagyva. Így nem volt semmi értelme az életének. Végül előmászott rejtekéből, és körülnézett.
A kedves kis háznak csak füstös falai meredeztek az ég felé, ugyanúgy, ahogy a környéken az összes többinek is. Mindenütt kövek hevertek szanaszét, téglák, cserepek. Csend volt, a pusztulás szörnyű csendje.
A pincelejáróhoz ment, alig találta meg az összedobált kövek között. Görnyedve próbálta odébb taszigálni a gerendákat. A bejárat fel volt feszítve. Amforák tucatjai hevertek összetörve, a drága bor egy részét már felitta a föld, csak sötétlő foltjai látszottak. Csaknem minden mozdíthatót elvittek. Az utcán néhány gazdátlan tyúk kapirgált, közönyösen billegett a fejük járás közben, ahogy fel-felcsíptek a földről egy magot, fűszálat. Hüloszban feltámadt a mardosó éhség, s vele az életösztön. Hangosan korgott a gyomra, szeme a legkövérebb tyúkra tapadt, és hívogatni kezdte. “Pi-pi, pi-pi!” Úgy érezte, már egy örökkévalóság óta udvarol annak az átkozott szárnyasnak, s amikor végre a kezébe kaparintotta és jól megmarkolta a lábát, hogy csak úgy vergődött a szárnyával, hirtelen megszólalt mögötte egy hang. “Hülosz! Mit csinálsz te itt?”
Összerándult ijedtében, elengedte a madár lábát, hogy nagy kárálással el is rohant. Megpördült a sarkán. A feketeszemű Arisz állt előtte szakadt, mocskos ruhában, a vértje lógott rajta. Pontosan úgy festett, mint egy csatavesztes katona.
- Arisz… Arisz… uram… - dadogott a dermedt líd – hogyan… honnan… hol van az úrfi? Jaj, ugye… ugye nem… nem halt meg? - Arisz türelmetlenül nemet intett.
Hülosz abban a pillanatban szabadjára engedte a benne lappangó vénasszonyos természetet, amely az évek múlásával, sajnos egyre erősebben mutatkozott rajta. Arisz ki nem állhatta miatta, és nem érte fel ésszel, Pelléasz hogyan tűrheti olyan jámboran. Tudta, hogy Hülosz régóta szolgálja, nem tartozik a férfiak közé, de azért telt arcát és kerek tomporát leszámítva nem látszott nőnek sem, hogy úgy bánjanak vele. Örökös zavart érzett, miként viselkedjen vele szemben. Pelléaszt nem akarta megbántani azzal, hogy kerek-perec leteremti, vagy egy alapos, nevelő célzatú veréssel leszoktatja idegesítő szokásairól, inkább egyre fokozódó ingerültséggel tűrte a rigolyáit, amikből volt bőven. Érezte, hogy szinte égnek merednek a hajszálai, amikor Hülosz csípőre vágta a kezét, és rákezdett.
- Hogy mit csinálok? Vadásztam! És most, tessék, hiába volt minden fáradtságom. Nem szórakozom én itt, de nem ám! Az életemet kockáztattam, hogy megmentsem az én úrficskám vagyonát, de persze Arisz fiatalúr még ezt a ványadt tyúkot is sajnálja tőlem. Elriasztja nekem ahelyett, hogy inkább megfogná az összest. Most mit fogunk vacsorázni? Nem találtam, csak néhány tojást. Jaj, remélem… nem törtek össze!
Lázasan kutatott bő, piros köpönyegének ráncai között. - És mik ezek a romok itt? És hol van a hadsereg, mit csinál? - Toporzékolva vonta felelősségre Ariszt, aki már azon a határon volt, azonnal képen törli, ha be nem fogja a száját, amikor észrevette, hogy Hülosz alig áll a lábán, rángatózik a szemhéja és remeg a szája széle. A szerencsétlen lídből alighanem a hisztéria kezdett kitörni. Lefogta hadonászó kezét.
- Nyugodj meg, Hülosz, ha nem akarod, hogy egy-két pofonnal térítselek magadhoz. Nincs idő jelenetet rendezni, Pelléasznak segítségre van szüksége, de gyorsan.
A líd eltolta magától a kezét, és rámeredt.
- Hogy mi? Mire van szüksége? Hát ő nem jött veled? - Összerázkódott, tekintete ismét kitisztult - Pelléasz bajban van? Fogságba esett - Arisz tagadóan intett -, vagy megsebesült?! Tud járni? Oh, de ostoba vagyok, hisz akkor ő is itt lenne. Hol van, azonnal vezess hozzá!
- Ezért jöttem. Ha nem kárálnál annyit, már rég elmondhattam volna. - Hülosz elhallgatott, csak a keze gyűrögette izgalmában selyemtunikája szélét. Mint általában a heréltek, ő is nagyon szerette a finom holmikat. Arisz egyszer meg is jegyezte, hogy Pelléasz hamarabb vásárol Hülosznak új selyeminget, mint saját magának egy lenvászon khitónt, de a thébai csak mosolygott, és azt tanácsolta, ne sajnálja tőle ezt az ártalmatlan hívságot. Feszülten figyelt, ahogy Arisz röviden elmondta a történteket, s hogy mit vár tőle. - Mert mi is az életünket kockáztattuk azon mezőn - fejezte be.
Hülosz esze azonban már másutt járt. Hogy honnan is teremtse elő a szükséges dolgokat. Libegő ingujját feltűrte, és a kútból felhúzta a leeresztett csöbröt. Néhány zacskó pénz volt benne, drachmák, pár mina ezüst és aranyból vert thébai pénzérmék, férfimaroknyi ékszer. Arany karperecek, kisebb-nagyobb drágakövek, gyűrűk, fibulák, övcsatok. Arisznak tátva maradt a szája.
- Hisz ez kész vagyon! - kiáltott fel.
- Persze, hogy az. Miért, mit gondoltál, tán koldus vagyok én?
- Nem koldus, hanem egy tolvaj szolga, és ez nem a tiéd, hanem Pelléaszé! - vitatkozott Arisz, de Hülosz leintette.
- De sok mindent nem tudsz te még, fiatalúr, ám ha jó leszel, része lehetsz az életünknek. Ne fecsegjünk, hanem láss neki az ásásnak, mert én nem bírom már. Ott kezdd - mutatott egy leánderbokorra, aminek virágai mind a földbe taposva hevertek. – Ne… ne ott, kicsit odébb. Én megkeresem a füves ládikómat, remélem, nem lopták el, minek kellene ennek a rabló hordának. Aztán valami használható szállító alkalmatosságot kerítek.
Arisz utána nézett selyem alatt hintázó kerek ülepének, erőnek erejével csillapította le magában a háborgást és émelygést. Pelléasz kívánsága volt, hogy idejöjjön, győződjön meg róla, valóság-e, vagy csak következtetés mindaz, amiről beszélgettek. Pelléasz tudni szeretett volna családja sorsáról is. Ha ez a löttyedt Hülosz életben maradt, talán Pelléasz szülei is túlélték a mészárlást. Az arisztokraták fogolyként többet érnek. Aztán nekiállt, és kaparta a földet mindennel, ami alkalmas volt rá, míg meg nem találta az elásott ládát. Ruhák, könyvtekercsek, illatszerek, mindenféle csecsebecse voltak benne. Bosszúsan csapta rá a fedelét. - Csupa fölösleges holmi, semmi hasznos… oh, hogy az a…
Hülosz is előkerült, egy szamarat nógatott, ami egy kordé elé volt fogva.
- Nem olyan jó, mint a miénk volt, de a semminél több.
- Ezekért a vacakokért ásattad fel velem a fél kertet? Teljesen elment az eszed? - dühöngött Arisz a ládára mutatva.
- Mi… mi az, hogy vacak? Az én kis úrficskám legkedvesebb holmii.
- Idefigyelj, Hülosz - Arisz végképp kijött a sodrából -, ha előttem még egyszer ilyen idétlenül gügyögő neveken említed a barátomat, én esküszöm az istenekre, hogy kiverem a fogaidat. Ha magatokban vagytok, nevezd, ahogy akarod, vagy ahogy engedi, de ha előttem beszélsz, a tisztességes nevén szólítsd, azt ajánlom. És most azt mondd meg van-e valami értelmes dolog is elrejtve, mert nincs idő. Sötétedésig vissza kell érnünk hozzá.
Hülosz sértetten és némán pakolta kincseit a kordéra.
- Indulhatunk - mondta.
- Tudsz valamit Pelléasz szüleiről, a háznépéről? - Hülosz bizonytalanul felhúzta a vállát.
Lekanyarodtak a folyó mellé. Ha itt nem akadnak össze lovaikat itató katonákkal, az a legrövidebb út a vízmosásig, ahol Arisz elbújtatta Pelléaszt. Hosszú ideig kocogtak csendben, pedig mindkettőjüket feszegették a kérdések. Végül Hülosz adta meg magát, túl nagy volt benne az aggodalom.
- Nagyon súlyos az én… Pelléasz sebesülése? - kérdezte - Csak, hogy tudjam, mire készüljek.
- Eltört a lába, és az oldalán van egy hasított seb - felelt Arisz. – Kibírja. Erős férfi, hacsak nem nyafogod körbe, és nem nyálazod össze a sajnálatoddal. Hülosz, egyet érts meg - fordult szembe nagyon komolyan a líddel -, mi katonák vagyunk. Keménységre, néha könyörtelenségre van szükségünk, hogy élni tudjunk. Tudom, hogy szereted. Nem bánom szeresd, de okosan, mint egy férfit, és ne mint egy kisbabát. Hidd el, csak ártasz vele.
Hülosz nagy, barna szeme elhomályosodott, emlékképek gomolyogtak a homloka mögött, mindazok az évek, események, amelyek összekötötték őt Pelléasszal, aki megcsonkított életének egyetlen értelme volt. Honnan tudhatná Arisz, mit adtak ők egymásnak? Hogyan is érthetné meg ez az elbizakodott, szerelmes kamasz? Hiszen a szerelmes vak, nem lát meg semmit, ami kívül esik önző szenvedélyén. De nem is szükséges, épp elég, ha Pelléasz érti. Fiatal vonzalmuk ellen úgysem tehetne, de nem is akar tenni semmit. Ők vajon tudják már, mi vár így rájuk?
- Nagylelkű vagy, hogy megengeded - mondta némi gúnyos alázattal a hangjában, de aztán elkomolyodott -, ám én csak egyféleképpen tudom szeretni. Nagyon. Ne félj, nem akarom elvenni tőled, nem is lehetne, meg sem próbálnám. A kettőnk helye egészen máshol van.
Arisz kissé meghökkent. Sohasem úgy nézett Hüloszra, mint érző emberre, inkább mint egy nélkülözhetetlen berendezésre, amibe mindig belebotlik, káromkodik egyet, aztán továbblép. De ha nem lenne ott, ahol éppen van, furcsa lenne. Hiányozna. Megköszörülte a torkát.
- Azt hiszem… rosszul láttam egy-két dolgot veled kapcsolatban - kezdte. – Szóval… úgy gondolom, tévedtem. Rengeteg különbség van közöttünk, de egy közös vonásunk biztosan van. Mindkettőnknek nagyon fontos Pelléasz. Ezért akár ellenségek is lehetnénk, de én úgy hiszem, pontosan a helyünk miatt inkább barátoknak kellene lennünk. Ez olyan, mint egy kör; Pelléasz fontos nekem, te fontos vagy neki, ezért nekem is fontosnak kell lenned. Te szereted Pelléaszt, ő engem, ezért el kell, hogy viselj. S mivel Pelléasz mindkettőnket szeret, persze nem egyformán - hangsúlyozta ki -, így őérte el kell fogadnunk egymást is.
- Hű, ezt kissé bonyolultan magyaráztad meg, de a lényege igaz - nevetett göcögősen Hülosz. - Szerintem ez nem is lesz olyan nehéz. Azért gondolom, mert nemes lélekre vall, hogy egyáltalán ki tudtad mondani, tévedtem. Nem mindenki képes ám erre. Azt is tudom, hogy könnyebb külső után ítélni. Nem önszántamból vagyok ilyen, elhiheted. Lehettem volna én is daliás atléta, mint bárki más, de nekem más jutott. Átok vagy áldás? Most már nem gyötrődöm miatta, mint régebben, mert hiábavaló és lélekölő dolog. Végső soron kárpótolt a sors. Ha képes vagy a látszat mögé nézni, mint ahogy Pelléasz teszi, akkor lehetünk barátok is.
Arisz fürkésző szemmel méregette a lídet. Gondolatban megpróbálta lefejteni vonásairól a heréltek jellegzetes kappanháját. Fényes, göndör hajába a sötét szálak közé fehérek vegyültek, párnák közé ágyazott értelmes, szép szemét hosszú pillák árnyékolták, az orra határozott metszésű volt, azon nem tudott változtatni a kegyetlenség, amit elkövettek rajta. A bőre borotva nélkül is sima, selymes és tiszta, bár ő maga inkább nyúzta vele a sajátját, semhogy ilyen árat fizessen. Amikor énekelt, hangja nagyon kellemes színű volt, csak a beszédhangja volt idegesítően magas, kiváltképp, ha felizgatta valami. A szája sem túl nagy, sem túl kicsi, telt, majdhogynem érzéki. Ha nem nézi az álla alatt gömbölyödő tokát, és csak egy hétköznapi férfi testét képzeli hozzá a formátlan eunuché helyett, el kellett ismernie, hogy Hülosz igen jóképű és vonzó lehetne, ha… férfi lenne. Kényelmetlenül megpiszkálta a féltékenység.
Elérték a fűzfákat, amelyektől már csak párlépésnyire volt Pelléasz búvóhelye. Csend volt, semmi zörej, csak a természet szokásos neszei. Arisz leugrott a kordé tetejéről, futni kezdett a sziklaperem felé. Alul a folyó kiszélesítette a medret és alávágott a partnak. Hatalmas ugrással vetette magát a mélybe. Hülosz bámult hűlt nyomára, aztán meghallotta a hangját.
- Hülosz, fogd ki a szamarat, de pányvázd ki! A kötelet erősen kösd valamihez, a végét dobd le!
A líd mindenben engedelmeskedett, amilyen gyorsan csak bírt. Közben folyton körbenézett, nem lát-e feltűnni embereket, mert most nagyon kiszolgáltatottak lettek volna. Szerencséjük volt, mert minden csendes volt.
- Jól van az… Pelléasz? Jól van? - sürgette türelmetlenül.
- Igen. Mindjárt fenn leszünk - hallotta Arisz válaszát, majd egyre kivehetőbben a mászás, kapaszkodás, erőfeszítés hangjait. Lehasalt a peremre, nézett lefelé. Először Arisz feje búbja bukkant elő, minden izma pattanásig feszült, arca sötétvörös volt az erőfeszítéstől, nyakán kidagadtak az erek, ahogy egyik karjával a kötélbe kapaszkodott, lábaival tolta magát fölfelé, a másikkal Pelléaszt tartotta, aki beléfogódzva igyekezett a tőle telhető legnagyobb erővel mászni. Törött lábát mereven eltartotta, sebes oldalán egyre terjedő friss, piros vérfolt. Bőrük, ruhájuk színe, mint a föld, amelybe beleolvadtak. Hülosz két kézzel kapott értük és ráncigálta őket felfelé, s amint iszonyú erőlködés árán végül mindketten lihegve terültek el, azonnal vetkőztetni kezdte Pelléaszt, közben be nem állt a szája.
- Hála az isteneknek! Hála! Szegénykém, drága, szegény napsugaram! Nagyon fáj? Mutasd! Ne félj galambom, Hülosz majd meggyógyít. - Röpködött Pelléasz körül piros selyemköntösében, mint egy kergült kövér pillangó. - Mindent hoztam, ami csak kell. Kötszert, gyógyfüvet, szegfűszegolajat és mákonyt. Van kihegyezett csonttűm és nagyon vékonyra sodort juhbél. Összevarrom én azt a csúnya sebet. Ne félj, nem fog fájni, mert jóféle borocska is van ám, fájdalomcsillapítónak. Nem lesz semmi baj, drágaságom! - Korsónyi vizet ellocsolt a seb tisztítására, aztán a bor jórészét megitatta Pelléasszal. A kitikkadt férfi úgy szívta magába az erős bort, mint a száraz szivacs. – Tartsd a karját – szólt Ariszra, aki előbb csak ámult szakértő mozdulatain. Leguggolt Pelléasszal szemben, vállára emelte barátja karját és belenézett zavarosan csillogó szemébe. Valóban nem érezhetett fájdalmat, szisszenés nélkül tűrte a tű döféseit. Hülosz végül szoros kötéssel átpólyálta a mellkasát. - Így, egyelőre jó lesz. Hadd lássam a lábadat is, melyik fáj? - Ügyet sem vetett Arisz torokköszörülésére, aki már majd felrobbant dühében - Ne krákogj, fiacskám, ne köhögj itt nekem, inkább gyorsan keríts két egyenes ágat. De olyan egyenes legyen ám, mint a cövek!
Arisz jobbnak látta, ha inkább teljesíti a magából kivetkőzött Hülosz parancsát, mert félő volt, hogy agyoncsapja.
Mire visszatért, Pelléasz már a kordén feküdt. Messziről is látta, hogyan pusmognak, aztán amikor hallótávolságba ért, Hülosz elhallgatott, a szemében nevetés bujkált. Pelléasz arca elgyötört volt, de látszott rajta a megkönnyebbülés. Hülosz félredobta Arisz kardját, a törött láb ideiglenes támaszát. Arisz lehajolt érte, s miközben felegyenesedett, fojtott hangon odaszólt neki: - Mit kértem tőled, te kövér pulyka? Ha te nem tartod be, akkor én sem, arra mérget vehetsz!
Hülosz döbbenten nézett rá, hirtelen ráeszmélt, hogy megfeledkezett magáról.
- Bocsánat… bocsánat… elfelejtettem… olyan ideges voltam…
- Akkor mostantól fogva ne felejtsd el. Megegyeztünk?
- Meg. Egyébként nem vagyok kövér pulyka.
- Én meg a fiacskád.
- Abbahagynátok? - szólalt meg Pelléasz - Nem tudom, miről van szó, de biztosan semmi értelme. Innen el kell mennünk. Merre induljunk? - Arisz gondolkodás nélkül rávágta.
- Athénbe.
