"A most felnövekvő generáció már Istent is a hálón fogja keresni. Rajtunk is múlik, megtalálja-e."
Nos, ezt nem én találtam ki! Ezt az egyik parókián lehet olvasni.
Káprázatos! Amíg az iskolákban a számítógépet még mindig az emberiség legfőbb ellenségeként állítják be, addig az egyház már felismerte a haladásban rejlő erőt, és azt is Isten szolgálatába állította.
Tehát végre kiderült, netezni nem bűn, sőt! A mennybe vezető út is a hálón keresztül vezet.
Komolyan mondom, ámulat! Na, nem azért, mintha én magam is nem értékelném a virtualitás gyönyörűségeit, de azért egy pillanatra mégis, had bizonytalanodjak el! Mert addig OK, a fejlődést nem lehet megállítani, és mióta az ember beszélni tud, azóta az apák mindig elmondták a fiaiknak:"Bezzeg az én időmben!" De azért az már mégiscsak túlzás, hogy Istent is a hálón keresztül keresse az ember! Mert akárhogy csűrjük, csavarjuk a dolgot, a net az elmagányosodás megjelenési formája. Rohanó világunkban, mikor autómata mosógépekbe csak ki-be pakolgatjuk a ruhát, félkész ételeket csak megmelegítünk, és a tisztítószerek zsenialitásával már hipp-hopp ragyog a lakás, csak arra nem jut időnk, hogy beszélgessünk egymással.
Úgy látszik, még Isten is egy csetelő szobában várja, hogy rátaláljanak a hívek.
A valóság virtualitássá lesz, és a virtualitás lesz a valóság, és már csak álmodunk arról, hogy egy nap a kettő egyszer eggyé válik. Akkor újra igazi lesz a szerelem. Újra igazi az ölelés, és Isten majd szelíden néz le újra, megbocsájtva vétkeink.
