Reggel hat óra volt. A napkirály már fölragyogott az égen, de az éjszaka hûsítõ lehelete és bódító illata még ott lebegett a reggel kristálytiszta levegõjében.
A buja, zöld fûcsomókon megannyi gyémántként ragyogtak a harmatcseppek.
A világ még aludt. Úgy tetszett, ez a néma mozdulatlanság örökké fog tartani. Csak a fákon csicsergõ, szárnyas apróságok hirdették a természet ébredését. Egy új nap kezdetét.

A lány óvatosan nyitotta ki a kaput, hogy minél kevesebb zajt csapjon. Utoljára ellenõrizte a cipõjét, becsukta a kaput, és kocogva elindult az erdõ felé. Érezte a friss levegõ langyos, kellemes érintését a bõrén, pontosan úgy, mint azt öt évvel ezelõtt érezte, és azóta minden áldott nap újra és újra átélte. Ez a mai nap úgy indult, mint minden más, de a lány érezte, hogy ma valami különleges vár rá.
Az erdõ lombjai szitaként engedték át az elsõ napsugaragat, mintha maga az univerzum rostálná a csillagok sokaságát, hogy a földre csak a legeslegapróbbak pottyanjanak.
A fiú lendületesen ugrott át az útjában fekvõ farakáson. Késésben volt. Gyorsan száguldott lefelé a dombról, rutinosan kikerülve az elõtte ágaskodó fák sokaságát. Amikor leért az útra, és látta, hogy az erdõt átszelõ út teljesen üres, megnyugodott. Nem késett.
Hamarosan ismerõs neszre lett figyelmes. Apró, de fürge szökkenések törték meg az erdõ szûzies csendjét. A lány futva közeledett felé, de az arcát még nem láthatta a távolság miatt. Elmerengett.
„ Pont öt éve...” gondolta magában a fiú, és a lány közeledõ alakját nézve, elmosolyodott. Pont öt éve volt, hogy a sportorvos szigorú arcát elhagyták azok a végzetes szavak, melyek hatására akkor úgy érezte, számára vége a világnak.
- Nézze fiatalember, - fordult felé komolyan az orvos, - én nem azt mondom, hogy vége a sportolásnak, de az egészen bizonyos, hogy a versenyzést abba kell hagynia. – mondta, és írni kezdett. Majd közömbösen hozzátette – A térde nem bírná.
A fiú elõtt elsötétült a világ. Buborékként foszlottak szét az addigi álmai. Akkor és ott szentül megfogadta, hogy soha többet nem fog futni.
Eltelt néhány hónap, de a fiú mint miden reggel most is fölriadt. Nem bírt szabadulni a megrögzött szokástól. Annak a négy évnek a kemény, hajnali edzései örökké belevésõdtek az emlékezetébe, és úgy érezte sosem tud már szabadulni tõlük. Az ablakhoz lépett, és belebámult a novemberi fagyos szürkeségbe. Hirtelen egy árny suhant el a ház alatti úton, de a fiú nem tudta tökéletesen kivenni a mivoltát a lassan párolgó ködben. Másnap az ablak üvegéhez nyomott orral leste a szellem újabb megjelenését, ahogyan egy kisfiú nézi az elsõ hópelyhek szállingózását. Az árny lassabban mozgott a jeges úton, és a fiú megfigyelhette a kocogó lány minden mozdulatát. Keserû irigység és fájdalom szorította el a fiú szívét, mint amikor egy széttört álom cserepei kerülnek elõ az emlékezet dohos fiókjaiból.
Másnap csupán vágyakozást érzett. Maga sem tudta, hogy mi iránt érzi jobban. A futás, vagy a lány iránt? Harmadnapra elõkerültek a régen használt futócipõk, hogy újra gazdájukat szolgálhassák.
Lassan és megfontoltan futottak egymással szemben, a fagyott út repedéseit kerülgetve. Egy futó pillanatra, mégis egymás szemébe tekintettek, de ez a pillanat elég volt mindenhez. Kifejezte mindazt az rengeteg ostobaságnak hitt mûvet, melyek már az emberiség történelmének legelején megszülettek, hogy megpróbálják kifejezni a kifejezhetetlent: a szerelmet. Mert ez a pillanat maga volt a szerelem. Látszólag elfutottak egymás elõl, és egyre jobban távoladtak, lélekben már egyé váltak.
Mindennap elfutottak egymás mellett, és minden egyes nappal többet tudtak meg a másikról, noha egy szót sem váltottak még egymással.
Karácsony reggelén mindketten a várakozás és a remény lázától égve keltek ki az ágyból, és indultak el a sötétség leple alá bújt reggel elébe. „ Vajon ma is találkozunk?” járt a fejükben. Találkoztak.
Miközben elhaladtak egymás mellet, a fiú egy hirtelen érzéstõl vezérelve megtorpant, és a lány után kiáltott.
- Boldog karácsonyt!
A lány megfordult, és szuszogva válaszolt.
- Neked is!
Attól a naptól kezdve együtt futottak. Naponta csak egy félórára találkoztak, de ez elég volt ahhoz, hogy tökéletesen megismerjék egymást. Noha alig bírták szusszal, végigbeszélgették a reggeli öt kilométer minden egyes centiméterét.
A fiú sokat mesélt a balesetérõl, a lány pedig életének egy keserves idõszakáról. Nem mondták ki, de szavak nélkül is tudták, hogy számukra a futás nem csupán egy sport, de egyfajta gyógyír a sebeikre. Több is annál. Egyfajta kapoccsá szilárdult kettejük között, amely örökre összekötötte õket.
Beszéltek az életrõl, önmagukról, mûvészetekrõl, és mindarról, amire a hétköznapi embereknek nem jut idejük.
Néha- a futás és a szerelem eufóriájától megrészegülve- csak haladtak egymás mellett, és rótták a kilométerek sokaságát. Ilyenkor is beszélgettek, noha egy szó sem hagyta el ajkukat. Mert a futók olvasnak egymás mozdulataiból. Egy szuszogás, a lábak lendületes mozgása, a karok. Ezek mind temérdek információt árulnak el egy futóról.
Õk futva ismerték meg egymást. Futva fogták meg egymás kezét, futva búcsúztak, és futva köszöntötték egymást. Futva veszekedtek elõször, és az elsõ csók is szinte futva csattant el.
Az elsõ év után már nem tudtak egymás nélkül futni. Ha velamelyikõjük megbetegedett, vagy más okból volt kénytelen kihagyni néhány edzést, akkor a másik viszolyogva rótta a kilométereket, mígnem rájött, hogy egyedül többé nem megy. Úgy érezte magát, mintha féllábon kéne kocognia.
A második évtõl kezdve, nemcsak a reggeli kocogást voltak képtelenek egymás nélkül teljesíteni. Már élni sem tudtak a másik nélkül.
A fiú tudta ezt, és miközben mosolyogva végigszaladt az elmúlt évek eseményein, a lány odaért hozzá. Nem állt meg, csak lelassított, hogy a fiú felvehesse az iramot, és hogy röptében megcsókolhassák egymást.
- Gyönyörû reggel van!- mondta a lány és a fiúra mosolygott.
-Pont annyira gyönyörû, amennyire az alkalom megkívánja.- felelte sejtelmesen a fiú.
A lány kérdõ pillantást vetett a rá, miközben nagyot lélegzett a borókaillatú levegõbõl.
- Kérdeznem kell valamit.-kezdte a fiú sejtelmesen.
A lány várta a kérdést. Megszokták már, hogy futás közben a lehetõ legvesebbet beszéljenek. Csak éppen annyit, amennyi szükséges, hogy megértsék egymást.
- Kocogunk ezentúl együtt minden reggel?
- De hiszen minden reggel együtt kocogunk!- nevetett fel kissé zihálva a lány.
- Akkor másképpen kérdezem - mondta komolyan a fiú - hozzám jössz feleségül?
A lány arca közömbös maradt, de a fiú tudta, hogy meglepõdött, mert egy pillanatra megtorpant, nagyobb levegõt fújt ki mint rendesen, és tovább futott, mielõtt válaszolt volna.
- Nem. - hasított bele a határozott válasz az egyre melegedõ levegõbe. Most a fiú lassított egy pillanatra, jelezve a döbbenetét.
Aztán a lány hirtelen elnevette magát, lelassította lépteit, hogy levegõhöz jusson, és folytatta. – Én nem megyek hozzád feleségül. Én hozzád futok feleségül! - nyomta meg az utolsó szavakat, már amennyire ez az erejébõl tellet.
Most már a fiú is nevetett és olyat tettek amit ezelõtt soha. Megálltak, hogy kifújják magukat, hogy egymásra nevessenek. Aztán mintha hirtelen rádöbbentek volna, hogy mit tettek, újra nekiiramodtak, mint a gyerekek, akiket rosszalkodáson kapnak.
Futottak az erdei úton, futottak a jövõjükbe, futottak az életbe, de legfõképpen a boldogságukba.
Futóbolondok!

Cím: Futóbolondok
Kategória: Novella
Alkategória:
Szerző: Veres Katalin
Beküldve: June 20th 2004
Elolvasva: 1176 Alkalommal
Pont:
Beállítások:  
  

[ Vissza a publikációk listájához | vissza a Novella főoldalára | Megjegyzés küldése ]