A kórház elõtt állok. Az arcomba fúj a fagyos, novemberi szél, miközben ügyetlenül húzom össze magamon a vastag fekete kabátot. Alig van másfél hónap az ünnepekig és a hónak még a nyomát sem láttuk a városban. Nem mintha hiányozna, nélküle is feketén fehéren látom a világot, ugyanakkor akaratlanul is édesanyám szavai jutnak az eszembe. Gyakran emlegette, hogy az elsõ hó egy új kezdetet jelent. Az újrakezdés lehetõségét hordozza magában, ami egy elkeseredett és meggyötört léleknek a megtisztulást jelentheti. Sosem értettem, mint oly sok mindent ami anyukám cserepes, mégis mindig mosolygós ajkát hagyta el.
Ahhoz viszont már elég idõs vagyok, hogy tudjam, nem kell mindent érteni. Elég ha hiszünk benne, és képesek vagyunk erõt meríteni belõle. Az elsõ hó eljövetelekor gyakran mondogatják azt az elcsépelt közhelyet is, ami a csúnyácska kislányok reményforrását jelentheti, mely szerint az elsõ hóval történõ arcmosás záloga a szépségnek. Erre mosolyra húzódik a szám. Ki érti? Nem hinném, hogy ezt bárkiis megtudná magyarázni, mégis sokan hiszünk benne. Én legalábbis, mindig eltûrtem az arcomat fagyasztó hópelyhek jeges érintését. Sosem voltam szép, szükségem volt rá, hogy higgyek benne és reménykedjek, hogy talán valamikor nekem is angyalian bájos, göndör, szõke fürtök keretezik majd sápadt kis arcomat. Talán azóta vallom magam realistának, amióta rájöttem, hogy a dús, torzomborz, vörösesbarna szénaboglya mindig ugyanaz marad. De reménykedtem és hittem, reménykedtem és hittem... évrõl évre. Minden évben erõ és magabiztosság öntötte el gyermeki, naiv lelkemet. És azt hiszem ez a légyeg. Akkor viszont az elõbbi mondásnak is hihetek. Talán ha az egész várost fehér hótakaró fedné, az nem csak a szánkózni vágyó gyerekeknek tenne jót, de a lelkemnek is. Lehetséges, hogy megbékélnék a sorsa, l és az elsõ hó erõt adna az újrakezdéshez? Így végiggondolva várom a havat.
Gondolataimat hirtelen éles hang szakítja félbe. Összerezzenek. Idõbe telik amíg felfogom, hogy valaki dudál. Tekintetemmel a dudáló kocsit keresem, aztán megpihen egy piros Opelen. Összenézek a benne ülõ, jóképû férfival. Értem jött. Õ a férjem. Göndör fürtjei lágyságot kölcsönöznek egyébként markáns, férfias vonásainak. Kakaóbarna szemei rám mosolyognak, és bár tekintete melegséget és szeretetet sugároz, nem lehet nem észrevenni a bennük lakozó elgyötörtséget és aggódás nyomait. Értem aggódik. Szeretném elhitetni vele, hogy jól vagyok, de felesleges lenne színlelni elõtte, mint azt már sokszor megtettem életem során más emberekkel. Ez alatt az idõ alatt színésznõket megszégyenítõ alakításokkal manipuláltam az embereket. Erre a gondolatra undorodnom kell magamtól. A sors iróniája, hogy egy olyan férfiba szerettem bele és kötöttem össze az életem, aki számára még én is nyitott könyv vagyok.
Erõt veszek magamon, rámosolygok, és lassan elindulok a kórház jégtõl kissé csúszós lépcsõjén a kocsi felé.
-Szia!- köszön rám hangosan, és egy cuppanós csókot nyom az arcomra.
Puha bõre, friss borotválkozásról árulkodik.
- Mi újság?
Utóbbi kérdése éles ellentétben áll az elõzõ lendületes üdvözléssel. Mi lenne? Egy bolond barátnõmet voltam meglátogatni, akinek az állapota már egy éve stagnál. Szinte látni rajta a szüntelen harcot saját magával és a hirtelen feltörõ hallucinációkkal, amelyeknek a kegyetlen fogságában vergõdik mint egy csapdába esett vadállat. De míg a sebesült állat szenvedése csak addig tart, amíg meg nem érkezik a vadász, addig õ csak kapálódzik szüntelen, mert érte senki sem jön.
- Semmi. Semmi különös.- motyogom, elnyomva a magamban megfogalmazott keserû választ. Nem voltam mindig ilyen. Úgy értem, ilyen kedves. Korábban mindenkinek azt vágtam a fejéhez ami épp akkor az eszembe jutott. Nem törõdtem vele, hogy a durva, érzéketlen és cinikus válaszom esetleg megbánthat másokat. Úgy éreztem, hogy akit annyiszor megbántottak már mint engem, annak joga van tovább adni a keserû tapasztalatait Hadd idézzem egyik kedvenc írómat Victor Hugot: „Ahhoz a fegyverhez nyúlt, amellyel sebet ütöttek rajta”. Azzal hitegettem magam, hogy minden egyes diadallal, csípõs megjegyzéssel, vagy akár egy lenézõ pillantással kárpótolom magam azokért a sebekért amiket rajtam ejtettek. Az idõ mindent begyógyít. Kétségtelen. De minek várjak, amikor a sebeim gyógyulásának a folyamatát fel is lehet gyorsítani? Mégpedig azzal, ha magam is megsebzek ártatlanokat. Valahányszor megtettem ezt (mégpedig sokszor megtettem), úgy éreztem már csak egy heg maradt.
Saját kis világomban éltem, elzárkózva a külvilágtól. Magamba fordultam és támadtam ha valaki közeledett felém. Csakhogy önmagamban sem találkoztam mással csak önsajnálattal, keserûséggel és haraggal. Ennek a sok mocsoknak a tengerébõl rántott ki Õ. Neki köszönhetem, hogy most olyan vagyok amilyen. Kívülálló számára még midig egy kicsit morcos és komoly, de azok akik közelebbrõl ismernek, tudják mekkorát változtam.
Forr a vérem, amikor ezért engem dicsérnek. „ Milyen kedves lány lett belõled!” „ Mindig mondtam, hogy meg tudsz te változni!” Dicsérik a mûvet, de taposnak az alkotón. Pedig Õ tett ilyenné! Õ volt aki elérte, hogy más színben lássam a világot! Õ mutatta meg a helyes irányt a jóság és a szeretet felé!
Persze nem Õ volt az egyetlen, aki valaha törõdött velem. Talán éppen az volt a baj, hogy túl sokan tették ezt. Nem tagadom, és soha nem is tagadtam, hogy el voltam kényeztetve. Képtelen voltam értékelni azt a szeretetet ami mindig is körülvett, és amiért milliók az életüket adnák, ha csak egy napig élvezhetnék.
Valószínüleg ezért nem tudtam aztán szembeszállni a támadásokkal, amiket ellenem intéztek. Erre a gondolatra el kell mosolyodnom. Az ember azt hinné, hogy valami szörnyû tragédia történt velem. Mondjuk börtönbe kerültem, vagy hercegnõbõl koldusbotra jutottam. Holott csak iskolába kezdtem járni... Kiábrándító, mégis, azok az emberek is szenvedhetnek, akiket nem ér valami látványos katasztrófa. Sõt, a többségnek bizony az ilyen átlagos dolgok is gondot okozhatnak. Hát még nekem, aki a jóság és a szép szó burkában nõtt fel, aztán pedig kikerült az igazi életbe. Akár nevetséges ez, akár nem, az igazság az, hogy nagy pofon volt.
